Hintaló - Ahol most állok

Hintaló

Úgysem ér véget. Nézd csak, körbejár!
Mint egy körhinta, mint egy vén lemez.
Babaként csitít, majd a földbe zár;
bőszen sanyargat, s titkon védelmez.

Várj! Megpörgettem, a jövő után
a múlt motoszkált, s a jelen épült.
Az idő csinos orcája rusnyán
lett banyaszerű, s gyermekké vénült.

Az emberek itt csöpp csillagszórók;
fényt hoznak ide, majd kialszanak.
Ezerszer éltek, s a nászközti csók
gyengéd méhében sorsuk hallgatag.

Ugyanúgy élnek újra és újra,
mikor az idő hozzájuk forog.
Kinek áldás ez, kinek tortúra;
csodák épülnek, s ezer has korog.

A jövő végét kékkel jelölték,
mellette már a múlt sarjad újra.
Hogy a világot számokká öljék,
ez az emberek legvégső útja.

Egy csöpp hintaló, dülöng, kalkulál,
s adatot nyerít a vakolatnak.
Ez lett az ember; szeretve utál,
mert szeretni fél, s koporsót farag.

Végül véget ér, minden véget ér.
Amit megismersz, az nem csoda már.
De egyet se félj! A múlt visszatér,
s az emberre száz régi csoda vár.