Az út - Chant du cygne

Az út

Álmodtam egy világot,

egy sebzett férfi állt ott,

a bejárattól balra.

Megkérdeztem, ki bántott?,

s beletúrt a hajamba.

Nem nézett a szemembe,

a port leste helyette,

mi szívének mátka volt.

Megkérdeztem, szeret-e?,

de csak csendje válaszolt.

Az ajtóra mutatott,

arca lágyan mulatott,

de a szeme megvádolt.

Nem tudhattam, mi van ott,

nem ismertem a másholt.

Odabent, a fák között

egy nyeszlett törp rejtőzött,

és csalfán bámult engem.

Átadtam neki törött

tükörré zúzott lelkem.

Megcsóválta kis fejét,

majd aljasul szerteszét

szórt a néma fák alatt.

Görnyedve gyűjtöttem két

markomba önmagamat.

Csillagként csillogtak mind,

és csilingeltek, amint

a kezem hozzájuk ért.

Nyűgömre egy kósza pinty

halk trillája elkísért.

Végül megtelt a kezem,

és a derű szertelen

hullámai nyaldostak.

Így is kelletek nekem!,

súgtam a szilánkoknak.

Mellém lépett a törpe,

s vállamra tette görbe,

munkától sebes kezét.

Megkérdezte, különb-e,

mit a sors nem tépett szét?

Néztem a darabkákat,

s szívemben a sajnálat

könny-tüze rekkenő lett.

Mint magyar kokárdákat,

tűztem mellemre őket.

Egy szellő simogatott,

s ezernyi gondolatot

lehelt a koponyámba.

Gyöngyszín könnyként folytam ott

a sárhoz megnyugvásra.

A pinty a vállamra szállt,

csöndben várt, majd hajnaltájt

napsugárrá változott.

Méla testem alva járt,

s lelkemben ő álmodott.

Álmodott.

Álmodott egy világot,

és törött lelkem állt ott,

a bejárattól balra.

Azt trillázta, ki bántott?,

és rászállt a hajamra.