Oravecz Nóra és a lószar szindróma

Már-már közhellyé degradálódtak azok az értelmiségi körökben feltűnő parainézisek, amelyek a minőségi szépirodalom, a valódi művészi érték és a változékony magyar nyelv használatának hanyatlásától, fásulásától intenek óvá bennünket. Intenzíven rázzuk ki a legkisebb ujjunkból a modern technika, az internet és a XXI. század minden sajátosságával együtt járó felgyorsulást, a szavak, kifejezések rövidülését, angolosodását és a folyamat végén a nyomtatott kiadványok bukásának vízióját. Mindezek ellenére sem egyszerűsíthetjük le korunk irodalmi/nyelvészeti problémáit egy cecelégy szintjére, hiszen még az állatvilág ciripelő művészei, a tücskök háromfázisú kifejlése is komplexebb folyamatot tár a biológusok elé, amely megbújik a peterakás és a békalakoma között. Nekünk is mélyebbre kell ásnunk, hogy kellően árnyalhassuk a történéseket.

Mielőtt tehát Kalibánként vetjük tűzre az összes könyvünket, keressük meg az ide vezető út materializált ártányait, akik szánt szándékkal, - vagy olykor tudtukon kívül - amortizálják le a művészetet és az arra való fogékonyságot, egészen a végletekig. A HVG.hu tökéletes példát mutatott nekünk egy nemrégiben publikált cikk sorai között Oravecz Nóra személyében. A frenetikus számú rajongótáborral bíró önjelölt írónő méltán lehet büszke magára, hiszen tömegeket mozgósított azokkal az idézetekkel, amelyeket a blogjában tett közzé. A fiatal és érzékeny tinik isszák a szavait, halomra vásárolják a legújabb „könyvét” és felső mércét nem ismerve rendelik idézeteivel ellátott kegytárgyait. Felmerül bennem a kérdés: a művészet és a giccs között a viszonyok milyen dinamikája, törvényszerűsége szavatolja a kiemelkedő és a bagatell fogalmaival definiálható komplementaritás érvényességét? A probléma, hogy a fentebb közhelynek titulált hanyatló folyamat azon szakaszába értünk, ahol már a költészettel csak az ellógott irodalomórákon falatozott büfés melegszendvics tetején formálódó ketchup posztmodern színezetet keltő alakzatainak képében találkoztak azok a fiatalok, akik egyébként érzékenységükből adódóan is fogékonyak lehetnének a valódi, értékes művészetre, de viszonyítási alap nélkül képtelenek ráismerni a cukormázzal nyakon öntött lószarra.

Nem hibáztatom Oravecz Nórát, mert nem tudom, hogy amit tesz, az tudatos, vagy őt is elsodorta a nyáltenger, és csak felkapaszkodott egy tutajra, hogy bele ne fulladjon teljesen. Elmondása alapján Paulo Coelho az egyik kedvenc írója, így vélem, hogy utóbbiról beszélhetünk. Minden bizonnyal ő rendkívül kedves és szimpatikus lány, de sajnos több bajt okoz, mint amennyit egy velejéig romlott gazember, aki egy életet szentel arra, hogy két lábbal tapossa a művészetet. Neki úgy tűnik, hogy lángoszlopként mutat utat a kortársainak, akik párkapcsolati problémákon való átlendítésről, önbizalom-növelésről számolnak be az idézetei és az irományai rendszeres olvasása után. A történet abszurduma, hogy ez részben igaz, hiszen találkozhatunk efféle erkölcsi tanításokkal, üzenetekkel is a világirodalomban, de akit egy efféle Oravecz-idézet seggbe rúg: „A szerelem ott van a mindennapokban”, az véletlenül se olvasson Pilinszkyt, mert azonnal szívszélütést fog kapni.

A „felgyorsult világunk” Oravecz Nórái tehetnék a legtöbbet azokért a fiatalokért, akik útmutatásra várnak. Kezdetben rájöhetnének, hogy amit leírnak, publikálnak, azt nem azért utasítják el sokan és nem azért rajonganak érte egy adott rétegből még többen, mert valakinek ilyen, valakinek olyan az ízlése. Ahhoz, hogy ízlésről tudjunk beszélni, át kell lépni egy határt. Nem azért nem szeretjük a bikaürüléket falatozni, mert az jobb a lócitromnál, hanem mert mindegyik ugyanolyan szintű végtermék. Ha megtörténik ez a felismerés, akár Nóráink törölhetik a promotált közösségi oldalaikat, elkezdhetnek olvasni, és megismerni a Paulo Coelho könyvein kívül eső világot…