Colletus blogja

Ha lenne egy betontömb, mondjuk, a szobám közepén, nem tudom, hogy mit kezdenék vele. Talán ráülnék, és gondolkoznék rajta. Vagy megszagolnám. A betonnak is van szaga. Emlékszem még rá kiskoromból, amikor ugróiskoláztam. Meg is tapintanám, hogy érezzem a hidegségét és a száraz, érdes felületét. Aztán csak nézném. Próbálnám kitalálni, hogy miért van ott, és hogy mit tudok vele kezdeni, hogy mi a viszonyom ehhez a tárgyhoz. Remélni akarom, hogy van dolgom vele, van valami közöm hozzá, amiért a szobámba került. Az mindegy is, hogy én hozattam-e ide két kisfröccsöt fizetve a szomszéd építkezésen dolgozó munkásokkal, vagy hogy csak egyszerűen idetermett. A lényeg, hogy itt van, és nem tudom, mit csináljak vele. Ha szobrász lennék, faragnék belőle valamit. Sajnos ehhez nem értek. Ha mégis értenék, szerintem egy arcot formálnék belőle. Az Ő arcát, aki most számomra többet jelent, és legalább annyira messze van tőlem, mint én a szobrászattól és a betontömbbel való viszonyom tisztázásától. Messze van, mint én Istentől. Talán ő Isten. Azt hiszem, igen, számomra ő jelenti a világmindenség értelmét, mellette eltörpülnek a materiális dolgok, kivéve a betontömböt. Hiszen ha megtanulnék faragni, ebből elkészíteném a szobrát. Állna aztán az ágyam fölött hidegen, szótlanul, és a valóságban feküdne egy másik ágyban, mit sem sejtve róla, hogy kifaragtam magamnak egy betontömbből. Én pedig magamra húzom a takarót, nézem az arcát a félhomályban, és azt hazudom magamnak, hogy azért áll itt, hogy vigyázzon rám.