Colletus blogja

Irodalom
Colletus•  2014. július 2. 19:25

Azért szeretek (na, mit csinálni?) :)

Azért szeretek zsűrizni, (azon túl, hogy van ingyen szendvics és jó esetben pogácsa) mert nem biztos, hogy egyébként venném a fáradságot amatőr szerzőktől származó kortárs versek elolvasására, így viszont kénytelen vagyok rá. A "nagyon erős volt a mezőny" általában - valljuk be - nem igaz, de a végén mindig megéri. 

Elég csak néhány olyan gyöngyszem, ami megállna Tóth Krisztináék mellett! Sok mindent lehet mondani a Poet.hu-ra, de az biztos, hogy Magyarország legnagyobb irodalmi oldalaként fel tudunk mutatni több mint 29 ezer regisztrált felhasználót, akiknek versei közül találni néha olyanokat, akikért megéri az a sok munka, amit belé ölünk. Barátaim! Olvassatok névtelen kortársakat, és hívjatok zsűrizni! 

Colletus•  2012. december 24. 17:44

A KARÁCSONYI PÁLYÁZATUNK EREDMÉNYE A FŐOLDALON!

A pályázatra 147 nevezés érkezett. A zsűri döntése alapján:

1. helyezett: Péter Éva Erika: Más Karácsony
2. helyezett: Gerlei Dávid: Ideig-óráig
3. helyezett: Szoby Zsolt: Csilingelő álmok

További helyezettek:

Hajdú Levente: Hiába jő
Rummel József: Akciós karácsony
Horváth Piroska: Varázsdoboz
Kocsis Gabriella: Így csomagolok
Zelenka Brigitta: Hazajáró advent
Tasnádi Györgyi: Csendes éj
Pesti Tamás: Karácsonyi ének

Gratulálunk!

Köszönjük a zsűritagok, Kovács Ágnes, Jagos István, Budai Zolka, valamint a zsűri elnökének, Kiss Judit Ágnesnek a segítségét!

Colletus•  2010. január 11. 21:49

Dubito, ergo sum - Kételkedem, tehát vagyok?

A következő írásom a 2005-ös magyar érettségi érvelő feladatának kifejtése. Megtetszett a téma, így írtam róla. Szerintem hasznos gondolatokat tartalmaz. Szóljatok hozzá ti is!

 

Dubito, ergo sum? – Kételkedem, tehát vagyok?

A XXI. században az út, amelyen keresztül eljuthatunk a nagybetűs életbe, amelyen keresztül érvényesülni tudunk valamely pályán, hogy aztán azzal foglalkozzunk, amit igazán szeretünk, az iskola. Nagyon fontos tehát, hogy tanulmányaink ne sodorjanak minket tévutakra. A racionalitás minden tantárgyban jelen van. A lexikális tudásra sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a közoktatás, mint a kompetencia alapúra. Vajon biztosan ez a helyes út?

Az iskolapadban ülve azon vagyunk, hogy minél több tudást szívjunk magunkba a tanórákból. Azonban ez a tudás nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy megálljuk a helyünket az életben. Szükség van arra, hogy saját véleménnyel rendelkezzünk, hogy legyenek elveink. „Ha nincsenek elveid, nem vagy senki.” – Mondta Charles De Gaulle, és milyen igaza volt. Mit kezdjünk úgy az életünkkel, hogy bemagoljuk a sok-sok tényanyagot és nem vagyunk képesek az önálló gondolkozásra? Úgy hiszem, hogy az irodalom az egyetlen olyan tantárgy, amely arra próbál ösztönözni minket, hogy formáljunk saját véleményt. Hisz milyen lenne a világ, ha érzelem nélküli két lábon járó nagylexikonok közlekednének az utcán?

Ahhoz, hogy egy jól működő társadalomban élhessünk, szükséges, hogy a fiatal generációt ne csak dogmatikus tanokkal traktálják, hanem megtanítsák a helyes emberi magatartásra, az együttérzésre, a szolidaritásra. Gyakori probléma, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással. Megyünk az utcán és csupa közöny tárul elénk. Nem érezzük az embertársainktól eredő minimális tiszteletet sem. Ha az iskola arra nevelne minket, hogy törődjünk egymással, akkor sokkal színesebb lenne a világ. Nem történhetne meg az, hogy nem segítünk azon az idős bácsin, akit épp kirabolni készülnek, vagy nem adjuk át a helyünket a rászorulóknak a buszon. A szolidaritásra való nevelést nagyon helyesen el is kezdik az általános iskolában, de ez varázsütésre szűnik meg a középoktatási intézményben, ahova később kerülünk.

A tiszteleten kívül szükség van arra is, hogy érezzük a tetteink súlyát. A legjobban a saját hibáiból tanul az ember. A diákot hagyni kellene érvényesülni, még akkor is, ha tévutakon jár. Meg fogja tapasztalni annak következményeit, így a későbbiekben már nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat. A kisbabát is így nevelik. Már csecsemőkorban kialakulnak a szükséges előítéletei. Megfogja a radiátort és érzi, hogy az forró. Később már kerülni fogja. Ha ez működik kisgyermek korban, akkor miért ne működne a kamaszok esetében is? Ismerjük a mondást: Akit a kígyó megmar, az már a gyíktól is fél.

Hangsúlyozom, hogy szükséges előítéletekről van szó. A helytelen általánosítás sok-sok veszélyt hordoz magában. A mai világban rengeteg olyan példa van, amely azt támasztja alá, hogy olyan tulajdonság miatt ítélünk el valakit, amiről nem tehet. Legyen az származás, bőrszín, vallás, szexuális orientáció. Szerencsére mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg, bármiféle hovatartozástól függetlenül. Azonban sokan ezt nem tartják tiszteletben. Nagyon fontos, hogy az iskola arra is neveljen minket, hogy nem az határozza meg az embert, hogy hova születik, milyen tulajdonságokkal bír, amely eltér a szürke átlagtól. Ez nem egyoldalú dolog. Ha valakit kiközösítenek, harag gyülemlik fel a lelkében, másképp viszonyul majd embertársaihoz, még jobban ki akar tűnni, amivel még több ember nemtetszését vonja majd magára. Belép tehát egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kitörni.

Az nem probléma, ha valaki kitűnik a tömegből. Az lenne a helyes, ha nem a monoton norma határozná meg az ideális embert, hanem az, hogy rendelkezik egyéniséggel. Saját véleményt formál, hozzá tud szólni sokféle témához. A sok-sok egyéniség pedig összefoghat egy közös cél érdekében. A civil szervezetek is ezen az elven működnek. Több ember összeül, hogy ötleteikkel megvalósítsanak valamit, amely közhasznú célt is szolgálhat. Fontosnak tartanám ezt a kérdést is fejtegetni a közoktatásban. Ha megtanuljuk az önzetlen együttműködést, akkor a későbbiekben építőkövei lehetünk egy jól működő társadalomnak.

Még nagyobb probléma a gondolkodásmód. Az iskolában is csak a hagyományos gondolkodással találkozunk, amely arra az elvre épül, hogy a lehetőségeinkhez mérten keressünk a céljainkat. Ellenben a stratégiai gondolkodás lényege az lenne, hogy jelöljünk ki magunknak egy utópikus célt, tegyünk fel magunknak stratégiai kérdéseket, (akarjuk-e, hogy…), jelöljük ki az utat, amelyen végighaladva eljuthatunk a célig, majd a legutolsó lépésben keressük a lehetőségeinket, illetve a lehetséges változtatásokat a jelenlegi életünkön. Úgy gondolom, hogy ha ezt a gondolkodást sikerülne eljuttatni a közoktatásba, más felfogással indulnának útnak a fiatalok.

Legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy az igazság mindig abban rejlik, amit tanítanak nekünk. Úgy kell bemagolnunk az anyagot, ahogy az a könyvben le van írva. Kételyek nélkül fogadjuk el azokat a dogmákat, amelyeket a tankönyvekben olvasunk. Tanuljunk meg kételkedni! Saját véleményünket hozzáadni a tanultakhoz, pontosan utánajárni annak, amit mondanak, így megfelelően tudjuk majd kezelni a megszerzett tudást.

Melyik az a tantárgy, amely arra ösztönöz minket, hogy saját magunk találjuk meg a kérdéseinkre a választ? Hát persze, hogy az irodalom. Elég, ha egy verset elemzünk, már akkor érezhetjük, hogy itt nekünk is van hozzászólási jogunk. Elmondhatjuk a saját véleményünket, érzéseinket az olvasottakkal kapcsolatban. Szubjektívabb módon közelíthetjük meg a tananyagot. Nagyon fontos, hogy sokat olvassunk, bővüljön a szókincsünk, hisz egész életünkben kommunikálunk, hivatalos leveleket írunk. Az irodalom gyakorlati haszna ebben rejlik. Azt gondolhatjuk, hogy a többi tantárgynak is hasznát vesszük az életben. Ez így igaz. De ne feledkezzünk meg arról, hogy az irodalom nem csak hasznos, de élvezetes is. Micsoda katarzisban lehet részünk, ha megnézünk egy remek színdarabot, micsoda élményeink lehetnek akkor, amikor a hosszú vonatúton unatkozunk és elővesszük kedvenc olvasmányunkat, hogy egy új világba cseppenjünk általa. A mi saját világunkba. Ezt az élményt nem adja meg nekünk egyik tantárgy sem.

„Hova lett a szépség és a szerelem? Mire való s mit ér az ember, ha ily véget ér?” –Faludy György is átérezte a mai kor helyzetét. Amikor a „szépség” elveszik csak muszájból élünk. Általunk felállított korlátok között tengődünk a szürke hétköznapokban. Így nincs értelme. A szépség, vagyis a művészet, a kultúra, az irodalom elengedhetetlen részei az életünknek. Sokkal többet kellene foglalkoznunk velük. Nekünk is és tanárainknak is.

Gyermekként van még fantáziánk. Szépnek látjuk a világot. Tele vagyunk reménnyel. El tudunk képzelni olyan dolgokat is, amelyek nem léteznek. Lehet, hogy hat évesen még „óriás”-nak olvastuk az „órás” feliratot és gyermeteg elképzeléseink születtek arról, hogy ki lakhat abban a műhelyben, ahogy azt a közkedvelt versből is ismerjük. Most azonban végigmenvén a sétálóutcán, még az órás feliratot sem vesszük észre. Haladunk a sok-sok ember után, ütemes tempóban, hogy el ne késsünk a munkahelyünkről. Az iskola feladata az lenne, hogy ne hagyja elveszni belőlünk a gyermeket. Neveljen az életre, de ugyanakkor ösztönözzön is minket arra, hogy fejlesszük a fantáziánkat!

Sajnos a média is a felületességet tükrözi. Alig sugároznak már elgondolkodtató filmeket. A látványt fejlesztik a csillagos égig, míg a mondanivalót veszni hagyják. Ez összefüggésben van azzal, hogy csak a hivatásunknak élünk. Egy fárasztó nap után lehet, hogy nem egy elgondolkodtató filmet akarunk megnézni, hanem egy olyat, amely pontosan a szánkba rágja a látszólagos mondanivalóját. Ha az oktatásban ösztönöznének minket arra, hogy ne elkényelmesedve nézzünk egy filmet, ne csak musical előadásokon vegyünk részt, akkor talán megszeretjük az igazi alkotásokat, igényünk lesz azok megtekintésére és a média is hasonlókat fog sugározni.

Fontos, hogy megismerjük önmagunkat. Célokat kell találnunk, hogy eldöntsük, milyen irányba szeretnénk továbbtanulni. Így megelőzhetjük azt, hogy az olyan tanok, amelyek az órán túl elvesztik érvényességüket, szelektálódjanak azok közül, amelyeket hasznosítunk majd az életben is. Éppen ezért sokkal előbb kellene ösztönözni a diákot a választásra. Ha nem akar 10. osztályban ének-zenét tanulni, hanem helyette közgazdasági ismereteit bővítené, akkor legyen lehetősége az előbbit leadni és azt tanulni, amelyre igényt tart és szüksége lesz majd rá az életben!

Önmagunk megismerése pedig nem mindig megy zökkenőmentesen. Rengeteget változunk. Nagyon sok személyiségi határvonalat húzhatunk életünkben az iskolás éveink alatt. Sokszor önbizalomhiányban szenvedhetünk, amely jelentős lelki problémákkal járhat. Az önismeretet irodalom, illetve dráma órákon tanulhatunk. Utóbbit sajnos nem sok helyen oktatják, ahol pedig mégis, ott csak fél éven keresztül. Ez ugyan elegendő óraszám az érettségihez, de nem elegendő önmagunk megismeréséhez.

Úgy gondolom, hogy a legfontosabb a mai rohanó világunkban, hogy tanuljunk meg nyitott szemmel járni! Vegyük észre azokat a valótlanságokat, esetleg hazugságokat, amelyekkel befolyásolni akarnak minket! Tanuljunk meg kételkedni, utánajárni a dolgoknak! Az iskolában is oda kell figyelnünk arra, hogy mit tanulunk meg, mire lenne még szükségünk a törzsanyagon kívül. Ami pedig a legfontosabb: az iskolás éveink alatt próbáljuk megismerni önmagunkat! 

 

 

Richard Gordon

2010. január 10.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom