Csík Ferenc versei
kitíltott utakon
Kitiltott utakon
A hideg börtöncella falai között
bilincsbe kerített lelkek sorvadnak halálra.
Csontvázainkban van-e remény,
ebben a pipafüst-szagú világban?
Sorompó nélküli, kitiltott utakon
baktatnak szomorúan szekereink.
Elhaladunk égre néző temetők mellett,
mutatja utunkat a csillagokkal kivilágított égitest.
A rút idők fájdalma csontjainkat marja,
késélen az ideiglenes életünk.
Lemenőben már a vöröslő, bíbor Nap,
sátrakat vert törzsünk pihenni tér.
Átölel a sötét éj vészjósló suttogásban,
mostoha éj leple alatt jönnek fekete légiók,
tépett sátraink között sikolyok, majd néma csend.
Vértócsákban fürdik fényesen az ezeréves hold.
Rézkrajcáros nyár
Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.
Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.
Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.
Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.
Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.
Fekete pillangó
A halál virága
Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.
S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.
Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.
Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.
Várni, reménykedni
Várni, reménykedni,
Sorban állni, várni, reménykedni.
Marhaszállító vagonokban szoroskodni,
Lágerek, haláltáborok, gázkamrák előtt
Sorban állni, szív-dobogva reménykedni.
Holt lelkek lebegnek fehér füstszárnyakon,
Auschwitz, Sobibor, Dachau, Birkenau lágerekben.
Csontsoványan remegve várni, reménykedni.
Don-kanyarban, jeges szélben fázva hazavágyni.
Várni... várni, reménykedni.
A hadifoglyok szemébe belefagy a magyarok könnye,
Várni, reménykedni.
Hazavágyni, szótlan, néma csendben megpihenni,
Jeltelen sírokban, hazánktól messze távol, a lélek hazavágy
Várva, reménykedve.
Emléket állítva a Holokauszt áldozatoknak, a Don-kanyarban elesett magyaroknak, kik soha nem tértek haza
Mert nagyon szeretlek
A völgy, ahol dobog a szívem
Leszáll az este
vörös fényárban.
Érted sír a szívdobbanásom,
ajándékom, hallgasd a hegedű dalát.
Fenn a felhőkön pihenünk árván,
míg a vörös alkonyban
tisztul a szerelem dala hegedűm húrjain.
Piros rózsák szirmaiban
fürdik az alkonyban lelkünk.
Mert nagyon szeretlek.
Égő gyertya fénye, ünnepi láz.
Szél suhan simogatón, lágyan,
kéz a kézben sétálunk a Tarna parton,
rózsaszín felhők fejünk felett,
véget nem érő pihekönnyű szerelem ringat.
Boldogságtól hasít vérző szívemben a fájdalom,
mert nagyon szeretlek,
néked szól a bús dalom.
Mert hitben, szerelemben
élni légies könnyed zápor könnyekben,
elrejtem boldogságunk keserveit,
mert nagyon szeretlek.
Innentől senki más, csak te meg én!
A szellő lágy,
sétálunk a Tarna partján,
égnek a könnyeim... boldogság!
Tiszta, őszinte remegés,
el ne hagyj soha már.
De ha vihar jő, elsöpör majd mindent,
könnyű árban úszunk a boldogságban.