Csík Ferenc versei
Kendőbe kötve
Kendőbe kötve
Szívem egy jéghegyben fuldokol
Szeretet bíbor álmán át.
Nyújtsd ki kezed, emelj magadhoz!
Ne sodorjon el tőled a tenger árja!
Szívem-lelkem ezt tőled elvárja.
Néptelen, sivár, lidérces, végtelen táj,
Mit várok tőled, üres világ!
Feltűnt az ég alján egy fénylő reménysugár,
S életre sarjad a lelkem románca.
Ne törjenek át többé idegen eszmék,
Szép magyar hazám!
Szívem beszakadt jégtáblák közt sodródik,
De te ne búsulj, anyám!
Fekete kendődbe kötöm minden bánatom,
Lelkem búját, cigányságom.
Ne nyeljen el végleg az óceán mélye!
Hát segíts, emelj ki a nyomorból végre,
Adj munkát, kenyeret a népnek!
Sóhajom, bánatom itt van bekötve
Fekete kendődbe, anyám!
Lelkem búja újra meg újra hozzád kiált!
Segíts rajtunk, szép magyar hazám!
Pályázat - kendőbe kötve
Egy hajnalon
Egy hajnalon
Nőnapra
Amikor megszólal a gitár a kezemben
Késő nyári délután,
A szerelem tűztengerén
Lassú táncot jár a halál.
És ha jön az éj,
Könnycsepp perdül az arcomon.
Akkor úgy szeretnék meghalni az ajkadon.
Zokogva sír a lelkem, hol vagy, szerelem?
Messze szállnak az égen a kismadarak,
Jön a tél, sivár lesz itt a táj.
A szerelem rózsaszín szemüvegét leteszem.
Mert te rútul elhagytál!
Amikor megszólal a gitár a kezemben,
Lassú táncot jár a halál!
Úgy szeretnék könnycsepp lenni az arcodon,
S meghalni a bánattól egy hajnalon.
Várni, reménykedni
Várni, reménykedni,
Sorban állni, várni, reménykedni.
Marhaszállító vagonokban szoroskodni,
Lágerek, haláltáborok, gázkamrák előtt
Sorban állni, szív-dobogva reménykedni.
Holt lelkek lebegnek fehér füstszárnyakon,
Auschwitz, Sobibor, Dachau, Birkenau lágerekben.
Csontsoványan remegve várni, reménykedni.
Don-kanyarban, jeges szélben fázva hazavágyni.
Várni... várni, reménykedni.
A hadifoglyok szemébe belefagy a magyarok könnye,
Várni, reménykedni.
Hazavágyni, szótlan, néma csendben megpihenni,
Jeltelen sírokban, hazánktól messze távol, a lélek hazavágy
Várva, reménykedve.
Halálos csók
Halálos csók
Adtál egy halálos csókot,
Az vitt az élettől messzire el.
Most már mindegy, hogy kiben hiszel.
Őszi hajnal vitt el
Minden érzést,
Minden álmot,
Vágyat és örömöt.
Harmatos könnyével ébreszt a nyár,
Távoli dombon
Anyám néz távol éveken át!
Nézi szegény, hogy jövök-e már.
Érzem, hogy nélkülem
Elvérzik ez idei nyár!
Hiába vártok,
Nem jövök már!
Azóta jó anyám elment,
Nem tudott várni,
Nem tudott élni nélkülem egy percet se már!
Lelkem világa
Lelkem világa
Ég a lelkem, hidd el,
El is mennék innen.
Motorcsónakomban forr az erő!
Útra kész, messzire menő.
De maradok mégis álmatag, álomkereső.
Nincstelen, barna, rútságába menő.
Szemem messzire lát,
Csillagokon túl.
Bedőlt, romos házak között,
Békét kereső.
Ki vagy? ...
Ki bántani mer?
Csendes otthonom puska zaja töri meg!
Védett helyet már nem lelek.
Barnán húzom rabigám
Európa csillagán.
Elvágyom innen,
Nem is tudom már minek?
Vetett ágyamban
Csókmentes szerető,
Lehunyom szemeim,
Vár a temető.