Csík Ferenc versei

A Múlt

Megfáradt lelkek... 2

Nincs többé lelkünknek haragja,
Lángoszlopok égették házaink halomra!
Nincs bennünk öröm békére várva,
Holt lelkünk a bánattól árva.

Fáink lombjai fölött
Falunk harangja száll messze,
Lelkünkből a bánatot hogy kiterjessze,
És a szunnyadókat felébressze.

Nincs reményünk,
Elhagyott bennünket az Isten!
Ott állok felemelt, kérlelő kezekkel a sziklaszirten.
A népem békére, nyugalomra intem.

Ha tavasszal a nap bíborvörös fényével kel,
Ártatlan lelkek, titeket némán átölellek.
S az idők végtelenjén
Megpihen a szívünk Istenünk végtelen kegyelmén.

• Sors
• Fájdalom

Múlik az idő

Máris tél van,
sűrűn hull a hó rám.
Úgy fáj, messze jársz már,
Ködös utcán némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.
Ifjúságunk, látod, messze tűnt már,
discózene szól távol.
A szél fújta hajad illatát rám,
sírva gondolok rád.
Tél van, tél van, sűrűn hull a hó rám,
utcád üresen áll.
Lágyan alszom, arcod újra látom.
Vártak nyarak boldog napsugarai,
de már oly messze jár.
Máris tél van, sűrűn hull a hó rám,
úgy fáj, messze jársz már.
Ködös úton némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.

• Vágyakozás
• Romantika

Végtelen időkön át

Felsóhajt a szív,
Szerelmünk az égre száll.
Trónusán a fellegeknek
megpihen a végtelen idők nyomán.
Szívverésem meg nem áll!
Kómás hangszerén játszik a szív.
Felcsendül egy régi dal,
Ámor nyila eltalált!
Nem múl el a pillanat soha már!
Megpendül a vén gitárom,
Játssza a dalt végtelen időkön át.
Átölel a csend homálya,
Őszülő fejemre bánat száll.
Hol van már a régi nyár?
Hol van az a régi lány.
Átölel a csend homálya,
Felsóhajt a szív varázsa,
Elárvult világ, bezárult világ.

Metamorfózis

Madárrá vált a nagymamám,
könnyű szárnyán messze szállt.
Átrepült rónát, erdőt, hegyet
az én nagymamám.

Csicsergő hangját hallom ma is,
ülj az ölembe, kis unokám.
Boltból hozta a cukrot, csokit
az én nagymamám.

Madárrá vált a nagymamám,
elrepült tőlünk egy délután.
Azóta sírok szüntelen,
nélküle üres az életem.

Emlékszem, akkor tavasz volt,
1976 márciusa, nem ma volt.
Emléke mostanában visszajár,
madárrá vált a nagymamám.

Lopakodó hold

Virágzó réteken
Tikkasztó hőségben
Tiszta, éltető patakokon át
Utaztunk nehéz szekereinken
Hosszú karavánok során
Kínzó rabságunk felé!

A régi bűneink átsuhannak felettem,
S végigkísér végtelen utamon még ma is.
Távol mindentől,
A semmi közepén baktat szekerünk.
Föld felé lóg lovaink feje,
A bútól meggyötörten baktat tovább.

A lopakodó hold fényében
Puskalövések dörrennek!
Hajnali tájban, eltűnt karavánt keresi a lelkem,
Megfáradt álmok viharvándora
Keresi, kutatja, már mindhiába.

Rövid életünk
Egyszer véget ért ott.
S én égek tovább életem vakmerő tüzében!
S a régi bűneink lánggal égeti lelkemet,
Végigkíséri rút életem!
Örök, álmodó dzsungelében.

• Szabadság
• Sors