Csík Ferenc versei
Pokol tornácán
Pokol tornácán
Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,Kopár kies tájat a szél járja át.Lassan sétál a holdsugár az égen,S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
Mit keres egy költő-e siralmas vidéken,Elmémben örömöt és bánatot idézek.Bűn, nyomor, kín ez a falu reménytelen.Hol kábítószer az úr, ott az élet esélytelen.
Szívemben érzem-e lelki világot,Nézem a hófelhők vonulását, s felkiáltok!Miért tép szét -e nyomor ennyi életet!Szívem dallamán keserűség pereg.
Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,Kopár kies tájat a szél járja át.Lassan sétál a holdsugár az éjjen,S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
Csík Ferenc Tarnazsadány. 2020,szeptember 30.
Pokol tornácán
Égretörőn utólsót sohajt a nyár,
Kopár kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
Mit keres egy költő-e siralmas vidéken,
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu reménytelen.
Hol kábítószer az úr, ott az élet esélytelen.
Szívemben érzem-e lelki világot,
Nézem a hófelhők vonullását, s felkiáltok!
Miért tép szét -e nyomor ennyi életet!
Szívem dallamán keserűség pereg.
Égretörőn utúlsót sóhajt a nyár,
Kopár kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az éjjen,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.
Csík Ferenc Tarnazsadány. 2020,szeptember 30.
Hagyatékom
Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.
Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!
Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.
Rézkrajcáros nyár
Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.
Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.
Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.
Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.
Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.
Fekete pillangó
A halál virága
Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.
S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.
Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.