Csík Ferenc versei
Hagyatékom
Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.
Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!
Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.
Rézkrajcáros nyár
Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.
Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.
Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.
Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.
Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.
Fekete pillangó
A halál virága
Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.
S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.
Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.
LOPAKODÓ HÓLD
Virágzó réteken
Tikkasztó hőségben
Tiszta, éltető patakokon át
Utaztunk nehéz szekereinken
Hosszú karavánok során
Kínzó rabságunk felé!
A régi bűneink átsuhannak felettem,
S végigkísér végtelen utamon még ma is.
Távol mindentől,
A semmi közepén baktat szekerünk.
Föld felé lóg lovaink feje,
A bútól meggyötörten baktat tovább.
A lopakodó hold fényében
Puskalövések dörrennek!
Hajnali tájban, eltűnt karavánt keresi a lelkem,
Megfáradt álmok viharvándora
Keresi, kutatja, már mindhiába.
Rövid életünk
Egyszer véget ért ott.
S én égek tovább életem vakmerő tüzében!
S a régi bűneink lánggal égeti lelkemet,
Végigkíséri rút életem!
Örök, álmodó dzsungelében.
Kendőbe kötve
Kendőbe kötve
Szívem egy jéghegyben fuldokol
Szeretet bíbor álmán át.
Nyújtsd ki kezed, emelj magadhoz!
Ne sodorjon el tőled a tenger árja!
Szívem-lelkem ezt tőled elvárja.
Néptelen, sivár, lidérces, végtelen táj,
Mit várok tőled, üres világ!
Feltűnt az ég alján egy fénylő reménysugár,
S életre sarjad a lelkem románca.
Ne törjenek át többé idegen eszmék,
Szép magyar hazám!
Szívem beszakadt jégtáblák közt sodródik,
De te ne búsulj, anyám!
Fekete kendődbe kötöm minden bánatom,
Lelkem búját, cigányságom.
Ne nyeljen el végleg az óceán mélye!
Hát segíts, emelj ki a nyomorból végre,
Adj munkát, kenyeret a népnek!
Sóhajom, bánatom itt van bekötve
Fekete kendődbe, anyám!
Lelkem búja újra meg újra hozzád kiált!
Segíts rajtunk, szép magyar hazám!
Pályázat - kendőbe kötve