Örökre / RAGYOGÁS

-         Én még fázom. Hűvös a reggel – mondta a Kavics.

-         Nem látszik rajtad, csak úgy csillogsz!

-         Fényesnek látsz? – kérdezte a Kavics.

-         Fényes vagy és gyönyörű. Szívesen lennék olyan, mint te.

-         Nahát! Én azt gondoltam nálad szebbet még nem is láttam itt a kertben – válaszolta a Kavics, majd halkabban folytatta. – Ma olyan elmélkedős hangulatban vagyok. Ma még azon is elgondolkodtam, mit keresek én itt a fűben. Ha eltűnnék, lenne-e aki észrevesz. Hiányoznék-e valakinek?

-         Érdekes kérdések – felelte beszélgetőtársa. – Én szerettem volna még világot látni, kicsit csillogni, mosolyt csalni az emberek arcára…

-         Hogy kerültél ide? Még sosem láttalak? – kérdezősködött a Kavics.

-         Nem tudom. Azt sem tudom ki vagyok és mi vagyok. egyet tudok, illetve azt sem tudom, csak valahogy úgy érzem ez az igazság…

-         Mi lenne a te igazságod? – kíváncsiskodott a Kavics.

-         Az igazság az, hogy én soha sehová nem illettem. Mintha nem is lenne helyem ebben a világban. Ha eltűnnék, szerinted lenne, aki egyáltalán észrevenné?

-         Azt, hogy nem illessz ide a kertbe, azt bizonyosan tudom, de hogy hová tartozol és hol lenne a helyed, arra nem tudok válaszolni. Én sok utat bejártam mire idekerültem. Voltam hatalmas folyamok habjai között, láttam fickándozó halakat, mostak, ráztak, válogattak mire egyszer ebbe a kertbe hoztak.

-         Milyen jó neked! Volt életed, voltak kalandjaid, láttál világot. Én csak egy dobozra emlékszem. Arra sem, hogy ide hogy kerültem, bár, valahogy mindig idegennek éreztem magam ebben a világban.

-         Furcsa, pedig ahogy a Nap felszárította a harmatot, nekem elillant a fényességem, de a tiéd! Most még százszor ragyogóbb vagy, mint mikor beszélgetni kezdtünk.

-         Hmm. Soha nem éreztem magam ragyogónak… Talán, ha egyszer éreztem volna, ma boldogabb lennék! Csak azt éreztem, hogy soha nem ott vagyok, ahol helyem lenne…

A következő percben nyílt a kertkapu és valaki gereblyézni kezdte a gyepet.

-         A gyerekek széttúrták a sódert, összehúzom a kavicsokat, hogy le tudd nyírni a füvet – mondta egy asszony és nagy figyelemmel nézte a szétszóródott kavicsokat, húzta őket egy kupacba. Aztán lehajolt és a fiához lépett. – Nézd mit találtam! Egy csodaszép üveggolyó – majd a gyermek kezébe tette.

-         De szép! – örvendezett a gyermek, a Nap felé tartotta és gyönyörködött benne. – Színes és olyan csillogó, amilyet még sose láttam!

-         Ó, talán most helyem lesz ebben a világban! – gondolta magában az üveggolyó – talán most…

A gyermek egy ideig csodálta, - az üveggolyó csak úgy szórta a fényt -, majd a zsebébe tette és vidáman indult játszani a társaival. Az üveggolyó boldog volt, elégedett és ez olyan melegséggel töltötte el, hogy elszendergett. Már csak arra ébredt, hogy zuhan. Nem tudta hol van, mi történik vele.

-         Nem baj – gondolta magában – de volt egy pillanat az életemben amikor a fényesség amit adni tudtam, mosolyt csalt a gyermek arcára! – majd békésen eltűnt a pocsolya mélyében – örökre.

A gyermek, otthon vette észre, hogy kedvelt játékszerét pont a lyukas zsebébe tette. Kicsit elszomorodott, de mivel ötlete se volt, hogy hol keresse, belenyugodott. Néha még gondolt arra a ragyogásra, de pár nap múlva már csak a kerékpározás kötötte le.

 

Esős nyár volt, és boldogan gurultak át minden pocsolyán…