Piciny történések

ArnyekEsFeny•  2024. január 9. 13:33

Elkezdett

ELKEZDETT...

.

Azzal a szándékkal ült le asztalához, hogy örökre búcsút vesz a múlttól. Levelpapírt keresett, egy patronos tőltött-tollat, és elkezdett írni:

Kedves Múltam!

Már a megszólításon is elgondolkodtam, hiszen lehettél volna

Szomorú - esetleg

Felejteni való, - talán valaha

Reménnyel teli -

de azt hiszem , mindent egybevetve jó a

Kedves.

(Mégiscsak a saját elcseszett életemről van szó).

Úgy gondoltam, jobb , ha leteszlek, nem hordozlak tovább.

Rendben , jogos a felvetés, hogy mit vétettem el...

Akartam szerelmet - megvolt.

Akartam gyerekeket - megvan.

Akartam hivatást - sikerült.

Akartam szabadságot - megkaptam.

De nem akartam csalódásokat, kétséget, küzdelmet, nehézségeket.

Lám, lám mennyi mindent kértem Istentől és

meg is kaptam, - s lám, lám mennyi mindent nem kértem és mégis!

Kincseim vannak.

Igaz, hogy nem a bankbetétem, nem is a húszéves autóm, de vannak.

Ezeket nem adom...

De most mégis leteszem, egy aprócska dobozba zárom. Minden mosolyt mit gyermekektől kaptam, az első szót, az első lépést, az első ölelést.

Most a meg nem élt kalandok, az el nem sétált kirándulások, az el nem csókolt éjszakák, a vidám táncok után vágyakozom.

Kedves Múltam!

Semmit nem feledve kérlek,

maradj magadnak! A jövő kacérkodik még velem, s én elfogadom huncut ölelését.

Kérlek, többé ne zavarj! Amit tudtam, neked adtam. Arcom feszességét, derekam karcsúságát és a hajam színét.

Testesen, hajlott háttal a holnapot kémlelem. Az övé vagyok. Fogadd el!

Így vagy úgy, de sínre kerültem, s a vonatom a Mennybe visz.

Igen, jól gondolod, azt az egyet magammal viszem, - a hitem.

Szóval, bocs most elhagylak egy másik kedvesért.

Tudom, hogy a bizonytalant választom helyetted, de bízom abban, hogy kevéske fájdalom és sok vidámság, nevetés vár rám.

Csak azt ne mondd, hogy röhejes vagyok! De ha igen, hát tudod mit?

Kaland az élet !

Na ne sírj! Pár év múlva újra írok, addigra te is gazdagabb leszel!

Carpe Diem!

Még mindig szeretlek!

Aláírás: Én

.

A levelet lezárta.

És elkezdett élni...

ArnyekEsFeny•  2023. szeptember 5. 23:23

Illat-álom

Illat-álom

 

Talán már éjfél is elmúlt mire rendszerint álomra rendszerint hajtotta a fejét. Tulajdonképpen félt elaludni, pedig sokszor nevettek azon, hogy milyen pózban nyomta el az álom. A fáradtság egy fura formája vette birtokba testét, amelyet a több napon át tartó visszafogottságnak tulajdonított.

Ma minden más volt. Társával hosszabb sétát terveztek és ez már reggel jókedvre derítette. Jól telt a nap, minden amit egy meghitt kettesben töltött szombat adhat – az ma a napsütéses Duna-parton megvalósult. A víz közelébe ugyan nem ment, viszolygott tőle, de a friss levegő, a kényszerű bezártság után a szabadban eltölthető idő is felértékelődött. Társával jó nagy séta után érkeztek haza, ahol a kedvenc fotelja várta. Szó nélkül letelepedett megszokott helyére. Egy-egy kedves szó, néhány simogatás után újra egyedül maradt a szobában. A fotel karfájának támasztotta fejét és lecsukta a szemét. Akaratlanul is mosolygott. Mosolygott mindaddig, amíg a Duna-víz szagára nem kalandoztak gondolatai. A víz másoknak oly kellemes illata benne fájdalmas emlékképeket téptek fel a magába mélyen eltemetett kölyökkori eseményekből. Soha nem tudta értelmezni, soha nem tudta megfogalmazni, hogy miért van benne ez a fojtó nyüszítő félelem. Még fel-felvillantak pillanatok amikor apró testét kézbe vették és külön választották a testvéreitől. Utána fura nyöszörgő hangokat hall emlékeiben, majd a magány hűvös lehelete öleli át. Ez az, amit minden éjszaka újra és újra álmodik.

De a mai séta, az utána következő játék kimerítette, így a kései vacsora után rövid időn belül elaludt. Hajnal lehetett már mire újra kinyitotta a szemét. Fején érezte gazdája lágy kezét, ahogy végigsimogatja és mély hangjával beszél hozzá:

"Nincs semmi baj kiskutyám, itt vagyok, itt vagyunk, téged senki, soha nem fog bántani."

 – Mi történt? – kérdezte egy kellemes, de számára ismeretlen hang.

– Sokszor sír álmában. Nyugtalan. Megélte, ahogy vízbe tették a testvéreit – mondta a mindig biztonságot árasztó mély hang.

A kellemes hang tulajdonosa – finom illatú kezével lágyan megsimogatta homlokát. „Talán legközelebb már hárman játszunk a Dunaparton” – gondolta, majd megnyugodott és elnyomta az álom.

ArnyekEsFeny•  2023. szeptember 5. 23:21

A megtalált boldogság

A megtalált boldogság

mese

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, Rózsaszínű tengeren túl, ahol a kutra farkú malac túr és minden éjjel hangos röfögésével veri fel a tanyák csendjét, élt egy gonosz királyné.

Gonoszsága messze földön híressé és ismertté tette, annak ellenére, hogy nem is tudta, hogy miért tartják őt annak. Kérdezgette a vár minden lakóját, hogy árulják már el, miért nem szeretik, miért súgnak-búgnak össze a háta mögött, de elárulni soha senki nem merte neki. Jártában keltében dúlt-fúlt, hogy nem kapott választ és amilyen állat csak az útjába keveredett, abba vagy belerúgott, vagy elkergette mérgében. Gondolhatjátok, hogy miért is tartották őt gonosznak. Hát igen, jól gondoljátok – azért, ahogy az állatokkal bánt. Bizony még a madárkák se csiviteltek arra amerre a királyné járt, ablakába nem turbékoltak a galambok és a vár egerei is csak az éléskamrába merték meghúzni magukat, de ott is vigyázva, nehogy észrevegye őket a királyné. Egy napon a király – talán mert feleségének akart a kedvébe járni, de még az is lehet, hogy megsajnálta az állatokat, rendeletet adott ki, hogy a királyság összes állatát tereljék a pusztaságba, tartsák ott őket. Nyugalom költözött a várba, és víg élet a pusztaságba. Olyan jól megvoltak ott egymással az állatkák, hogy messze földön híre ment az „állatparadicsomnak”. A király és a királyné boldogságát se a csivitelés, se a kutyaugatás, se a macskák nyávogása nem zavarta meg.

Igen ám, de a király megbetegedett és meghalt.

A gonosz királyné nem sokáig tétlenkedett, nem hullatta könnyeit, hanem megparancsolta, hogy a pusztaságban élő állatok köré hatalmas gerendákból építsenek egy nagy karámot és többé ne is gondoskodjanak a királyság emberei róluk. Hiába sírtak a gyerekek a kis cicákért, hiába mondták az emberek, hogy így most nem lesznek lovak, amelyek húzzák a szekeret vagy amelyet megüljenek a katonák – a királyné hajthatatlan volt. Mit volt mit tenni, hatalmas gerendákkal vették körül és hagyták magukra az állatokat.

Bergengóciában élt egy ifjú herceg, aki legjobb barátjával a kutyájával elindult világot látni. Mint egy vándordiák magára vette malaclopó köpenyét, fejébe húzott egy kalapot, vállára akasztott egy tarisznyát és ment, mendegélt. Nem is tett a tarisznyába mást, mint némi elemózsiát, egy kis baltát és a furulyáját. Ment amerre a szél fújt, amerre az erdei út vitte. Mellette kutyája vidáman csaholt. Addig mentek, amíg el nem értek egy nagy hegy tetejére. Ott aztán megpihentek. A csillagok ragyogtak, a szél lágyan muzsikált. Válaszul a herceg elővette furulyáját és táncba hívta a csillagokat, elaltatta dalával a szelet, majd tarisznyáját a feje alá tette és összebújva a pajkos négylábúval, átkelt az álmok országába.

Igen furcsa reggelre ébredtek. Semmi nesz, semmi madárcsivitelés nem üdvözölte felkeltét a napnak. Akkora volt a némaság, hogy a hegyi tóban lévő halacskák úszkálását is hallani lehetett. A herceg a tóhoz lépett, hogy igyon a vízből. A halacskák mind elbújtak a tavacska mélyére. Kutyuskája mellé telepedett. A meglepett herceg leült a tó partjára és hű társának mondta:

– Na kutyuskám! Bizony furcsa helyre kerültünk! Se egy madár, se egy bogárka, de nézd csak, még a halak is elhúzódtak a tó fenekére –, majd megsimogatta s hozzábúvó állatot.

Akkor egy rózsaszínű halacska félig kiemelkedett a vízből és megszólalt.

– Ifjú herceg! Tovább kell menned, mert várnak rád a királyság állatai, akik mind a pusztaságba lettek száműzve. A jövendölés szerint csak te tudod őket megmenteni a gonosz királyné haragjától. De nem lesz könnyű dolgod! Magas farönkökből épített fal veszi körül a pusztaságot és az erdőt. A várat, amelyben már vár rád a királyné, a folyót átszelve találod meg.

– Halacska! Mit kell tennem? – de a rózsaszínű halacska már elmerült a vízben.

– Ne félj kis gazdám! Én majd mindenben segítségedre leszek – szólalt meg a kutyus.

– Te tudsz beszélni? – lepődött meg a herceg. Eddig soha nem szólaltál meg, ez hogy lehet?

– Eddig nem volt rá szükség. De most szükséged lesz arra, hogy megértsd, hogy mit mondanak az állatok. Induljunk és keressük meg a királynét, hogy megtudjuk, miért vannak száműzve az állatok!

A herceg és a kutya elindult és három nap és három éjen át csak mentek, hogy elérjenek a várba.

A herceg mielőtt bebocsátást kért volna, tarisznyájába rejtette az állatot, majd mint a szomszéd királyság ifjú hercege, üdvözölte a gonosz királynét.

– Szépséges királyné! Milyen gyönyörű országod van, de egyben olyan szomorú is. Hogyan segíthetnék rajtad?

– Rajtam? – kérdezte meglepetten a királyné.

– Miért kellene rajtam segítened?

– Mert csodálatos szemedben a szomorúság fátylát látom – válaszolta az ifjú herceg.

– Tapintatlan vagy és faragatlan – háborodott fel a királyné. – Nem rég vesztettem el királyomat, hogyne lennék szomorú. Magamra maradtam és a magány bizony nem vidám dolog!

– De meggyógyíthatná szíved a reggeli madárcsicsergés, a cicák dorombolása és a…

- Hallgass! – vágott a herceg szavába a királyné. - Mára eleget beszéltél! Az állatokkal mindig csak a baj van. Én már csak tudom – és amikor ezt mondta, a herceg fájdalmat érzett a hangjában.

– Hogy mondhatsz ilyet szépséges királyasszony? Barátságot, hűséget, szeretetet és „életet” hozhatnának várad kopár falai közé.

– Aztán meg szomorúságot – mondta bársonyos hangon a királyné.

– Most kérdezd meg, hogy mi történt a régi állatkáival, tudja-e, hogy hová kerültek? – súgta gazdája fülébe a kutyus.

– Királyném! Kit vesztettél el, akinek a hiánya ennyire megkeményítette a szíved? Talán pont ezért űzted el magadtól királyságod állatait és taszítottad őket a pusztaságba?

A királyné szeme megtelt könnyekkel. Bizony, a kutyus jól tudta. Valamikor nagyon régen, amikor el kellett jönnie otthonról, hogy itt a király felesége legyen, az összes állatkáját el kellett hagynia. Apja, a fekete király mindet szélnek eresztette. Akkor keményedett meg a királyné szíve, attól kezdve nem tudta maga körül elviselni az állatokat. Mindig szeretett állatkáira, a vörös de kényes cicájára, a fehér-fekete foltos kutyájára, lovaira, madárcsodáira és az addig őt mindig védelmező medvéjére emlékeztették.

– Ha már ennyi mindent kiderítettél rólam –, mondta méltóságteljes, de kedves hangon a királyné – akkor tudd meg: ha elhozod nekem apám udvarában tartott állataimat, ha felleled őket, én megígérem, hogy szememből eltűnik a bánat és neked adom fele királyságom.

– Nem kell nekem a fele királyságod –, mondta a herceg. – Ha elhozom neked az állataidat, engedj szabadon élni a királyságban minden állatot a legkisebb bogártól a legnagyobb medvéig. De ez még nem minden!

– Nem? – hát mit adjak cserébe, ha nem kéred a fele királyságom?

– Nekem nem a fele királyságod kell, hanem te magad egészen! – mondta a herceg és indult kalandos útjára.

Alig lépett ki a vár kapuján, ölébe vette bozontos kis barátját.

– Ne félj kis gazdám! Nem olyan bonyolult ez, mit gondolnád!

– Neem? Hát mit tudsz te kis csodakutya?

– Tudod, amikor a királynét férjhez adták és ebbe az országba került, az állatai is elindultak megkeresni. De mire megtalálták volna, addigra már körbevette a pusztaságot a magas fal. Nincs más dolgod, mint megküzdeni a fából készült magas falakkal, a benőtt indákkal és már tarthatod is a kézfogót.

A herceg elment a pusztaságot körülvevő magas falat lebontani. Kis baltájával dolgozott éjt nappallá téve mígnem kiszabadultak az állatok. Akkor a kutya valami emberi fülnek nem érzékelhető nyelven szólt az állatokhoz. Abban a pillanatban egybegyűltek a királyné állatai és követték a herceget a várba.

Amikor a királyné magához ölelhette rég elveszettnek hitt állatait, még szebb lett, mint addig volt. Ígéretéhez híven megtartották a kézfogót és a hercegből lett az új király. Ahogy az új pár kimondta fogadalmát: Ásó, kapa válasszon el minket! – a kutyusnak többé nem hallották szavát. Csupán farkcsóválásából tudták, hogy ő és a többi állat is boldog és elégedett az egész királyságban. Nem is nevezték a királynét soha többé gonosznak! Madárcsicsergésre ébredtek az egész országban, a méhecskék zümmögtek és beporozták a fákat, a békák hangosan brekegtek esténként és ciripeltek a tücskök…

Sehol a világban nem éltek még boldogabb állatok, mint az ő királyságukban!

 

 

ArnyekEsFeny•  2023. szeptember 5. 20:27

Én még várlak

Én még várlak

 El se akartam hinni, amikor először vettél a karjaidba. Csodálkoztam is, hogy pont engem választottál. Talán mert vörös vagyok és más, mint a többiek – gondoltam, de olyan melegség öntött el, hogy a többiek már nem is érdekeltek. Még a kispárnát is megigazítottad, ha közeledtem hozzád. Lágyan magadhoz húztál, öleltél és ringattál. Biztonságban éreztem magam és boldog voltam. Egyre többször, egyre gyakrabban feküdtem melléd az ágyadba és élveztem, ahogy a nap sugarai együtt simogatnak bennünket.

Aztán egy nap úgy döntöttél, hogy utazunk. Kedvenc kispárnámat is betetted az autóba, hogy kényelmesen el tudjak rajta helyezkedni. Én nézelődtem. Először csak a házak, terek suhantak el mellettünk, majd egyre több lett a szépséges táj virágokkal, fákkal.

Egy kis tisztás, az autó megállt. Kisegítettél és én boldogan nézelődtem, szívtam magamba a városvégi fák illatát. Elővetted az uzsonnás dobozt falatoztunk és ittunk.

Kicsit meglepődtem, hogy beültél az autóba és rám se néztél.

Valami furcsa szorongató érzés futott át rajtam. Testvéreimre néztem, ők még jóízűen falatoztak.

Az autó állt, te pedig ott ültél a volán mögött.

Féltem.

Miután mindenki jóllakott már szívesen folytattuk volna veled a kirándulást.

Lassan a Nap is leszállt, a tisztásra köd ereszkedett. Fáztunk, de az autó ajtajai zárva maradtak.

Akkor kétségbeesésünkben utolsó menedékként bebújtunk a kocsi alá és összebújtunk.

Lassan elindult az autó veled, nélkülem, nélkülünk.

Most itt vagyok egy erdő és egy ház között. Este van, a kutyák ugatnak.

Homály borult a tájra, Cirmos fehér csíkjai ugyanúgy szürkének látszanak, mint az én vörös bundám.

Hol vagy?

Kormos szerint soha többé nem látunk téged.

A kispárnát is elvitted…

Tudod, ha én sírok, az csupán nyávogás. A többiek azt mondták legyek csendben, mert még idevonzom a kutyákat és bántani fognak minket.

Hogy bánthatna engem bárki, ha a te karod erős?

Sötét van.

Már nem látni az autók színét, csak a vakító lámpákat.

Mondd, észrevetted, hogy nem vagyok veled?

Én még várlak…

…valahogy nem hiszem el, hogy …

 

ArnyekEsFeny•  2023. szeptember 5. 19:16

A bosszú

A bosszú

Egy megbántott lélek áll a szakadék szélén. Kémleli a mélységet.

Ugorjak? Ne ugorjak? – döntésképtelen.

Körbenéz.

Most, valahogy olyan jó lenne, ha valaki megkérdezné, hogy egyáltalán mi a bajom – gondolja magában. - De senki. Még a szél is elkerül, pedig minden magaslatot körbeölel minden más esetben.

Most, mintha teljesen magára maradt volna.

A szakadék szédíti. Hátralép egyet.

Talán mégsem olyan jó ötlet. Különben is – mi változik meg a világban, ha én már nem leszek? De ha csupán összetöröm magam még nyomorultabb leszek. Bár, lehet, hogy legalább sajnálni fognak. Rendben. Sajnálnak, de nem segítenek. Akkor aztán még jobban ki leszek szolgáltatva mindenkinek.

A flegma szomszédlány majd fanyalog és azt mondja van neki elég baja, minthogy egy nyomival törödjön.

A nagynéném majd sajnálkozik, hogy már a bevásárlásban sem számíthat rám, most majd meg kell kérnie Jocit, pedig az mindig rohan.

A kedvesem sorraveszi, hogy mit kell befizetni és morgolódik, hogy nem találja az eddig befizetett rezsik csekkjeit.

A telekszomszéd boldogan engedi majd el a kutyákat, mert nem tudok szólni, hogy ne feszítsék szét a kerítést és ne rágják meg a kerti bútorokat.

A postás csenget, de kellő mennyiségű „szeretet” híján csak az értesítőt dobja majd be, - azzal meg csak nekem lesz gondom.

Az orvost hiába hívom, így is lassan két éve csak ímélben értekezünk, ha éppen válaszol, mert a rendelőben nincs nete.

…Hát tudjátok mit – gondolta magában a megbántott lélek – maradok ebben a rühes életben és nem adom meg nektek ezt az örömet…

Megfordult, hazament és

nem köszönt többé a flegma szomszédlánynak,

Jocit küldte bevásárolni a nagynéninek,

párjára bízta a rezsi befizetését,

megerősítette a kerítés alját,

bérelt egy postafiókot,

és orvost váltott, (akinek nincs ímélcíme)…