Zsanna-versek

Nem hasztalan

Mikor a házban egyedül maradtam,
a fájdalom tömör kockába rendezett.
Oldószereket szedtem magamba, de
olthatatlan, mi pótszerrel meg nem oldható.
Elmentél, asszem fájt, semmi nem változott:
a se veled, se nélküled szindrómája ez.
A porból vétetett, csak vertikálisan gyógyítható.
Hintettem hát az igét – hánytam magunkra,
testies lelked elunta – vakon vezettem világtalant.
Félek, már nem változom, s te is megcsontosodtál.
Betartani nem, csak megszegni lehet a törvényeket,
ha nem értjük: a kegyelem rácsot tör, bilincseket.
Padló az ég, réz a nap, megütöttem a szárnyamat.
Erővel emelem a lelked, a lelkem...
súlyosabb a 21 gramm, mint a tenger.
Már nem akarom bántani magad, magam.
Jöjj velem! Őt követni nem hasztalan.


lecsavart villanykörte Krisztus

gyűlölet a világ bilincse
sarokban térdel a szeretet
lecsavart villanykörte Krisztus
fekete fényt gyújtott Lucifer
vak tükörben nem látszik
a pornográfia hogy tüzel
szerelem helyett orgiát ül
a pokol elítélt serege
szemeket tisztára hazudók
örök halálig eszméletlenek
isteneik mint a halottlátók
újra zöldül a delphoi mese

mosd meg világ a szemeidet
vakságod láthatod Őbenne
nyavalyás szegény meztelen vagy
cifra göncöd halotti lepel

Egy más valóság  (átírt vers)

Szívem vas-fehér kemény kendő,
nem érintheti virtualitás.
A bűn sikamlós mámorából
messzire lengte magát.

Elindulok lassan hazafelé,
előttem a tér behavazott.
A mesék mind meghalni tértek,
a télapó én vagyok.

Ereszkedik valami kristálycsend,
lapulva hallgatóz köröttem.
Mintha egy szeráf hangja zengne
gyermekies körömben.

Édenország könyvlapjáról mesél
egy csilingelve csellengő szél.
Arcom a fagy pirosra zúzta -
tombol a zúzmarás tél.

Én csak állok, ázok leplezetlen
a lélekvesztő rengetegben.
Fehérre vetkőztetve várom
azt, mi temethetetlen.

FÉRGEK

nem hiszem a tavaszi szépet
kikelet távoli földrész, nem utazok
virágok lehelnek kívül ablakomra
odabenn gyászol száradó tüdőm
valami szerelem rühelődik
gerjedelmében fuldokol egy szűz
sorsom piruló pornográf ponyva
szemem szégyenébe lankad a fűz
csalnak a szívben hazug élvek s érvek
ajtóm tárom a legújabb világra:
fekáliában nyüzsgő férgek

szerelmi álmok

őszi kék ragyogva száll ma
rőt rozsdának ellenállva
fák között ringat az alkony

peregnek regényes képek
filmkockákon a múlt ébred
mint égre-fűzött lámpasor

éveink aranyló körben
sorolnak élnek előttem
dúdolnak fülembe halkan

nyújts felém szeretőn újra
szíved a lelkemnek kútja
megelevenedő dallam

lásd a lenyugvó nap is fenn
kegyébe fogadott minket
pirosan őrzi az álmunk

hétköznapi történet

ülök magamban a városi padon
hirtelen megcsap az ősz lehelete
lassacskán döglődni kezd a nyár
várja hogy együtt készülődjem vele
de én egyszer már meghaltam
legalábbis kómába estem
nem mozdul meg az én ajkam
valaminek mégis lüktet a lelke
és hallom a vándorok csivitelését
egyre művészibbre mélyül a kék
a színek lassan komótosan
váltanak zöldből színes ezrekre
sokadszor élem az egyedüllétet
de ez már nem az a régi magány
aléldozok a Nappal szemben
egy pillanatig még fellángol a nyár
fogaival beleharap az őszbe
majd visszahőköl riadtan hátrál
éveim leperegnek a homokórán
már az emlékeimből sem élek
lépek a volt-van-lesz párhuzalán
nagy kajánul kacsintgat az élet
számára én el lettem feledve
fokozódó depresszió a trendem
olyan otthonos hogy felnyerítek
indulok pakolom papírom ceruzám

PÉLDABESZÉD

Bezárt ég alatt lapuló tapasztalat,
fénytelen foncsorú ablak mögött
gubbaszt a rab.
 
Sötét lények által leosztott lapok,
barikád mögé kényszerült hadak –
levert harcosok.
 
Miatyánkhoz szóló imádságos nyelvek –
kérő kezekkel rendületlenül
kaparnak eget.
 
Égő bozóterdők tövistengerében –
antikrisztusok által üldözött
ábeli lélek.
 
Konfliktust kerülnek a békeszerzetek,
szégyenpír arccal kiáltoznak meg-
szeppent gyermekek.
 
A tisztelt őrültek háza el lett kúrva,
báránybőrbe bújtatott farkasa –
világ-nagy kurva.
 
Nesze neked, lásd, ezt kaptad örökségül,
de emeld tekinteted az égre –
Jézus már készül.