Zsanna-versek

AZ ALAGÚT VÉGÉN

cellát formáz a képzelet magának

sötétkamrát hűvös szabadságot

mert fakulnak az éltető emlékek

mert arcomra fagy a józanodás

elfutnak a bódító illúziók 

ereje színe veszik a bornak

bús árnyjátékot vetít a holnap

elmerülök az idő bendőjében

levegőért tátog az énivágyás

elnyel a feketelyuk a sarokban

itt nincsenek szerelmes énekek

és a hívó hangok elcsitulnak

roskadok valami ósdi romokon

színes kendőkbe takaróznék

de már nem félem a holnapot

helyet készít magának a remény

cellalakó képzelet
sötét kamrába vezet
hűvöse metszi álmom

eltompuló tegnapom
józanodó arcomon
emlékké kiáltom

valóság-illúziók
fülemnek mily bódítók
elfutnak mind bután

erejét vesztett bornak
színe már csak a holnap
bús árnyjáték csupán

tűnt ábrándvilágom
ébredőn kihányom
minden reggelen

azt kívánom bárcsak
meg ne fakulnának
de idő vasra ver

felhevül a lélek
ring a semmiségnek
karján elmerül

tátog egyre az égre
fáj szerelemtelensége
szívet harap az űr

hamisat pötyög az író
üvölt a depresszió
csócsálja lelkemet

nem hallom ha jön a hívó
mennyekből kikacsintó
szerelmes éneke

gyöngyházfényű percek
helyett komor tercett
lüktet halántékomon

nem kegyelem és jóság
de égető valóság
zsibbaszt a romokon

remélve hogy az isten
mégis kiragad innen
színekbe öltözök

királyok királya vérét
oldják a szivárványkévét
a tompa föld fölött

tavaszi nap

kibontott hajával ledéren leng
kivetkőzött a tavaszi nap
hordja a rikító aranyat

arcát kihívó tüzesen tartva
vagányan kék ég tükrébe néz
csorgó sugara a földre méz

növény és állat sóváran vonzza
a tapogatózó csápokat
átszabja a dekoltázsokat

fényében álorcák lehullanak
titkok képei élesednek
ház teraszára heveredek

pimaszul benéz az ablakomon
zugokat telít fényfolyama
fáradt szívemben dal fakada

TÁN SZÁZ ÉV MÚLVA

Fröccsenő vér a naplemente:
Pírjával az arcom bekenve,
Elfolynak lángoló erények.
 
Ketté tört fölöttünk a fény,
Holdsarló vágja az égi tért,
Versekben bokrosodik a kín.
 
Szívdobbanásnyi a szerelem,
Nem lelem azt, aki kell nekem.
Időm harminc éve kiszámol.
 
Borzoló szél öblében hálok,
Csipkerózsaként hullámzok:
Tán száz év múlva majd lélegzem.

PÁRHUZAM

karácsonyzsírral telt bendő a világ
senyved a szív mint meztelen téli fák

AZT HITTEM

ma megint arra gondoltam, hogy
lelépni tőled könnyebb volt talán...
azt hittem, nélküled boldogabbak
lesznek a nappalok, raplimentesen.
azt csinálok, amit akarok: enyém
az idő, mely végtelen. akkor porszívózok,
ha kedvem tartja. azt hittem jobb lesz
és könnyebb, miután felrúgtalak.
sokan mondták nekem: veszekedve
is jobb kettesben, mert bizonyos
értelemben rendje van a napoknak.
most gyöngyök gurulnak: szétszórt idő.
felfal a semmittevés, a sok minden
közül választhatóság, hogy én én lehetek.
azt hittem ez lesz maga a szabadság.
a porszívózás megvár, és szórakozhatok,
reggeltől estig zenét hallgathatok,
vagy imádkozhatok a békességért,
mert csak azt akartam - békességet.
most viszont szétszórnak órák, napok,
és nincs békesség, és nincs tanács.
valami vagy valaki ellen lázadtam:
bár egyet megnyertem, helyébe száz veszett

szerelmünk

ez a szerelem vérzik
kitartva még hüen
együtt vagyunk hát mégis
veled vagy nélkülem

bugyborékolás

szavak várok rátok
verset írni vágyok
keressetek meg mikor
csillagesőben járok
üres az űr forgat
hazafelé menve
kínjaim nevetve
szépen összefonnak
nevetést álmodoznak
zokog a testem fonnyad
ragyog ha rád gondolok
múlékony e csoda
meg nem tapinthatom
kiért a vers a szó
ha kinyúl szeretetem karja
cipelem terhét mégis
ha senki sem akarja
görgetek egy követ
oly nehéz a gondja
ha vágynak súlya nyomja
vállam csókod várom
enyhíthetné testem
kínjait elesten
felkel a nap felkel
sugarai elkerülnek
rám erednek könnyek
szaggatnám szerteszét
felhőfüggönyöknek
ablakokat nyitnék
nyitnék holnapokra
virágaim szirmát
színeire bontsa
azúrkéken fény gyúl
szép jövőmet látom
ezüstös tükörben
látom boldogságom
tekintete éget
emel fel az égbe
égnek fénytermébe
nyugalomra vágyom
ott kisimul testem
boldogan bugyborékol
hallom minden szavát
bensőmből kiáltoz

ADVENT

Méla télben fekete varjúraj
Zengi fel a matt fehér eget,
Meggyötört fák zúzmarás karjukkal
Karmolják a szürke felleget.

Városunk felett a néhány komor
Torony furcsa árnya lengedez,
Piros sziluett az utcasoron:
Valaki csoszogva lépeget.

Ünnepi hangulat a szívünkbe,
Cukorka csillan a kezünkben,
Szomorú szemünkbe öröm tolul.

Lassú léptünk szaporává válva,
Lelkünkben a tél muzsikája
Adventi harangokkal megkondul.

2009 december 02


vajúdás

a múlt árnyfalai ledőlnek
szétoszlik minden ami avitt
új ég lassan hajnalodik

meglódul inog velünk a föld
beteg a mája meg a lépe
recseg a biztonság és béke

szemekből a félelem üvölt
arcokról pergamen pereg –
színe vesztette levelek

magukat halálnak megadók
arccal az elkárhozásnak
lesz-e aki fénnyé válhat?