Zsanna-versek

falvédőszövegbe ágyazva

"Térdel, uram? Mit esdekel?"

kivágom magam a kalitkámból,
mit rám forrasztottál, mikor
szerelemnek gondoltam a
feléd taszító delejes vágyakat.

tükörképet kerestem benned:
visszhangját egy nem létező,
sosem szeretett léleknek, míg
te undorral elfordulva tőlem,
nagymellű barnákra gondoltál.

azóta nem tudok szabadulni
attól a sokszor hallatott
sztereotípiától, miszerint a
férfi egy aljas ösztönlény, állat:
előbb ígér, aztán veszni enged
minden valódi érzést, mondván:

"Lelkét hagyom: a teste kell!"

fegyverrel vagy szóval lőnek

jertek jajgassatok szavak
kályhában a pernye salak
dugába dőlt élet-falak

nem világos merre hogyan
csak a nemtudni és hova
menjünk a kereszthez oda

talán segít mit megtudunk
fájától a keresztutunk
felvezet ha leborulunk

a kalitkát magamra faragtam

volt egy srác
ábránd vágy
hajtott a kényszeres
 
üldözős
verselés
hogy megérinthessem
 
ostoba
remények
szavakkal fogságba
 
más lelket
életet
véremmel oltárra
 
emelve
vesztettem
hiába csatáztam
 
magamnak
magammal
magára hagyatva
 
maradt a
kalitkát
magamra faragtam

alig történet

belém szédül az őszi szél
fülembe súgja menj haza
itt van lassan a télidény
terül az ég hópaplana

elintegetett végleg a nyár
nem cincogja tücsökkoma
fülembe éveknek dallamát
fagyott a nap homloka

csontos félarcú hold lábal
létemnek nincsen már kora
Uram szorítsd meg a vállam
te vagy a nyár rokona

időm lassan felfal magának
és alig történt meg velem
mit annak definiálnak
csak enyém az én életem

apró család férj és gyerek
kirakatüvegből látnak
mögöttem fehér angyaltestek
aranyfogattal állnak


Alázat

Valósabb ihletéskor
a vers fog írni engem,
nem várok angyalomra,
ha Ő képzel el – tenger...

Szavai rám haboznak,
sziklaszívemet bontja,
reped az egész testem:
sörhabot ontó kocsma.

Az ég könyörög hozzám,
elém térdel a szentség:
az istenhozzád leszek,
vagy céltoló veszettség?

Rám teszed kezeidet,
hogy összezúzd a lelkem?
Leesek lábaidhoz,
hogy majd felemeltessem...

jaj, mi lesz velem?

hideg kőlapok, avar, bokor, tölgy.
én nem siratom a halottakat.
nem is nevetek, csak úgy épp vagyok
érzések nélkül, bágyadt-hallgatag.
 
értetlenül állok sírkövek között:
számomra megmagyarázhatatlan,
ahogy e lidérces cirkuszsereg
áldozatával félelmet takar.
 
mély bűntudat és önkárhoztatás
láncain csorog az alélt tömeg.
színlel, virágból épít magának
bástyát, szorongva tagad örömet.
 
mea culpázik, szeretetálarcban
tolong, ámítja a többieket.
csokrokkal, gyertyákkal győzködve jön,
és tódít, hogy mennyire szeretett.
 
sötétben pompázik az illúzió,
nagyfejű virág bólint mécsesen.
míg lelket marcangol a szörny érzés:
jaj, mi lesz velem, mi lesz, istenem?

legyen lelkemnek jövője

szót szitálok csendesőben
ázok-fázok
kit keresek nem találom
reá várok
mikor a csillagerdőben
jéggé válok
üres az űr semmi forgat
rám találtok
hazafelé vezet az út
kínnal égek
összefognak ellenem a
jó vitézek
nevetésről álmodozik
test és lélek
zokognak a csontok és a
véredények
rád gondolok arcom ragyog
múló csoda
nem sejtem hogy kiért e vers
miért oka
elnyújtózott árnyékom oly
ordas forma
terhes lett a szeretetem
letromfolva
magam cipelem a batyum
fene nehéz
harcolok a gondok súlya
lefele vész
véres pallossal sújt a vágy
csókod oda
testemnek a kínjait a
nap csókolja
rám mered az ég orcája
bő könnyesen
utat vágok a harmatos
zord köveken
láthassam a szép jövőmet
zöld fövenyen
barangoljak csillagszemmel
vén tölgyesben
kerevetén az Uramnak
templomába'
lágyan omoljon a testem
boldogsága
legyen lelkemnek jövője
nyugodása
és az életemnek rólam
tudomása