A Főnix útja

Évekkel ezelőtt egy égig érő lángolás után porrá égtem, hamu és korom maradt régi önmagamból. Aztán megismertem valakit egy másik közösségi oldalon, aki miatt írni kezdtem. Ő már akkor is sokat írt. Egyre bátrabban. Verset és prózát: Nem is tehetségtelenül. Fogalmam sincs miért, de szinte az első perctől kritikusaként, múzsájaként és nem sokkal később szerelmeként kezelt. Először nem tudtam mihez kezdjek vele, aztán szép lassan bevonódtam én is, elsősorban nem is a személye, hanem az írásai miatt. Írni kezdtem én is, vele, neki és magamnak is. Szárnyat bontottak bennem bizonyos érzelmek is természetesen, de házasságban élt, gyerekkel, férjjel, igaz halálosan boldogtalanul. Tisztában volt a tehetségével és a házassága kudarcával. Biztos volt abban, hogy egy nap kiszabadul a lelke és teste is. Sokat gondolkoztam a megoldáson. Először arra jutottam, hogy segítek neki az írásban megtalálnia magát. És ha rájön mennyire értékes, lesz ereje lépni és meg fogja találni a szárnyalásához a társát is. Közben viszont az motoszkált bennem, hogy itt van egy lány, aki szinte elolvad értem. Csak a kisujjamat kell kinyújtanom és a karomba omlik és lángoló szenvedéllyel akar boldoggá tenni. Csakhogy amikor elváltam, megfogadtam: én sosem leszek sehol harmadik, nem rombolom le mások kapcsolatát! Ha ez a lány meglépi, lépje egyedül, ne miattam! És ha már önállóan dönthet és nem bántok meg senkit sem a megjelenésemmel az életében, akkor talán...

És mert ezt ilyen higgadtan végig tudtam gondolni, rájöttem, nem vagyok szerelmes. Mert ha az lennék, nem állítana meg semmi és senki. Egyszer mégis majdnem meginogtam. Addig eljutottunk már, hogy rendszeresen beszéltünk telefonon. Sokszor beszélt arról, hogy hol szokott sétálni, gondolkozni, írni. Pontosan tudtam hol az a pad, amin álmodozni szokott arról, hogy majd egyszer leülök mellé. Egy kis mesebeli faluban laktak, hegyek és erdők közelében. Egyik reggel arra vágytam, hogy találkozzam vele, kocsiba ültem és egyenesen a titkos padjához hajtottam. Ott ültem másfél-két órát. De nem akartam felhívni. Azt gondoltam, hogy ha megérzi, hogy ott vagyok és eljön, akkor a sorsunknak tényleg terve van velünk. Vártam, nem jött. Beültem a kocsiba és elindultam haza. Öt perc múlva felhívott és azt mondta, hogy "most értem ide. Tudom, hogy itt voltál. Láttam, hogy mit rajzoltál a padom elé a homokba. De nem tudtam korábban jönni, pedig minden nap szinte ugyanabban a percben érek ide délutánonként. Sajnálom!".... Nem volt erőm visszafordulni. Azt mondtam, hogy ennyi időm volt, de majd legközelebb. Szerintem ő is tudta, hogy nem lesz legközelebb. Még írtunk egymásnak, de éreztem, hogy valahogy segítenem kell neki. Ennek egyetlen módja az volt, hogy nem léptem be az oldalra és nem hívtam fel. Nem írtam. Sok írását őrzöm. De nem volt erőm megkeresni mi lett vele. Nem akartam bántani a megjelenésemmel. Ugye jobb ez így?

Most olvastam Filemon "Főnix" versét. Én két napja írtam egyet. Gyerekkorom óta foglalkoztat a téma. Sok legenda született a főnixekről. Írtam egy mesét én is. Akkor amikor az a lány megjelent az életemben. Ma eszembe jutott és elolvastam újra. Amikor leírtam az utolsó mondatot, akkor én is feltámadtam a hamvaimból. Szállni és lángolni tudtam újra. Sokkal magasabbra, mint azelőtt valaha is. Mert meghalni könnyű. Meghalni és feltámadni egészen ritkán előfordul, de meghalni, hogy elégj a tűzben, hogy megsemmisülj és utána a lángokból újjáéledj, mint egy Főnixmadár, hmmm... Ez az igazi, kívánok mindenkinek sok-sok ilyen "főnixes" halált! 

És Te? Tudod merre szállnak a tűzmadarak??? És ha tudod, szállnál-e velük? És ha igen, égnél-e tűzben, megfürödnél-e lángokban, hogy aztán újjászüless??

 http://www.youtube.com/watch?v=Tq_5jva92MQ