Voodoo kunyhó

Nagyon úgy tűnik, hogy ezen az oldalon sokan (közvetlenül) egy csalódás után regisztrálnak. Szándékosan nem írtam "szerelmi" csalódást, mert sok válás előtt már évekkel elmúlik a szerelem. Ha volt egyáltalán valaha is. Egy biztos: a csalódás fájdalmas. A szerelmi csalódás pedig elviselhetetlen fájdalmat okozhat. Vannak, akik képtelenek feldolgozni és őrültségeket csinálnak. Pedig ahogy féltékenységgel nem lehet megtartani, ámokfutással vagy bosszúval pedig nem sikerült még visszaszerezni a szerelmét senkinek. Ha mégis, az sosem lehet tartós: újra és újra meg fog ismétlődni. 

Én is, mint mindenki, átéltem ezt az érzést többször is. És megtanultam túlélni. Hogy kinek mi a legjobb ilyenkor? Van akit egyedül kell hagyni. Van akit nem szabad. Van aki beleveti magát az életbe. Van aki elszalad. Az a véleményem, hogy minden fajta érzést át kell éreznünk, meg kell élnünk, nem szabad elfojtanunk sem a jót, sem a rosszat, sem az örömet, sem a bánatot. Az embereket gyerekkoruktól arra szocializálják, hogy ne mutassák ki az érzelmeiket. Sokan szégyellik a könnyeiket, a szájuk elé kapják a kezüket, ha felnevetnek, és elnézést kérnek érte. Soha ennyiféle fájdalomcsillapítót nem árultak még: a legnagyobb gond, hogy hozzászoksz, és gyógyszerek nélkül már nem birkózol meg vele többé. A szív és lélek fájdalmára is kitaláltak szereket. Antidepresszánsok, nyugtató- vagy élénkítőszerek garmadája a házipatikákban. Vagy a leghozzáférhetőbb megoldás, az alkohol...

Pedig lehet, hogy csak el kellene engednünk magunkat kicsit. A könnyek megtisztítják a lelkünket. Az elfojtott könnyek viszont megmérgezik... Az írás, különösen a versírás sokat segít. Nem biztos, hogy mindenkinek van tehetsége is az íráshoz, de már az is kész csoda, hogy ebben a mai cyber-korban még van, aki az íráshoz fordul örömében vagy bánatában. De a versírásban nem véletlenül van benne a "sírás" szó is. A szavak könnyek, amik kimossák a bánatot. Ha örömödben sírsz, a könnyek gyémántok, amiken megcsillan az örömöd. Régen irigyeltem, akik "kiírták" magukból az érzéseiket. Én meg még sírni is büszke voltam... 

Ha fáj, szenvedj. De ne magad sajnáld! Ne a veszteséget érezd elviselhetetlennek. Ne azt, hogy elveszítettél valakit akit szeretsz. A megismételhetetlen pillanatokat sirasd meg, amiket átéltetek és amiket már nem élhettek át többé. A rossz emlékeket vesd egy feneketlen kút mélyére, a szépeket rögzítsd a lelked falán, mint egy-egy faliképet. Hogy bármikor megnézhesd őket és mosolyra fakasszanak. Ez akkor még elképzelhetetlennek tűnik majd, de egy éjszaka elfogynak a könnyeid. Másnap reggel felébredsz és észreveszed, hogy már nem hiányzik. És mégsem ez lesz a legjobb érzés! Mikor nem hiányzik valaki. Körülnézel, és megérted. Eddig csak kinyújtottad a kezed, egy pohár vizet kerestél tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén volt az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzott valaki. Valaki vagy valami? A kettő összefügg. Mert ma reggel rájöttél, hogy így egyedül is értékes vagy! És hogy valaki majd jönni fog megint, megfogja a kezed és el sem engedi többé. Amikor ezt felfogod, már nem leszel szomorú többé. Türelmesen vársz. Mert tudod, hogy már elindultak feléd...