rius blogja

...rekkenő hőségben araszoltam a dolgozóba. A kereszteződés, amelyben át kellett kellnem, tavaly nyáron igencsak megizzasztott. Pár perccel azután ahogy áthaladtam benne, négy autó futott egymásba. Megúsztam...Szóval, állok ott ama kereszteződésben...
Velem szemben egy csodafekete hajú lány. Láthatóan 
tanácstalan. Meg is szólít, hogy hol van a Gárdonyi Gábor utca. Gárdonyi Géza...mondom, olyan van. Azt keresi? lehet, mondja. Nem vagyok idevalósi. Én sem, felelem. És fogalmam sincs hol van az utca, de jöjjön, megkeressük a neten. Fáradt, melege van, és nagyon bizonytalan. A felkínált vizet nem kéri. Miközben a térképen keresek, kérdésemre elmondja, hogy honnan is jött. Atyaúristen, gondolom. És ebben az atyaúristenben benne van az iszonytató messzeség, s egy pillanatra a zsigereimben az érzés, hogy onnan..ahonnan nem kívánatos szavazók érkeztek legutóbb. De előttem egy fáradt, s az idegenségtől, az ismeretlentől megriadt ember ül, és teszek rá, hogy egy kormány próbál éket verni közénk. Nem mi tehetünk róla, bár tehetnénk ellene. Végre megvan az utca. Több kilométerre tőlünk. Busz nincs ebben az időszakban, hiába adnék rá pénzt. Így hát elmagyarázom, merre induljon. És egy darabon elkísérem, hogy el ne tévedjen. Elváláskor még egyszer elmagyarázom az utat. Halvány mosollyal mond köszönetet, és fáradtan nekiindul. Misi macska vár rám türelmetlenül, hogy enni adjak neki. Tudod, macska...mondom neki, ezek olyan számodra érthetetlen emberi dolgok. Meg számomra is, folytatom, ahogy kitöltöm neki a tejet...

...bal felső ajtaját nyitottam ki, s a kistányérok - amelyekből sok és mindenféle van, mert valamiféle emlék köt mindegyikhez, filléres emlékek, de nem tudom kidobni őket - előbb gyors, aztán egyre lassuló tempóban potyogtak le a polcról, s törtek össze a járólapon. Dávid fiam előcsalódott a zajra, nézte ahogy nézem a potyogó tányérokat. Egyik kezem csípőn, másik a falnak támasztva. Meg sem próbáltad elkapni őket?, kérdezte egyszülöttem. De. Csak több tányér van, mint kezem, feleltem, és meredten néztem azt a tányért, mely még lassan billegve gondolkodott a leesésen. Billegett...billegett, végül úgy döntöttem, hogy egy laza mozdulattal lesegítem a polcról. Haláli fej vagy, így Dávid. Várj, még nem kezdtem el káromkodni felelem. És már bosszankodni sem tudok, olyan nevethetnékem támad...

...szóvalajókurvaéletbekellettleesniazoknakatányéroknak...?!

..idővájta mély medrében folydogál az élet, útja már nemigen változik. Hogy vagyok? Fáradtan. Sokszor elgondolom, milyen jó lesz, ha már nem leszek. Néha még fellobban bennem e vágy, valami szebb, jobb élet után, de igazából már nem hiszek benne. Olyan vagyok, mint egy fa, mely magányosan áll, messze az erdőtől, fáradt karjával csak nyújtózva arra, s úgy menne közéjük...de nem tud. Végigkísérte életem ez a hiábavaló vágyakozás, aztán lassan ez is elkopik. Begubózom a magányba, s majd gyönyörű pillangó lesz belőlem...Illatos, karcsú virág szirmán hintáztat a tavaszi szél, kitárom szárnyam a ragyogó szélnek...s, ha majd arra jössz...mint könnyű lehellet...a kezedre libbenek...

Zötyög, ráz a busz. Papírt vesz elő, puhaírású ceruzát, és kibámul az esőtől könnyes ablakon. Lopva rápillantok. De elfogja lopott pillantásom, és az övével elutasít. Hirtelen kényelmetlenül érzem magam, s belefúrom szemem az elfutó tájba. Minden ugyanolyan, mint minden napon, és mégis más...Lassan törölném az ablakról a legördülő esőkönnyeket, s bár tudom,azok kívül csorognak, percekbe telik míg felfogom. Moccanok egyet, arra gondolok, jó lett volna inni valami kávéfélét a parasztelosztóban...ahogy nevezik nagyváros buszvégállomását. Ahonnan naponta okádják ki a fásult embereket a buszok, hogy újabb buszokra szállva megérkezzenek a dolgozóba, ahol kevés pénzért baszogatják őket jól megfizetett főnökök. Az élet dolgai...
A mellette ülő kettéhajtotta a papírt. Mindegyik felére egy-egy jel került. " + " ..." - ". Pozitív, negatív. És írni kezdett.Nem bírta megállni, és odalesett. Akarja tudni? kérdezte a másik. Nem, nem akarom ingatta a fejét. Akkor? mifenének leseget...Le akarom törölni az esőkönnyeket, felelte. De azok kívül vannak. És tovább zötyögött, tovább rázott a busz. Megengedi? leszállnék, így a másik. És otthagyta kezében a kettéhajtott papírt. A negatív oldalon sokkal több volt. És egy üzenet...A könnyek mindig belül vannak... 

Ja, az ember kilép önmagából, és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért, de fel kell vállalni ezt a pillanatnyi "elmezavart" ,és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád...úgysem értenék meg...mert meg lehet-e érteni egy érzést ,meg lehet-e érteni egy színt, meg lehet -e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek, magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között , sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között...