rius blogja

Egyéb
rius•  2018. április 7. 08:50

Napok

.nagyot zökkent a busz, ahogy végre megállt a végállomáson. Lassan kászálódtak le az emberek. Ő utolsóként. Napfény és kissé csípős szél fogadta. Egy kósza pillanatra felpillantott az órára, és megállapította, hogy még húsz perce van a másik busszal való továbbindulásig. Várni iszonyúan sok, vásárolni meg kevés. Bicegve elindult a hiperszupermarket felé. Az egyik padon hajléktalanok vertek hajlékot, hangos beszéddel, kannás borral múlatták az időt. Mikor közelükbe ért, megcsendesedtek, megbámulták. Mintha csengő lenne a nyakamban, gondolta, és a surranó hanggal feltáruló ajtón át belépett a grillcsirke szagú melegbe. Kipróbálja a legújabb...Nem, köszönöm, nem próbálom ki. Macskakaja be a kosárba, üdítő, meg a kedvenc süti...és percekkel később ismét kint. A napfényben. És a kissé csípős szélben. Még mindig van elég idő. A következő buszig. Lassan dúdolni kezdett...A következő buszon rajta leszek én is. De aztán gondolt egyet, és gyalog vágott neki a hátralévő útnak. Átvágta az utat. Üres, nyomorékká gyűrt sörösdobozok között rácsodálkozott egy korán nyíló kis virágra, hálásan rámosolygott bicegését óvatosan kikerülő autósra, és rászabadította az összes aprószentet a száguldó úrvezetőre. Amikor nyugalmasabb részéhez tért az útnak, rágyújtott. Jobb volt, ha lehajtott fejjel ment. Biztonságosabb. Riasztották az autók. Sssssssssssssss..sssssssssssssssssssss, hajtottak el mellette. Szembenézni, gondolta...szembenézni. Néha sikerült. Többször nem. Kihajoltak a bokrok vesszei a kerítésen, buja rügyeik mutatták. Amott egy kutya ugatta meg kötelességtudón, halványan, szinte bocsánatkérőn. Mindig megizzadt mikorra megérkezett. De. Tudta, hogy az odaút végén várják. És akik várják, azoknak fontos. Ez adott erőt minden bicegős léptéhez... 

rius•  2018. április 1. 06:25

Magány, zárt ajtók mögött

Ült a tévé előtt, de fogalma sem volt, mi zajlik a szeme előtt. Befelé figyelt, mint aki számolja eddigi életét. Kint csak a korai sötét, az ablakot verdeső havaseső, fülében és fejében vére zúgása, mint amikor gyerekkorában tengeri herkentyűt tett a füléhez, s a felnőttek azt mondták, hogy a tenger zúgását hallja benne. Hogy elhitte! Maga elé képzelte a hatalmas víztömeget. Lehet, hogy óceán? -kérdezte egyszer apjától.- Lehet,.-felelte apja - annak képzeled, aminek csak akarod. -és szelíden mosolygott hozzá. Hiányzik ez a mosoly, gondolta, és elszomorodott. De a sírást rég elhagyta az útvesztőkben, vagy az egyik útelágazásnál, csak arra emlékezett, hogy egykor megkönnyebbülést hozott. Régen nem érezte már a könnyek sós ízét. Összerezzent. Fázós gallyak csapódtak az ablaknak. Egy szemvillanásra azt hitte, az ajtaján kopognak, de hisz ki is lenne...Mélységesen egyedül volt, és annál is mélyebben magányos. A sötét, ha lehet még sötétebbé vált. Már nem csak saját vérének zúgását hallgatta, hanem az egyre erősödő szél futamait is. Csinálni kellene valamit, gondolta, a munka mindig segít elűzni az egyre támadó gondolatokat, de nem volt igazából kedve semmihez sem. Szeretett volna távol, nagyon távol lenni ebből a szobából, kívánta vissza a régi időket, amiko rboldogan és nevetve verődött össze az egykori csapat, hogy nagy beszélgetésekben akár hajnalig teljen az idő, hogy temérdek sokan préselődjenek az egyetlen értük jövő taxiba, hogy azt sem tudták, melyik láb és kéz kié. Szerette volna a vízparti bográcsozásokat, az éjszakai fürdőzéseket, az egymás ugratását, a táborokat, amik után jöttek - mentek a telefonok, ki kinek a holmiját találta meg saját cuccosában "Gyere a gatyádért, nem tudom megmagyarázni a férjemnek." És ugyanez bugyival...Most csak ült, kapcsolgatta a tévét. Mindenhol tőle idegen akciófilmek, vagy életidegen idétlen szerelmi történetek. És akkor hirtelen megszólalt a csengő...Ismerős, gondolta felvillanyozva. X csenget ilyen aprót. Mosolyogva tárta szélesre az ajtót...és egy idegennel nézett szembe. Bocsánat, mondta a másik...a villanyt akartam... Semmi baj, felelte, és halkan visszazárta magát a magányba...

 

rius•  2018. március 30. 13:35

Az más...

- Beszélgetni akar velem? Mert úgy bámul.
- Nem. Csak nézem.
- Mert? Miért néz?
- Mert beszélgetni akarok.
- Mondom én!
- Mit mond?
- Hogy beszélgetni akar.
- Hát, ha már így rábeszélt...

rius•  2018. március 24. 02:11

Szabadnak születünk

Csendes ténykedésemet tülkölés és mikrofon hangja zavarta meg. Torz, szinte érthetetlen volt a beszéd, amit beleordítottak az amúgy is a legnagyobb hangerőre állított szerkentyűbe. De a hangsúly, a hanglejtés félreismerhetetlen. Ismét itt a cirkusz. Letáboroztak legkedvesebb óvári helyemen, az Itatónál. Az Itató azért az, merd a régi szép, vagy legalábbis szebb időkben itt itatták a lovakat, marhákat. Most csak a panelekbe kényszerült emberkék múlatják itt az időt, és itatják magukat. Csodás hely, egy darabka hamisítatlan Szigetköz. Érdemes lenne erre járnotok. Szabad strand maradt (egyelőre) A város felé eső partját " rendezték". Nekem ugyan jobban tetszett az öreg fákkal, bokrokkal, amúgy vadan. A sok ember között is lehetett találni valami félreeső kis helyet, zugot, ahol az ember kissé magában érezhette magát. Most meg belebámulunk egymás bikinijébe, na de mindegy. Az Itatót szerető emberek adott esetben bármily idegenek is egymás számára, egy dolog közösséggé kovácsolja őket, nevezetesen, hogy mindannyian szeretik...mit szeretik, imádják ezt a helyet. A túlsó part megmaradt dzsumbujosnak. Hatalmas fái, bokrai között szinte még érintetlen a táj növény-és állatvilága. A lemenő Nap lustán csiklandozza a fák ágait, enyhe szél simítja végig a fák fejét, hogy aztán álmosan elmerüljön titkos házában.Csak a vadkacsák urbanizálódtak. Ott tobzódnak kenyérfalatok után kuncsorogva a part menti sekély vízben. A bátrabbak a partra is kimerészkednek. Méltóságteljesen totyognak az emberek között, nem ritka, hogy a szendergésből egy halk motoszkálásra felriadva gyönyörű két szem bámul rád. Egy vadkacsáé. Szóval, szép és szabad élet az ott nyaranta, bár nem csupán akkor. Minden évszakban szép és fenséges. Kissé elkanyartam. Most elképzelhetitek, hogy ezen a mesés helyen letelepedett a cirkusz. A maga ketrecbe zárt, leszedált szomorú állataival. Persze, tudom a cirkusz is hozzátartozik az élethez , de én nem tudok nem fájó szívvel gondolni a cirkuszi állatokra...


rius•  2018. március 11. 22:26

A bohóc

Sohasem szerettem a bábelőadásokat, a bábfilmeket. Kisiskoláskorom  rémálma "A kalocsnyi "nevű kaszmaty. Minden évben meg kellett néznünk...Brrrrrrrrrrrrr...Mit tehettem volna? Meneteltem a moziba, oszt jót aludtam az előadás alatt. Ha nem menekültem volna az álomba, asszem depis lettem volna, anélkül, hogy tudtam volna mit jelent. Aztán a cirkuszt sem szerettem soha. És egyvalami, egyvalaki mégis vonzott...A bohóc...Mert bár megnyilvánulásai ugyanoly idegenűl hagytak, mint a Kalocsnyi sztorija...de izgatott az álarca. Az maszkja, ami félig sírt, félig nevetett. És azt hiszem, egyszer láttam, amint a porondot elhagyva a függöny mögött fél kézzel letépte magáról, és akkor nem volt egy fél arca sem, ami nevetett volna. Nem is sírt. Csak megfáradt, megöregedett arcát láttam. És onnantól kezdve lestem a bohócokat. Egy cirkuszban nem nehéz beosonni ide-oda. És nekem mindenik szomorú volt. Egészen addig, amíg ki nem lépett a porondra...a fénybe...De én már régről nem hiszek nekik. Nem is kérdezek. Csak figyelek. Az álarcot, a maszkot viselőkre...