rius blogja

rius•  2018. április 28. 22:41

Találkozás

...rekkenő hőségben araszoltam a dolgozóba. A kereszteződés, amelyben át kellett kellnem, tavaly nyáron igencsak megizzasztott. Pár perccel azután ahogy áthaladtam benne, négy autó futott egymásba. Megúsztam...Szóval, állok ott ama kereszteződésben...
Velem szemben egy csodafekete hajú lány. Láthatóan 
tanácstalan. Meg is szólít, hogy hol van a Gárdonyi Gábor utca. Gárdonyi Géza...mondom, olyan van. Azt keresi? lehet, mondja. Nem vagyok idevalósi. Én sem, felelem. És fogalmam sincs hol van az utca, de jöjjön, megkeressük a neten. Fáradt, melege van, és nagyon bizonytalan. A felkínált vizet nem kéri. Miközben a térképen keresek, kérdésemre elmondja, hogy honnan is jött. Atyaúristen, gondolom. És ebben az atyaúristenben benne van az iszonytató messzeség, s egy pillanatra a zsigereimben az érzés, hogy onnan..ahonnan nem kívánatos szavazók érkeztek legutóbb. De előttem egy fáradt, s az idegenségtől, az ismeretlentől megriadt ember ül, és teszek rá, hogy egy kormány próbál éket verni közénk. Nem mi tehetünk róla, bár tehetnénk ellene. Végre megvan az utca. Több kilométerre tőlünk. Busz nincs ebben az időszakban, hiába adnék rá pénzt. Így hát elmagyarázom, merre induljon. És egy darabon elkísérem, hogy el ne tévedjen. Elváláskor még egyszer elmagyarázom az utat. Halvány mosollyal mond köszönetet, és fáradtan nekiindul. Misi macska vár rám türelmetlenül, hogy enni adjak neki. Tudod, macska...mondom neki, ezek olyan számodra érthetetlen emberi dolgok. Meg számomra is, folytatom, ahogy kitöltöm neki a tejet...

rius•  2018. április 17. 21:28

Itt ülök a semmi szélén...

 

...s lógatom lábam a végtelenbe még rajtam a becézés rajtam a simogatás még kezemben a megkésett ajándék aztán elvisz minket az országút kétfelé nem gondolkozom a dolgokon azok sem törődnek velem hát csak lógatom a lábam a végtelenbe szép sötét és langymeleg egyáltalán nem félelmetes főleg ha arra gondolok hogy léteznek párhuzamos világok s ha netán leesem saját párhuzamos világomba esem és gyakorlatilag ugyanott folytatom nemrég azt mondták hogy minden tizedmásodpercben van választási lehetősége az embernek az időintervallum rendkívül kecsegtető de fel nem fogom így hát nem gondolom tovább csak ülök a semmi szélén és lógatom a lábam köröttem csillagok akár meg is érinthetném őket de mivel pillanatnyilag elérhetők nem teszem ...hát ettől vagyok tán gyarló...ami elérhető és az ami nem érhető el minőségi különbségtételében ott vannak jó helyen ahol vannak mint ahogy a virágok is van nekem saját csillagom gondolatokból érzésekből érintésekből szőtték azt mondod nem igazi ? de az mert én úgy akarom és amit akarok...szóval lógatom a lábam a semmi szélén és akkor mi van? gondolom mi lenne? egyszer felállok a semmi széléről és vagy beleszédülök vagy visszafordulok a valóságba...

rius•  2018. április 12. 09:27

Cím nélkül

..még kezdő kislány voltam. Hazudni kellett, hová megyek. Hazudtam. De apám...félrevont, és kérdezett. Olyan empatikusan, ahogy anyám soha nem tette. Apám, régen elvesztettem. És amikor elvesztettem...akkor találtam rá anyámra. És akkor talált rám anyám.... Vajon veszteségek kellenek a tisztánlátáshoz?.

rius•  2018. április 10. 12:01

Emberek

...a férfiak, a rég ott dolgozók félrevonultak, elfoglalták az udvaron álló fa árnyékát. Ebédszünet. Komótosan bontogatták otthonról hozott csomagjaikat, s mint a gyerekek az iskolában cserélgették egymás közt az ennivalót. Mohón faltak, tele szájjal nehéz a beszélgetés, így hát csak szemeikkel beszélgettek. A két fiút figyelték. Az újat, akit vagy befogadnak maguk közé, vagy nem. Attól függ, mennyire áll be csicskásnak. Mert minden újnál ez volt a mérce. Az új fiú erős, izmos volt - röhögték is, hogy majd dolgozik helyettük -, udvarias, de zárkózott. Válaszolt minden kérdésükre, de magától nem közeledett. Így hát egyelőre nem tudtak mit kezdeni vele. Vizesnyócas, mondta rá a legöregebb szaki, és jót röhögött saját elméncségén. A többi vele röhögött, nem mintha értették volna a vizesnyócas jelentését, de hát így illett, ha a legöregebb mondott valamit. Amin röhögött. A másik csak egyszerűen "a hülye " volt. Pontosan, precízen dolgozott, de lassan, s ha néha szóra bírták, dadogva indult nyelve a szavak útján. Otromba tréfák örökös célpontja volt. Szelíden tűrte, csak nagyon ráfigyelő ember vehette volna észre a szemében egyre gyakrabban fellobbanó villanást, amiben nem volt semmi fenyegetés. Tán csak egy éhező kérés, hogy én is ember vagyok. De itt nem voltak nagyon odafigyelő emberek. Szellő sem rezdült, a Nap kibontotta reggel még szolídan befont melegét, és már-már elviselhetetlen hőséget lehelt. Az új és a hülye a tobbiektől távol telepedett le, de egymáshoz sem közel. Öreg, megfáradt sovány macska ólálkodott a két kuka körül, valami étel után reménykedve. A két kuka egyikébe az ipari, másikba a kommunális hulladékot kellett dobni. De a régiek nem törődtek ezzel, összevissza dobálták a hulladékot, ahogy éppen kezük ügyébe került. Így hát szegény macska megindult az emberek felé. Remélve valami kis ételt, amivel napok, vagy tán hetek óta tartó éhségét akarta csillapítani. Törődöttsége ellenére is méltóságteljesen kecsesen lépkedett. Hirtelen kavicszápor zúdult sovány hátára, ezt követte a férfiak rekedt röhögése. Félelmében az új fiúba szaladt, aki hirtelen, de óvó mozdulattal elkapta. Percekig símogatta, halkan beszélt hozzá, majd megosztotta vele ételét. Az állat bizalmatlanul, félve nézte az eléje tett darab húst, aztán egy gyors mozdulattal eliramodott azzal. Na, még egy hülye, harsant az öreg hangja. Ja, vizesnyócas...felelt rá a másik, és az otromba röhögés sem maradt el. Karcsú, szép lány haladt át az udvaron, mindenki rajta felejtette a szemét. A két fiatal tán hosszabban, mire az öreg megeresztett egy kérdést...Fiúk, dugtatok már? " A hülye" elpirult, és zavartan félrenézett. Az új meg egyenesen bele az öreg szemébe, és a hetyke, no mi van? kérdésre, kérdéssel válaszolt...Volt magának édesanyja? Kívüle tán senki sem értette kérdését, pontosabban annak okát, de az öreg felhörkent...és egy anyád sziszegéssel a fiú felé indult... Akkor felharsant a főnök hangja, munkára küldte őket. Otthagyták hát helyüket, csak a készülő viszály izzadt szaga maradt a Nap aranyló fényében. Ebben a ki nem mondott, el nem játszott kétes emberi játszmában telt a nap további része. Meg a gyűlölt, únt munkával, ami olyan keveset hozott a konyhára. Már az utolsó negyed órában voltak, amikor a főnök káromkodása felharsant az udvaron. Hogy csinálnák meg a jó édes anyjukat, nem megmondtam, hogy melyik kukába milyyen szemetet dobjanak? És indulatos mozdulattal összeöntötte az udvar földjén a két edény tartalmát. Megtörölte izzadt homlokát, amin koszos nyomokat hagyott koszos keze...és körülnézett az ácsorgó embereken. Te ! csattant a hangja és "a hülye" felé fordult. Munkaidő végéig válogasd szét a szemetet! Megint felcsapott a röhögés, és nem is igazán csitult,miközben " a hülye" lassan hajolt a kupac fölé, és fáradt mozdulatokkal válogatni kezdte. Csak nagyon ráfigyelő szem vehette volna észre, hogy egy csepp könny csapódott kézfejére. De hát itt nem voltak nagyon odafigyelő, ráfigyelő szemek...A nevetést most már biztatás is tarkította. Túrjad, csak túrjad...Akkor az új fiú lassú, de határozott léptekkel odasétált, és beállt mellé válogatni. Lassan halt el a rőhőgés. Helyét néma csönd foglalta el, aztán az emberek nem nézve egymás szemébe, ki erre, ki arra tűnt el. Munka idő után az új fiú kopogott a főnőki iroda ajtaján...Felmondok, ennyit szólt, és kifordult az ajtón. A Nap ismét szelíd ágakba fonta sugarait, így követte a hazafelé tartó fiú lépteit. A fiú után pár méterrel a macska ballagott...

rius•  2018. április 9. 11:33

Eső

.két órával ezelőtt sétára indult, hogy meneküljön gondolatai elől. Ami ugyan nem sikerült, ellenben azon vette észre magát, hogy lassan rásötétedik, s a nagyváros ismeretlen részén jár. Koszos, omladozó tűzfalak, pergő vakolatú házak. Az ablakokon néhol deszka, odébb koszos, lyukas függönyök. Ürülékszagot hordott feléje a lusta szél. Sovány macskák gubbasztottak vaksin a töredezett járdaszéleken, szőrükön sírt az éhezés. Láthatóan jól megfértek a kóbor kutyák társaságában. A közös sors összebékítette őket. Hirtelen vad ordítás csapott ki egy ablakon, egy férfi alkoholtól rekedt hangja akarta megölni a sipítozó asszonyit. Gyermeksírás követte, aztán tompa puffanás...és felsírt az asszony is. Szegényszag úszott a házak között. Hirtelen megélénkült a szél, és nyomában szinte azonnal lezúdult az eső. A közeli kiskocsmába menekült. Bár, ahogy elnézte...nem éppen a legbizalomgerjesztőbb helyre. Alkoholtól korán megöregedett emberek, kiöregedett lélekkel. Homályos szemmel bámulták. A koszos asztalokon koszos poharak, üvegek. Félig, vagy teljesen üresen. Az éppen ügyeletes utcalány - mert ruhájáról, kihívó kéjes pillantásáról ítélve az volt -feljebb rántotta melleit, és elindult feléje. Tántorgott, száján foltokban ült a leivott, vagy lecsókolt rúzs. Egy felest fizetett neki, aztán elintette magától. Maga is egy konyakot kért, aztán félrevonult talponállni. Nem ült le. Olyan kicsire próbálta ősszehúzni magát, amennyire csak lehetséges volt. ne érjen senkihez, ne érjen semmihez...De orrába könyörtelenül bekúszott a füst, az áporodottság szaga. A sarok felől zene szólalt meg, valamilyen világfájdalmas szerelmes dal. Magyarnóta követte. Még ez is, gondolta és kinézett az ablakon. Reménye, hogy a hirtelen lezúduló víz futó zápor lesz, semmivé foszlott. A tócsákon hatalmas buborékok járták táncukat, ami hosszú esőt ígért. Uram..uram, lökte meg valaki az oldalát, ha meg nem sértem...fizetne valamit? Előbb szabadulsz, gondolta, és a meghatározhatatlan korú férfi kezébe nyomott egy papírpénzt. Amaz bólintott hálája jeléül, szinte elúszott a pult felé, aztán kezében több üveggel tért vissza hozzá. Hogy ne kelljen annyit fáradnom, magyarázta. Odébbhúzodott, belekortyolt a felvizezett italba, és figyelte hogyan pukkannak el a buborékok, és miként születnek újak...Tudja, szólalt meg a férfi mellette, én hiszek istenben. Nem felelt. A férfi közelebb húzódott. És megismételte, hogy hisz istenben. Most sem felelt, de a másik nem zavartatta magát. Majd elmesélem, aztán meglátja, hogy hiszek istenben...mintha az ismétléstől megerősítést várna, hogy valóban. Ő valóban hisz. Ingerülten a pult felé indult, aztán belévillant, hogy nem szabad hergelnie a közönséget. Italos ember sok mindenre képes. Hátrapillantott, de a másik nem mozdult utána, nagyokat kortyolt az iatlból, szinte nem is nyelt...aztán száját kézfejével megtörölve magamotyogásba roskadt. Még egyet, bólintott a pohara felé, de azt víz nélkül kérem. A pultosnő kelletlenül elhúzta a száját, befordult a pult melletti helyiségbe, és egy bontatlan palackkal tért vissza. Nézte a csorgó folyadék mélymelegbarna színét, fizetett...és jobb híján visszament előbbi helyére. Végtére is, őt már ismerem gondolta, és hányingeres apró nevetés bukott ki belőle. A másik, fejét karjára téve szunyókált, de közeledtére bambán felemelte fejét, mosolyogni próbált, amiből részeg, féloldalas vigyor lett. Megpróbált távolabb állni, de a másik követte. Tudja, isten ma választás elé állított. A szerelmemhez igyekeztem, de itt kötöttem ki. Hogy nem felelt, a részeg felüvöltött...karját kitárva lehunyt szemmel üvöltötte, a szerelmemhez igyekezteeeeeeeem...Sírásba fúlt a hangja. No, Józsi csitították, ne izélj már bajt magadnak...Persze a szerelmedhez. Józsi lassan elcsendesült, fejét ismét karjára hajtva elaludt.s ahogy helyet csinált magának, teli sörösüvegek törtek szét a kövön, tovább tetézve a régóta el nem tűntetett, fel nem mosott kétes eredetű foltokat. Elmentében még látta, ahogy az istenhívő összerondítja magát alul. És felül. Az utcára lépve, mintegy varázsütésre felgyulladtak a lámpák, fényük sápadtan világította meg a házfalakat. Elindult hazafelé a zuhogó esőben. És számolta a buborékokat...