rius blogja

...s lógatom lábam a végtelenbe még rajtam a becézés rajtam a simogatás még kezemben a megkésett ajándék aztán elvisz minket az országút kétfelé nem gondolkozom a dolgokon azok sem törődnek velem hát csak lógatom a lábam a végtelenbe szép sötét és langymeleg egyáltalán nem félelmetes főleg ha arra gondolok hogy léteznek párhuzamos világok s ha netán leesem saját párhuzamos világomba esem és gyakorlatilag ugyanott folytatom nemrég azt mondták hogy minden tizedmásodpercben van választási lehetősége az embernek az időintervallum rendkívül kecsegtető de fel nem fogom így hát nem gondolom tovább csak ülök a semmi szélén és lógatom a lábam köröttem csillagok akár meg is érinthetném őket de mivel pillanatnyilag elérhetők nem teszem ...hát ettől vagyok tán gyarló...ami elérhető és az ami nem érhető el minőségi különbségtételében ott vannak jó helyen ahol vannak mint ahogy a virágok is van nekem saját csillagom gondolatokból érzésekből érintésekből szőtték azt mondod nem igazi ? de az mert én úgy akarom és amit akarok...szóval lógatom a lábam a semmi szélén és akkor mi van? gondolom mi lenne? egyszer felállok a semmi széléről és vagy beleszédülök vagy visszafordulok a valóságba...

..még kezdő kislány voltam. Hazudni kellett, hová megyek. Hazudtam. De apám...félrevont, és kérdezett. Olyan empatikusan, ahogy anyám soha nem tette. Apám, régen elvesztettem. És amikor elvesztettem...akkor találtam rá anyámra. És akkor talált rám anyám.... Vajon veszteségek kellenek a tisztánlátáshoz?.

Lágy tavaszi szél kócolta a faluszéli kis tavacskát, a fehér fodrok sietve suhantak a nádszálak közé, kis csobbanással értek partot, hogy aztán visszahúzódjanak és újra kezdjék játékuk. Egyetlen fa állt a parton. Ágai közt kis fészek, melybe bele-belepillantottak a zöldellő levelek, hogy meglessék a három tojást, s kikémleljék a világrajövetel idejét. Aztán a Nap felé fordultak, mely bölcsen mosolygott le a kis tóra, a partján álló egyetlen fára, s a fa ágai közt ringatózó kis fészekre. Avatott szem észrevette volna, hogy a három tojás nem egyforma, észrevehette volna, hogy azokból nem éhes csőrű kis madarak kelnek majd életre. De nincsenek avatott szemek a világon...A Nap csak bölcsen, a szél csak lágyan, a levelek csak kíváncsian. És így telt az idő, amikor eljött a rendelt idő. Kipattant két tojás burka, s megszületett belőlük Szeretet és Bizalom. Egy- időben. Egyszerre. Mint akik (úgy ) tudják, hogy az idők végezetéig egymás kezét fogva járnak majd. Minden úton. És minden akadályon át. A harmadik tojás burka kicsit később hasadt fel, s megszületett belőle Bizalmatlanság. Bizony, avatott szem észrevehette volna.De, mint mondtam...nincsenek avatott szemek a világon... Élt tán még a hit, hogy egy alomból valók, egy utat kell bejárniuk, s együtt kell túl jutni minden akadályon. S megkezdték bejárni az utat. Most nem mesélem, mi minden történt velük. Elég lesz annyi, hogy egy idő után fáradni kezdett Bizalom. Gyengítette Bizalmatlanság. Bár igyekezett minden erejével ellenállni, mégsem sikerült. Szeretet szorosan fogta a kezét, ám Bizalmatlanság, ha lassan is, de biztosan közéjük férkőzött...Először a Bizalom halt meg, s nem sokkal utána Szeretet. Nem egy időben, nem egyszerre ugyan, mint ahogy megszülettek. De szinte...

Úgy érzem magam, mint egy baba, amit széjjelszedtek, hogy megnézzék mitől működik, de ...összerakni... vagy nem tudtak, vagy nem akartak, vagy elfelejtettek. De működöm, mert érzek. Érzem a fülembe súgó szelet, érzem a napfény cirógatását, érzem a gyermekek ölelését, s a cigimet szívva még azt is, ahogy a lábamhoz göndörödik egy macska. Vigasztalni akar, aztán lassan elhúzódik...merthogy ő is érez. A hangulatomat, ami mindennek nevezhető, csak rózsásnak nem. És nem kér belőle. Megértem. A helyében én se kérnék magamból. De a magam helyében vagyok, s úgy nem szabadulhatok a gondolataimtól, mint ahogy saját árnyékomtól sem. Kattog az agyam, mint a vonatkerekek. Milyen igaz, hogy úton lenni jó. Nekem is vannak útjaim. Bermuda háromszöget alkotnak: lakás, munkahely , vásárlás. A mindennapi mókuskerék. Ebben fogok eltűnni majd egyszer. És valahol már az sem érdekel, hogy senkinek sem fogok hiányozni. Zsuzsával utaztam reggel. Éppúgy, mint a macska ő is megérezte a hangulatomat, persze nem volt nehéz. Azt mondja, hosszasan állt mellettem, hogy beszálljak a kocsijába, de én nem vettem észre. Szóval igencsak frissítenem kellene az állapotomat. Azt hiszem meg kellene simogatnom a lelkemet, és rászólni magamra...ugyan már rakjam össze babává azt a rongycsomót, ami éppen vagyok. Mert elfelejtettek összerakni. Mert nem tudtak. Vagy nem akartak. Azt hiszem eljutottam valahová...és útközben elfeledtem körülnézni...