Váróterem

Nem vagyok kész. Csak úgy itt felejtettél a váróban a székek között. Nem is értem, hogy történhetett, hiszen folyamatosan beszéltél hozzám. Kezdetben még állandóan rám pillantottál, miközben élménybeszámolót tartottál. - Köztudott, hogy a hódok kézen fogva alszanak, hogy ne sodródjanak el egymástól. Hát nem csodálatos? – kérdeztem. Szemöldököd felvonva, meghökkenve néztél.

– Hogy mi? Tudom, nem kapcsolódott szorosan a témához ez a gondolatmenet. Attól még bíztam benne, hogy megérted a célzást.
Itt felejtettél a váróban. Elindultál nélkülem. Pedig mennyi tervünk volt!
Közös tervek, bizton állítom nem csak álmodtam ezeket. Vagy ha álmodtam is, de te rábólintottál mindre. Állandóan beszéltél. Most fel sem tűnik, hogy nincsenek válaszok?
Sietsz. Mész a konok fejed után, fut alattad az országút.
Még ücsörgök, itt egy ideig azt hiszem, de már nem sokáig. Kényelmetlen ez a várói műanyag szék.
Mennyivel jobb lenne a tóparton! Fejed az ölembe hajtanád én meg hallgatnám, ahogy mesélsz. Magamba szívnám az összes szavad, hogy legalább én emlékezzek. Te nyilván elfelejtesz dolgokat. Nem öregkori demencia ez, dehogy! Ígéreteid gyors hirtelenséggel hagyják el az ajkaid. Mint a buborékok a fújókát. Kis ideig keringenek a levegőben, majd szétpukkannak. Bennem visszhangoznak csupán.
Itt felejtettél, ebben a rideg teremben. Semmi melegség nincsen itten. A minap még azt ígérted hihetek, és hogy minden vég után, van egy új kezdet.
Minden nap egy új csoda.
Ülök a széken, kezemben füzet. Vadul radírozom az oldalakat, nem kellenek lejegyzett szavak.
Tényleg itt hagytál. Már nem áltatom magam, hogy csak itt felejtettél.
Elhagytál, pedig nem vagyok kész. Csak egy félig megrajzolt kép vagyok.

Pozsony 2020 augusztus