piroska71 blogja

Harmatcseppnyi lélekgyöngy,

kristálygömbnyi fájdalom,

ezerfelé elgurult -

nem tettem el, fájlalom.

Csillanó, csepp kincseim

dobozkába rejteném. -

Rezgő, fénylő ékkövek

kincsesláda rejtekén.

Ott lapulnak csendesen,

elfeledett kínjai,

felépülnek lelkének

borostyános romjai.

Lecsókolom könnyeit

addig, amíg tehetem!

Viszem aprócska testét -

elbírja a tenyerem!

Gyermekkorom elfeledném,
Bár e rongyom levehetném!
Eltörpültem, - elveszetten,
Lelkem mélyén eltemettem.

Apró voltam és törékeny,
Bűzös kocsmapult tövében
Gubbasztottam félve, - csendben,
Riadtan, csöpp törpetestben.

Óriásnak vaskarmában,
Félelemnek bal sarkában.
Bűzös, kocsmaszagú rémek, -
Rossz álmomban visszatérnek.

Fröccsöt ide! - üvölt apám,
Nem rágódott élet baján.
Hitelből itta le magát,
Nem érdekelte a család.

Apa menjünk! - sírva kértem,
Átkozottak közt úgy féltem.
Csípték arcom, - jót nevettek,
Kicsi angyal, - így neveztek.

Flippergépek éles zaja,
Sírtam. - Apa, vigyél haza!
Most nem lehet! - megrángatott.
Könyörgésem, rá nem hatott.

Mint a zápor - könnyem hullott,
Sok sírástól hangom csuklott.
Kocsmabűzben elhagyatva,
Jó anyámtól elszakadva.

Annyi volt csak minden álmom,
Bár repülnék angyalszárnyon.
Suhintanám varázspálcám,
Megperdülnék álmom táncán.

Eltörpült apám temettem,
Minden kínom elfeledtem.
Törperongyom rég elszakadt,
Kristályszívem kettéhasadt.

Összeraktam széttört lelkem,
Hosszú utat kell még tennem!
Elsírt álmok könnycseppjében,
Tündérmesék szép kertjében.

Gyermekkorom emlékére...

Ópiumos alkony puha kelengyéje.
Titkok kamrájának kinyílt szelencéje.
Szellő leheletén vágyak keszkenője,
Lobban - elégette tüzes szeretője.

Arcomon a rózsa - lecsordul a könnyem,
Ágyat bont a remény rózsaszínű köddel.
Bíborvirág szirmán lángra kap a lázam,
Égeti a testem - nem hagyja, hogy fázzam.

Szellő piruettjén megperdül az álom,
Égbolt palettáján azúrkék a vászon.
Jácintbimbó ásít könnyező tavaszon,
Kósza nesz elkábul mézízű szavakon.

Megcsillan a napfény kristály harmatcseppen,
Türkizkék pille ül csipkés angyalleplen.
Némaság zamatát jól magamba szívom,
Álomért zihálok - könnyet fakaszt kínom.

Pajkos hajszálaim susognak vállamon,
Búcsúzó csendnek a bókjait fájlalom.
Varázsos fénytükrön csillanó karcolat,
Naptündér szemében meglátom arcomat.

Rám lehelte csókját - zsibbasztó a mámor,
Fátyolos hajnalon eltűnt, mint a kámfor.
Búcsúzik az álom, felcsendült egy dallam,
Elillant a varázs - majdnem belehaltam.

Gyöngyöző kín - vagy valami más,
Érzékeny érzelmi alkotás?
Áttetszően tiszta kristálygömb,
Nehezebb, mint bármely sziklatömb.

Lelkemet hasítja - legördül,
Minden, mi óriás - eltörpül.
Fuldoklom - úgy érzem, fojtogat,
Szaggat a szívemre rojtokat.

Nem tudok elmenni - marasztal,
Emlékek tucatja magasztal.
Álmaim ismét csak játszanak,
Kedvesnek, derűsnek látszanak.

Új apát adott az ég nekem,
Értett és tudott a nyelvemen.
A szeretet volt jelszava,
Elnémult! - nem szólt a vér szava.

Megkaptam mindent, mit szerettem,
Találtam, azt - amit kerestem.
Hulahoppkarikám, fényhintám,
Trillázó, bóbitás pacsirtám.

Úgy zengett gyermeki énekem,
Futottam virágzó réteken.
Tanítottak- sokat okultam,
Jó anyám ölébe borultam.

Szép, igaz szerelmet kerestem,
Futottam hiába - elestem.
Én adtam, mások csak elvettek,
Érkeztem mások csak elmentek.

A titkos szelencém rejtekén,
A jót a gonosztól - rejteném.
Pontos homokórám - biztonság,
Idővel rám folyt a boldogság.

Vágyamra épült a szerelmem,
Tudtam azt rögtön, Ő jó nekem.
Menyegző, eskü és vigalom,
Téglám a falba - a bizalom.

Bölcső és kisvasút, rongybaba,
Kiságyban síró, szép lánybaba.
Múltam padlását bezárom,
Jövőmnek ablakát kitárom!

Lágy huzat simítja arcomat,
Csillan a tükrön egy karcolat.
Pajkosan ráncol a képzelet,
Arcomon pihen a szeretet!

Boldogság