pillanatok az életemből
Irodalom...valaha megragadott, és azóta sem ereszt
Sárhelyi Erika : Az én csendem
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Lovász Ágnes - *****
centrális momentumot keresel – lehet, folyamatosan a dolgok legközepén állsz.
A kínai császárokat is védte a folyton belenyugvó „mindennek így kell lennie” égalattiság,
ami OTT és AKKOR mindig van, VAN – mégha kevés is a majd mindenütt máshol pace feliratú szivárvánnyal díszített, fáradt szemhéját nyitni próbáló földgolyón;
ha valamit le is zár, utána újra jön,
mindig máshol, mindig másképp;
semmi közös vonás, nincs fogódzkodó, nincs nyom,
hogy mi lehetett,
mi minden, az az illat:
dohányos óvónő kéz,
főzelék és gyümölcspuding,
vágyott fekete cica,
talán az avar száraz levelét morzsoló gyerektenyér;
mindenből egy foszlány, ami addig kísért; lehelete annak, ami akkor várt;
gyerekhangunk –
amikor kupola híján sátrunkból bátyámmal bátran kiálthattuk 45. oldalán befejezetlen regényem utolsó sorát, nem kellett félnünk, hogy lepotyog a vakolat, bár egy-egy ijedt puttó összeráncolt homlokkal nézett ránk a barokk felhők közül;
kapkodva vett levegő –
miután elindultam megkeresni eperfülbevalóm a homokból a kerítés mellett (éppen már átmászni próbáltam, de átpréselni rajta magam egyszerűbbnek tűnt), mikor láthatatlannak hittem magam az utcán, kresz nélkül, őszi lombtalanított ösvényen a lakótelepi kubista cseppkőbarlang végén;
láttam a legyőzni valót, azt a párnáján fekvő nagy piros korongot.
Hős akartam lenni, pedig talán épp ott és akkor voltam az.
rész-let-ek
" Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van
s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.
Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.
A kin, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!
Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam! "
/ Illyés Gyula - Dolero ergo sum /
------------------------------------------------------------------------
SOHA NEM ADJUK FEL (írta: Kiss Barna)
-----------------------------------------------------------------------
" Vannak bajok, amelyeket senki másnak nem szabad hordoznia, főleg azoknak nem, akiket szeretünk."
Christopher Paolini
" egyik nap ..."
Appassionata
" Ha valaki beleláthatna a gondolataimba, azt hinné talán nem vagyok normális. Mindig csak kérdések , és sehol, vagy csak nagynéha elvétve felelt ...
- Én csak azt szeretném ... - súgja tovább, mintha nem is nekem , csak a hulló hópelyheknek beszélne - , ha téged mindig magam mellett tudnálak ...
- De miért? - fakad ki belőlem akaratlanul - Mi az, ami belőlem kell neked?
- Ne kérdezz nehezeket ... Ha tudnám mondanám ... De én csak annyit tudok, hogy akarnám.Ne beszélgessünk. A szavak minden bizonyosság alól kihúzzák a talajt ...
- Mielőtt jöttél, én is arra gondoltam, hogy a szavak annyi mindent elrontanak ... "
/ Szilvási Lajos - Appassionata ( részlet ) /