pillanatok az életemből

https://www.youtube.com/watch?v=PsfbENna9gQ



kávéillatú torokszorító nap volt. 




hiányozni fogsz 
Nyugodj békében Ági.

Apa aznap délután 
ráált a szerelőaknára vele...

 Abból a napból is...

már csak a hangok vannak. 

Bemegyek még néha a műhelybe,

ahol az akna. Szülői ház. 

 odaát, túl a határokon.

 anyád sosem látta a nagy vizet, ahogy enyém 

 se békélt meg soha a határtalannal. 

 ( a Maros örvényei mellett nőtt fel

 ...nem csoda.) 

 alakítanának? meglehet.

 nyelvük bár a szánk ízét adja

 s hitükből elnőve vagyunk azok, akik

 és mégsem maradunk. manipulál a korcs század

 s ezret meg ezret hazudhatnánk

 ahogy ők is valaha...' minden rendben lesz...

 itt van a mama." és ködös alkonyok 

 ha körénk nőnek , lásd nincsenek sehol...

 a tiéd bár 'igazoltan távol ' .

 köd ül a stégen. aki ott velem, az sosem ellenem.

 ahogy nem voltál te sem. képeken terül a való

 elmosódott életlen... céltalan. a van van csak rajtuk.

 amiként a szavakban.

 fiatal volt. nem volt még 30.

 " végleges a diagnózis. " - sz. m... -

 " nem tudom meddig vagyok még képes fogni a tűt."

 befelé ömlő patakokon eveztünk

azóta nem láttam Mártit varrni. közben felnőttem. 

 és hiányoznak az öltögetős délutánok.

 ( a te ' virágod ' ...? ) ... a tér csupa kongó sehol.

 utoljára virágot hímeztünk egy terítő szélére.

 apró volt, azt hiszem lila. lila, mint nagyapám

 testén a műtét utáni hegek. ( nem ért semmit a kés

 a lék, a metszetek azt mutatták: elterjedt.) 

 benned mi lakik? és meddig?

 a meddigeken túl van az, ami összeköti

 bennünk a Kövesdi fiút és Gyuszit

 ők ketten... mintha mi.

 nemigen

ezért vagy az aki .

a barátok mindig kimondják.

nemigen akad más, aki meri

és felvállalja önnönmagát.

a versbe bújás is lehet hazugság.

vágyott kép. képtelen képzeletrajz.

ecsete a szó és lába a semmibe lóg.

( nézz csak itt körül..mind csak azt hiszi : örül ) 

ezért írok inkább leveleket ...

címzett és feladó. adódhat úgy

hogy a közlés közlekedés és 

köz. a kőfal fugái közt ugyanúgy őrzik a téglák

a véset íveit ( amit én és a legkisebb Kövesdi )

ahogy a hegyek gyomra téged és  Gyurit.

azt mondod " most jó '...' lenni "

szerintem meg: csak úgy éri meg.

a többi, a másként lehetetlen küldetés.

és...

de mert magyar vagyok tudom, és-sel nem kezdünk mondatot. 

( And ... Und...Et...bárhol elmegy. )

hordod anyád nyelvét, ami sokszor teher

mert kiveti belőled amit ki kell. 

és odaát oly kevesen értik. 

azt hiszed könnyebb itt? határokon belül? 

megült itt a bábeli zaj a fejekben

sokból meg  plázafény szorítja ki a valódi lírát.

kapcsokká vetnek betűket papírra

és azt hiszik ha valaki hozzájuk szól leláncol(ha)t(j)ák.

már bevett kert a lelkük... pedig pont így válik ugarrá.

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

kölyökképű terveink

tudod  tervek rég is voltak.

5évesen én még régész akartam lenni.

aztán leszoktam az akarásról.

rájöttem mennyivel szebben zeng úgy : szeretnék.

benne van a szeret-és és még annyi íz.

akkor láttam nagyin azt a mosolyt

benne voltak azok a megvalósítható 5 éves tervek.

me(l)ósok,gyárak. ők még importáltak a munkájukból...

s gyümölcseiből házak nőttek ki az aszfaltról

a Károlyi utca sarkán ( amiben felnőttem)

elkészültekor a mestergerendán

cigánykerekezett az ács...

( nagyapám emlékei között találtam róla fotográfiát...)

a múlt héten újra szóba került az import.

de csak mint a szó. meg a : meg kell dolgoznunk...

ezer láda ment lengyelbe. bio árú.

itt alig van rá kereslet...csak a munka maradt.

és a földközel. huszonegyedik századi kincskeresés

mesélő istentelenek teljesíthetetlenné tették az

igazából már el se várt öt éves terveket.

de a mosolyt sosem vehetik el.

...ahogy tőlem a nagyanyám arcáról belém

átszelídült szeretetet sem.

---------------------------------------------------------------------------------------------

-------------------------------------------------------------------------------------------

nem kimondottan a fátyolhoz…

a gyermektiszta ámulathoz visszatérni.

a teljes hithez amikor a versekben  még volt líra

ahol még megvoltak a betűkbe vetett csodák.

fodrok alatt a kövek éle

a fák élőn haragvó zöldje

és a táj csendje: bennem

oda szeretnék percenként

amikor rámrabol a zord való.

( talán ezért van, hogy olvasok )

a körülöttem felhabzó pokol

már nem zavar. zizegő avar.

csak felveri szilánkjait a csendre

és kapar a torok. verstelen szétköpködött zok .

értem amire kérsz. (itt) tovább nem maradok.

ott járok majd, hol lapokra zárul a tér

és a sorok közé apró pillanattá foszlott

pixelekre hullt idő  fér

ahogy te is.

viszem a hangom a csendbe.

(tudod egyre jobban értelek.)

én még bíztam az emberségben

de igazad volt. ez nem az a hely.

az utolsó két kártya

Nekem az első olajfolt

 arról a napról. 

A másodikra ráfolyt a vér 

Bennem él a szaga.

...velem nem volt ott akkor anya. 

Nem is tudja. Még ma sem;

milyen halottat ölelni.

De... talán mégis. 

Láttam. Mama ágyánál 

a kórházban.

...lefejtik a kezed.

De ez már a harmadik. 

Látod? Már az enyém is véres.

Azóta nem játszom.

Ez a buta teszt se más. 

Pillangók...molyok? 

Arcok. Maszktalan játszmák.

Egy frászt. Harcok. 

Kufárok. Káinok...Kamionok.

Színes forgatag.

Egyszer igyunk abszintot.

Zöldet. Az utolsó két

kártyán, már az is van.

THE DOORS - People are strange (1967).MPG

ujjbegy a lét csupán.
sután sasszézva vetéli el
az álomtalan nappalokat.
hasadva él. nem értem miért
hiszik sokan hogy különbek;
és mire fel vágják fentebb
a semmit...
körfolyosó-realitás és
vakolattalan izmusok
nevelte sokk.
oktalan okozatok. (v)érző
idillek. profán rózsaszirmos
tavaszidusok.

te más. belülről kifordított
tisztulás. hogy hangos vagy mikor
vadakkal harcolsz? nem baj.
valósabb. igazibb. még a
sérüléseid is varasodnak. mint a vörhenyes alkonyok...talán ezért van az
hogy ha vákuumban levitáló riadásaid
utánam űznek el nem futok.
csendem árnya melléd vetül

látod? marad
-ok

ezerkilencszázkilencvenakárhány tavasza---

ill.:   2011. árrilis  3

Makó

Hatalmas, hószín épület mögötti téren  volt a kő. Nem valami különleges darab, csak egy terméskő.... talán még az építkezéskor felejtődhetett valahogy ott, és az évek hozzá és köré növesztettek egy kertet. Fenyők magasodtak fölé, és borostyánindák ölelték. A lány sokat üldögélt ott. Aznap is...gondolataiba mélyedve.
Alkonyodott. A csend itt mindig tisztább és mélyebb volt, mint az épületen belül. Sokkal jobban szeretett itt, bár tudta odabenn mindenki szerint az Ő házában van, és elmondhat Neki mindent, valahogy mégis itt, ennél a kőnél érezte magát közelebb Hozzá. Aznap iszonyú bánatot akart megosztani Vele. Tanácsot, segítséget és vígasztalást várt. Egy lap volt a kezében. Összetépte, apró kis fecnikre, és a szélre bizta...Ült a kövön, egyik kezét az idő vájta barázdákon pihentette, a másikra ráhajtotta arcát. Lehyunyta a szemét, és várt.Sírt. Befelé ömlő könnyei égették, marták a lelkét. " Képtelenség, ezt lehetetlen elviselni."..." Vége. Meghalt. Ennyi.Elveszítettem örökre.."..." Hogy mondhatják az emberek, hogy létezel? Hogy engedhetsz meg ilyet? " emelte tekintetét az égre, majd újra vissza. Meg akarta érteni, és amióta az eszét tudta,megtanulta, érteni valamit csak akkor lehet, ha válaszokat kapunk. Ezért jött. Meg kell beszélje ezt valakivel - gondolta - és erre Ő volt a legilletékesebb. Ő maga. De aznap valahogy nem érzett válaszokat. Szíve fájdalommal és haraggal kezdett megtelni.
Hirtelen puha ujjbegyek érintették kézfejét. Lassan, nyugtató békével ereszkedett  fájdalomtól és dühtől  remegő kézfejére egy tenyér.
- Ne! Ki ne nyisd a szemed! Tsss! Maradj! Nem bántalak, csak...kérlek engedd hogy...
- Fáj.
- Az érintésem fáj? Ne haragudj, nem akartam. Elmenjek?
- ...
- Akkor akár maradhatok is. Ugye?
A lány csukott szemmel is érzékelte, hogy egy fiatal srác telepedett mellé a kőre, bár baritonja alapján önmagánál azért náhány évvel idősebbnek saccolta,ám a keze... A keze, az ujjai, az érintése annyira megnyugtatta. Nem is akarta kinyitni a szemét. Félt, hogy mint valami látomás eltűnik majd, mintha ott sem lett volna.
- A lelked fáj.
- Honnan...?
- Sós könnyeket hozott az alkonyi szél.És még valamit... Kerestem a forrásukat, mert itt, nálunk nem szoktam ilyet tapasztalni. Ez a kert mindenkinek nyugalmat ad. Itt rég nem hordott könnyeket a szél. Utoljára talán tizenöt éve.
- Mi történt akkor? Elmondanád? Talán akkor én is elmondom ma miért...
- Akkor én ültem ezen a kövön.
- Te?
- Akkor először.Tudod nem itt születtem, csak ide hozott minket a sors.
- Minket? Hogy érted ezt?
- Engem, a bátyámat, és a szüleimet.
- De hisz ez egy ...
- Igen, ez egy templom. És mi itt lakunk, Pontosabban mellette, a parókián.
- Akkor...
- Igen.
- És te miért?
- Mert ugyanazt éreztem amit te. Félelmet, fájdalmat és haragot.
- Honnan...?
- Honnan tudom, hogy most ezt érzed? Mondom...itt lakom.Ismerem ezt a követ, és ezt a kertet. És ismerem a sós szél ízét.
Amikor ideköltöztünk, én is itt kötöttem ki. Féltem, és fájt az élet. Haragudtam Rá. Mert elvett valamit, valamit, ami mindenkinek megvan, és nekem már soha nem lehet.
- Neked is meghalt valakid?
- Nem. Rosszabb. Bennem halt meg..
- Benned? Tizenöt éve? De hisz akkortájt még kisfiú lehettél.
- Igen. Talán három lehettem
- Három?
- Igen.
- Mi történt veled?
- Születésem óta az őseim a tenyerükön hordtak.Különlegesen kezeltek, mindig ott voltak,és bármit akartam, ugrottak, és megtették helyettem. Ide kerültünk, és óvodába kellett volna járnom, de anyám nem akart engedni. Szerettem volna...mint a bátyám, játszani az orgonán, mert imádtam a hangzását, de apám nem engedte....Te erre képtelen vagy. Na akkor menekültem én is ide.
- Ugyan már! Hisz biztosan jártál oviba, és apád is megenyhülhetett, mert hallottam a nagyimtól, hogy itt a lelkész fia játszik, és mivel te ülsz itt velem, és nemrég lett vége a misének, nem hiszem hogy a bátyád lenne az aki...
- Igaz. De akkor, azon a napon ezt senki se hitte volna, főleg én nem. Itt kuporogtam a kövön egy ideig, aztán mint a gumilabda felpattantam, és rugdosni kezdtem.Minden mérgemet kivetítve rá...mire megfájdult a lábam, így hát visszaültem rá. Tudod az egyik fájdalom elnyomja a másikat...
- Hogy érted ezt?
- Amikor sajogni kezdett a lábujjam elgondolkodtam. Maganak okoztam a fájdalmat. Istent akartam hibáztatni, Tőle vártam magyarázatot, és akkor , abban a percben jöttem rá, Ő csak akkor segít, ha én is mozdulok...a fájdalmat is Ő adja, de csak azért, hogy kihozzuk belőle a lehető legjobbat.
- Balgaság! Meghalt! Érted? Meghalt valaki! Ebből miféle jót lehet kihozni?
- A veszteségeink is a részeink. Erőt kell merítenünk belőlük. Ezt most nem tudom, és nem is akarom neked tovább magyarázni, egyet akarok hogy érts, ezért kérlek most add a kezed. Ki ne nyisd a szemed, csak add a kezed..
- Miért? Miért most? Minek?
- Mert azt akarom, hogy begyere a templomba, és felgyere velem az orgonához. Játszani akarok neked. De egyre kérlek. Ne nyisd ki a szemed, amíg nem szólok.
- Jó. Legyen.
- Tedd a kezed a vállamra kérlek...Ne kérdezz semmit, ha velem akarsz jönni, csak tedd a kezed a vállamra
A lány furcsálta ugyan, de a kiváncsisága erősebb volt, és érezte, a válasz ott lesz, valahol, talán a dallamban, amit majd hallani fog. A fiúval tartott hát, bár hirtelen jött vakságán mindketten sokat kuncogtak amíg az orgona elé nem értek, hisz sokmindenben elbotlott felfelémenet, és minden lépcsőfokért harcot kellett vívnia. De amint leült a párnázott padra, a fiú játszani kezdett. A teret megtöltötte a  dallam, ami nem igazán volt ott megszokott de,talán pont ezért is, úgy úszott a hajókban , és a lány szívén, mint valami varázsszél repítette vitorlás..
Amikor újra a csend vette át az uralmat a falak között, a fiú odalépett a lányhoz, és arra kérte nyissa ki a szemét.
- De hisz te...! Hisz neked...! Te...! Hogy a...? De hisz megfogtad a kezem... Hisz ezt a dalt így nem...
- Hogy nem lehet? Látod... Ha látsz, te is a szüleimnek adsz igazat. De amikor a szíveddel néztél, szerintem megkaptad a válaszaidat, azokra a kérdésekre amiket a kövön feltettél. A szeretet kezével fogtam meg a kezed, és az akarat ujjaival játszottam ezen a hangszeren. A nincs is van. Hidd el nekem. Én már csak tudom - és lenézett a csonkra, ami születése óta a bal karja helyén lógott. Isten sosem vesz el...elvenni csak ember képes. Isten nekünk adta a szeretet és az akarás, a küzdés és a remény képességét. Gondolj arra akit elvesztettél! Hisz amíg képes vagy rá gondolni, sosem veszted el... Értesz már? És most gyere, és szedd kérlek össze amit még meghagyott a szél, itt van amit hozzám sodort, ezt most én..., és ép kezével farmerja zsebéből egy papírfecnit húzott elő abból a lapból...

- ? 

- Írtál valamit odalenn... igaz? Ha neked az a sorsod, ahogy nekem az orgonálás, ne engedj a világ erejének. Írj!

( Köszönöm  Karesz ...látod... én sem adom fel)