pillanatok az életemből

az érkező alkony

 Sonata for violin and piano, 

A hajnal sugarai épp színezni kezdték az eget, mikor megállva a szék iránt, válla fölött  kissé visszafordulva tenyerét csónakká formálva ajka előtt egy leheletnyi csókot indított vissza az ágy felé. Azután a következő kettőt már hányavetin odadobta, mert belezavart az addig oly rózsaszín képbe az egyre erősödő utcazaj. Mint Alice fehér nyuszija, kezdte hajtogatni: „ …elkések, elkések, mostmár biztosan elkések…”.

- Mi a baj Kedves?

- Nincs meg az ingem.

- Oda tettem az este a székre, az egyenruhád fölé.

- Akkor sincs itt. Mintha az éjjel megint magára kapta volna valaki…  -  húzta el a száját és azzal a huncuttal ott a mosolygödrök között haladt tovább a hétfői öltözködés rögös útján.

Zokni, nadrág, derékszíj…zubbony..  nem is kell az az ing…. villant át rajta egy gondolat. Hordja , ha annyira akarja… aki akarja. -  De így elárullak? Nem lesz baj?

-          ?

-          A zubbonyt, még ha össze is gombolom kilátszik az a folt.

-           Folt? De hisz tiszta? Vagy nem?

-          -Az. Csak hiába gombolom végig… kilátszik az, amit az előbb visszadobtál., az a csibész eltalált… itt…látod? Megint ki fognak térni a hitükből a szabálykövetők… de tudodmit? Már nem zavar. Nem is kellene többé ing. Jobb szeretlek téged viselni.

Znaju ja Ruslana

 meg...hogy...hagy(d)

 majd beülünk vele (is) a Stihl-be 

 és vágjuk a pofákat

 sztorizva arra szorítkozunk

 amit itt megéltek e padok.

 a horizontra fecskék villáit dobja a tavasz

 repülő rajzás, és éteri fény...

 a vers. rájuk hagyjuk. bennünk megül a csend.

nézzük ahogy határokat lépnek át verslábaik 

míg összefonódott ujjainkon  végtelen pihen.

nem, nem erdőn. még csak nem is 

imádom ahogy azt súgod: Fess!

 és megállsz képeim előtt.

 tudom pilláid rezdülései mögött

 ilyenkor tornádó fütyül. és egy bomlott

 mozdulatban majd elfolyik a képkék

 festék? pacák ujjak kezek

 nyoma szerteszét ölembe derekam ölelve 

 bújsz érzed? már én is csak ujjak kezek

 ....szeretkép.