pillanatok az életemből
Gondolatokkonkáv éjszakák
az alkonypír rőt fonat a fákon
fényszórók előtt elsuhanó remegés.
szép illusztráció.
annyian versbe rejtik a sok pőre álmot...
adni kell a látszatra - s ennyi az egész?!.
manipuláció.
míg csended vállamra hajtod
lehunyt pillád mesél és mesél.
saját stáció.
kívül hagytuk valahol a világot
s megbújtunk konkáv éjszakák tengelyén.
szentencia szinkópák
átteszi a hang súlyát néma ívekre.
kopjafák korhadásainak zaja veri fel benne az árvaság jajait..hadakozik. tűz, víz, ég, föld.a víz győz. elmossa a majáliszsongást.a földig metszi vissza. az otthonig.egy szeparált strófa csüng a maradás kilincsén.énképét koherens kötésekig visszabontja...isapor és némi feromon vetül a tükörre. tekintetéből visszaköszön a völgy, a patak...fodrok széle. nem is. csak szél. felfut a dombra.az alkonyodás ködeiben rágóssá mázgásul a levegő. mellém ér, biccent. leülünk. csak úgy a fűre. nem fontos hogy beletörhet ..mi tudjuk már, a törésektől válunk önmagunkig azzá akiknek a szentenciák sem láthatnak. csak az ilyen alkonyok szinkópái. a többi csend.
naplóbejegyzés máj. 17.- 19.
máj. 17.
Szentes alatt jártunk. Elnéztem a meztelen bordákat. Az esőcseppek visszaverték az anyaföld szívdobbanásait.
Kihallatszottak az ívek alól. Nem volt rajtuk fólia...
letéphette a tegnapi vihar... vagy a születés gátmetszetlen heve...
mert a Van , a létezés nem kér takarást...az csak visszafogná az áradást.
máj. 19.
a 4-es szürke szalagjára vizet bábozik a déli nap
és pipacsok vére csapódik szét a füvek zöld tengerén
alant fut a jelen és a múlt a jövő elé
odajut?!. az elkerülőn a terelésen túl
báránypamacsok játszanak a széllel
narancssárga kör, áthúzva feketével...
éjjel is esett... jelzőbóják szerte széjjel
gyerekként sokat olvastam Vernét
Már nem.
Egyszer véletlen megtudtam:
Exupéry gépét ki lőtte ki
Kitért a hitből.
Azóta nem. Lapokra...Csak a korra.
2003-ban emelték ki a roncsokat
Kellett egy év.
Azonosítás. Azonosság.
Némo.
Kelletik magukat.Mesék, hősök királylány
félék...fél év.
Egy kötet. De nekem
ne emlegesd Ady-t.
Lédák. Molyok.
Fogyó holdak.
Gócok. ( anyámban nincs...
de bennem? )
Vonóhorgot nem bír
a lowrider. Padlólemez.
Spoilerek kellenének?
Szerintem elég, a színemlékezet.
A természet sem kutat.
Sárga? Zöld. Óz vezette utak.
Nem baj, ha a
követőradarok nem fognak be.
Alacsonyan húzol.
.../ avagy : sajtos lett a nózid, nyald le
Naplóbejegyzés 2013.04. 11.
...avagy : sajtos lett a nózid, nyald le
A szokásos csütörtök reggel lehetett volna, de nem volt az. Foghatnám akár a 11.-ére is…de nem teszem. Szerdán leveleket kaptam. Igen. kettőt. Mindkettőben egy-egy találkozóra kért egy-egy ismeretlen. Igen. Ismeretlen. Hiába olvasol valakit, még ’beszélhetsz’ is vele…míg nem állsz szemközt a ’sárkányával’ addig nem ismered / igaz Aloha? :) /
Fülesemben a kedvencekkel pattantam bringára, és irány az állomás. Negyed órával a megbeszéltek előtt. Az antikvárium kirakata még visszarántott egy percre….de biztos léptekkel mentem a padig. Leültem és vártam. A tavaszi reggel nyüzsgését figyeltem a belső csendemből. A busz befordult…ő leszállt…Éreztem hogy fél. Tele volt a világgal, önmagával, kérdéseivel és félelmeivel. Ahogy a tekintetünk találkozott arcán halvány mosoly született. A hivatalos szia-szia után elmerültünk. Megszűnt körülöttünk a tér-idő. Talán akkor érzékeltük a szélének horzsoló suhanását, mikor rájöttünk, ahová kávézni készültünk beülni már nem üzemel. Na puff. Maradt a resti. És a mélységek. Megszűnt félni. Láttam hogy nyugszik meg a sárkánya. És a csoda az volt az egészben, hogy megnyugtatta az enyémet is. Azt hittem békével mentem oda….de igazából ott leltem rá a teljesre. ( Köszönöm. )
A busz ajtaja kinyílt, és még annyi de annyi mondani és kérdezni való bennünk ragadt…hát azt kérte: " Ugye megismételjük…” Természetesen Lili.
Kizuhanva a jelenből, vissza a poros városka tavaszi forgatagába jöttem rá, sietnem kell. A napom még előttem áll…és vár még valaki.
Ancsához már kissé késve érkeztem. A bringa most is megvan, de mivel nem egyedül indulok útnak…így a füles a zsebben maradt…
Ismerős magasságok. / laktam én is bennük … csak a kilencben...pedig nekem nincsenis kilencesem :) /
Az ajtóban már a nózijába ütköztem. „ Szeret téged.” - hallottam a háttérből. Az ajtón belül terített asztallal vártak bennünket, a konyha felől lángosillat kúszott a szűk kis folyósóra… / lekenyereznek? ’ megdobnak kenyérrel? /
„ Sajtos lett a nózid, nyald le! „ azt hiszem itt kacagtunk mind a négyen együtt először igazán. Aztán Kata versét hallgattuk meg…és szívből egyetértettünk. Furcsa az élet. Nehéz, kátyús, rózsaszín, sajtos-tejfölös.
Csak tudni kell együtt dalolni, sírni, nevetni. Nem nézve mást, mint azt, hogy ki melletted sír, nevet, dalol is ember.
Köszönetül ajánlanám ezt az írást azon kézirataink őrzőjének mik aznap születtek
egy poros városka mögött…valahol emberszemközt.