lelektunder blogja

lelektunder•  2019. április 2. 10:23

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Anyám emlékére

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Úgy robbant a lelkembe a fájdalom, ezer darabokra tépve azt, és olyan mély sebet ejtve, mint egy eltévedt üstökös. Az apró szilánkokat soha nem sikerül már visszarakni a helyükre, hiányos, deformált lélek marad örökre. Próbálom összeszedni, de gyámoltalan próbálkozás, még túl gyönge, erőtlen vagyok hozzá. A fájdalom nem kímélte a szívemet sem, lassú élvezettel repeszti, mint az idő vén foga a romos ház falát. Tompa, zsibbadt agyam mélyéről tíz körömmel kaparom elő az emlékeket, és lázas sietséggel próbálom betömni a repedéseket, hogy ne szakadjon tovább, mint egy elnyűtt rongydarab. Nem tudtam, hogy ekkora fajdalommal jár a felnőtté válás, és a gyermeki státusz elvesztése.
Meghalt az Anyám. Lélekbe markoló, kemény szavak, minden betűje úgy üt, mintha szöget vernének a testembe. Hangtalan a koppanásuk, én mégis úgy érzem, mintha a dobhártyám szét akarna tőle szakadni. Elszakadt az utolsó szülői szál is, mint a hegedű húrja, mely nem szólal meg többet, csak hangtalanul, szomorúan néz vissza rám. Eddigi félárvaságom már a múlté, apátlan, anyátlan árva lettem. Nélkülük, olyan szegény vagyok, mint egy koldus. Talán még a koldusnál is szegényebb, mert a koldusnak legalább odadobnak néhány garast, én meg hiába ülnék ki az utca kövére és tartanám a tenyerem, hátha az Úr megszán és visszaadja, amit elvett tőlem, az anyámat. A szívemre tett üres tenyeremmel kellene álomra hajtani a fejem, mert nem hallatszik olyan magasra a könyörgő gyermeki hangom. Még álmomban is, arra kérem nyöszörögve a Teremtőt, adja vissza a legdrágább kincsem, melyet, olyan meggondolatlanul vett el tőlem.
Amikor először megláttam a kórházi ágynál, a döbbenettől alig kaptam levegőt. Ez nem az én drága erős Anyukám, ez a törékeny, madárcsontú, picire zsugorodott öreg néni nem lehet Ő! Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madár, mely iszapos sárból vergődve próbál szabadulni. Megfogtam a kezét, közben peregtek a könnyeim, a nyugtatók miatt nem látta az arcom, félig öntudatlan volt, de tudta ki vagyok. Azt mondta, itt volt az apám, aki 43 éve halott már, és megkérdezte beszéltem-e vele? Mondtam nem, mert már elment mire megjöttem. Van úgy, hogy a kegyes hazugság megnyugtatja egy másik ember lelkét. Lassan fogalmazódott meg bennem egy gondolat.....és egyszer csak, a szívemet hirtelen jeges érzés szorította össze…..akkor tudatosult bennem, hogy apám látogatásának célja van. Eljött érte, hogy annyi külön töltött évek után, végre újra együtt lehessenek. Anyám makacs természetű volt, így még bizakodtam, arra számítván, hogy ellent tud állni a halál jeges csókjának, mely ócskán vigyorogva ott ólálkodott körülötte napok óta. Amíg ott ültem, és néztem az Anyám, eszembe jutott egy emlék. Apám imádott tangót járni, bevillant egy kép, amikor anyámmal táncolt, és hirtelen félig hátra döntötte, anyám szeme mosolygósan csillogott, apám pedig pajkosan nézett rá. Boldogok voltak, ilyen boldog pillanatok után foganhattam meg talán én is. Aztán eszembe jutott, hogy milyen lány is volt, híresen szép a környéken, és néztem a mély barázdákat az arcán. Nekem Ő, most is szép volt. A legszebb! Az én Anyukám. Akkor még nem tudtam, hogy az életének nagy utazása órákkal később véget ér. Megérkezik a végső állomásra, ahol nem adnak jegyet a visszaútra. Másnap, elment az apám újra, hogy eltáncolják, itt lent a földön az utolsó tangót, és ahogy forogtak,egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Anyám, ekkor már könnyű szívvel, mosolyogva, boldogan, mint régen, azzal a huncut mosolyával hagyta, hogy apám vezesse. Annyi év után, újra megtalálták egymást.


Éjszaka, meggyötört lázálmomban, találkoztam velük, vadul integettem, hogy egy pillanatra jöjjenek vissza, de már nem emberi alakban jöttek, hanem, mint két kis fény, mely elfért a tenyeremben. Olyan mérhetetlenül boldog voltam, hogy velük lehettem…..csak nehezen szólaltam meg.
Drága Szüleim, látjátok azt a legfényesebb csillagot az égen? Az az új otthonotok, megérdemlitek a legfénylőbb csillagot, a Siriust . Amikor felnézek majd az égre, a sok milliárd csillag között, Ti ragyogtok a legerősebben. Lámpásként mutattok utat majd továbbra is nekem, amikor az élet rögös útját járom, hogy mindig a helyes utat válasszam, és vigyáztok, hogy soha ne térjek le arról.
Aztán, egy hatalmas sóhajtással repítettem az új életük felé……anyám visszanézett, és mondott valamit, de már a messzeség miatt nem igazán értettem, de én tudom, hogy azt mondta, vigyázok rád! Köszönöm Nektek, hogy az életem része voltatok, és hogy az életetek része lehettem. Köszönöm, azt a sok jót, és azt a határtalan szeretetet, amit kaptam tőletek, köszönöm, hogy fáradságot nem nézve, igyekeztetek megadni nekem mindent, amire vágytam. Köszönöm, köszönöm, köszönöm…….ezt, nem lehet elégszer megköszönni!

Isten veled Édesanyám, Isten veletek Drága Szüleim, nyugodjatok békében! Még találkozunk……..

lelektunder•  2019. március 29. 10:40

Gyermekkori korhelységeim

Gyermekkori korhelységeim

Itt az Újév! Mindenki koccintgatva, esetleg  sűrűn vedelve vagy csak
úgy iszogatva, vészeli át a Szilvesztert, és próbál másnap emlékezni mi is történt az éjszaka.....ez az a bizonyos "sárga földig" szindróma, ami másnap iszonyú fejfájással, hányással, szóval rosszulléttel jár. Hála gyermekkori alkoholimádatomnak, mára már kinőttem a vedelők sorából.
Akkor az elején kezdeném.
Az első találkozásom Mr. Alkohollal 2 éves koromban történt....tudom, most azt gondoljátok, hogy ilyen korban még nem illik randizni egy kislánynak.....de én már akkor is kíváncsi kis liba voltam.
Történt egyszer, hogy a nagyanyámék a nyitott "konyhaszekrényre", azaz a telázsira tettek, egy casinó rummal teli két decis poharat.
Akkor még ezt görcsoldóként használták, nem volt Meristin.....na, szóval nekem nem voltak görcseim de a lehetőség adva volt, ami mellett nem is mentem el.
Ebből a 2 deciből, hogy mennyit ihattam meg senki nem tudta, de a pohárban, már egy csepp sem volt....
Ez egy idő után nem is maradt észrevétlen ..... kis idő múlva kitört a ribillió, hogy ki itta meg a rumot, mert bizony üres volt a pohár, gazdája meg nem volt, hogy ki tette.
Mindenki tagadott, ment a perlekedés és az egymásra mutogatás.....majd egy idő után feltűnt nekik, hogy nem látnak a házban, elkezdték a keresésem, és megtaláltak az udvar egyik sarkában, aludtam mint a bunda.
Nagyanyámék akkor még nem is sejtették mitől.
Anyám felkapott a karjába és akkor érezte meg rajtam a rum szagát,  abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a tettest tartja a karjaiban.
Nosza, nagy lett a riadalom, rögvest összecsődült a szomszédság, hogy meghányják, vessék a teendőket. Itassunk vele tejet, az közömbösíti az alkoholt, mondta az egyik, nem jó, mert megfulladhat, szólt a másik......nem volt mit tenni, beszóltak telefonon, hogy jöjjön ki az orvos, mert irtózatosan nagy a baj.
Pintér doktor nem jött ki, azt mondta, majd kialussza......hát én ki is aludtam, másnap délután ébredtem fel.
Addig viszont elég sűrűn voltak látogatóim, hogy megbizonyosodjanak a lélek odabent van-e még vagy talán, már az is kereket oldott ijedtében?
Azt hiszem, hogy akkor nagyon sok agysejtem pusztult el, így utólagosan morfondírozva, arra a következtetésre jutottam, megvan az oka, miért nincs Dr a nevem előtt....azok az elpusztult agysejtek hiányoztak hozzá. :-)
Így mesélték a szüleim.....
Ám, úgy látszik nagyon bejött nekem később is, mert  arra már én is emlékszem , lehettem olyan öt-hat éves ,hogy az apám pálinkájára is sűrűn szemet vetettem.
Nem átallottam mesterkedéseimet bevetni egy korty páleszért, pont úgy mint egy vén alkesz.
Mellettünk egy vegyesbolt volt, amiben volt söntés rész meg ahol egy kis ablakon át, élelmiszert lehetett vásárolni. Mivel én, egy nagy állami gazdaságban nőttem fel, ott sok volt a munkás még messziről is jártak oda dolgozni, munkásszálló is volt, a söntést mindig támasztották emberek.
Apámat gyakran meghívták egy-egy pohárka pálinkára,  ment a beszélgetés, amolyan könyökölve a söntéspulton....olyankor apám mögé lopóztam, és mindig lekortyintottam belőle egy adagot, így vigyázva apám nehogy túllépje a józanság határát.....
Néha, nem mondom, elvetettem a sulykot, és itt is volt időnként ciriburi, mert apám bizton állította, hogy Ő nem ivott belőle, a pohár meg félig van, tehát a kocsmáros igen szűken mérte, pedig ő az apám egyik legjobb barátja volt. Ez ment hónapokon keresztül...nagyon jól éltem....így, utólagosan arra gondolok, minden zseninek vannak korszakai, mint pl. Picasso Kék korszaka, nekem zsenialitás nélküli "Páleszmámor" korszakom volt.
Hiába no! Nem vagyunk egyformák!
Sajnos ez a "nedű", olyan volt az első perctől kezdve számomra, mintha vizet ittam volna. Hála apám agitálós munkálkodásának, ott bizony inni kellett az áldomást, ha sikerült megértetni a kulákkal, miért is lesz az neki jó, ha az államnak adja át a földjét.
Az országot járva, a végén a génjeibe ivódott az alkohol, amit úgy látszik rám testált....ez volt az egyetlen, amit örököltem, de már ezt az örökséget is elherdáltam, felnőtt koromra nem maradt belőle semmi.
Ettől eltekintve, csodálkoztam mitől vág némelyik pofát ha lekapja a felest....ekkor még nem is sejtettem, hogy ennek a mámornak hamarosan vége lesz, nem vettem észre, hogy fejem felett sötét felhők gyülekeznek.
Nemhiába tartja a mondás úgy: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.
Történt egyszer, hogy az egyik fizetésnél, túlcsordult a "teherbírásom".
Még most is emlékszem, amikor először és utoljára fordult velem elő, hogy azt éreztem , szédülök és pokolian rosszul érzem magam és lehet , hogy még ma meghalok. Borzasztóan megijedtem az ismeretlen érzéstől és hogy nehogy elájuljak , beálltam a bolt ajtaja, és a fal közé,így tartva magam, különben ott vágódtam volna el, mint egy krumplis zsák.
Igencsak sűrűn imádkoztam, kértem a felettem lévőt......kímélje meg az életem, többet nem iszok, ígérem Jóistenem, soha, soha többet.....nem nagyon bíztam a segítségében, mert apám ateista volt, és aszerint nevelt minket....de egy próbálkozást megért.
Igaz, azt nem tudom, hogy először volt párttitkár, aztán ateista vagy már eleve fordítva, ilyen "komoly" dologról nem beszélgettem vele....amikor egy kicsit összeszedtem magam, elindultam a tanya belseje felé, még ma is emlékszem...
Délután volt és jó meleg, olyan 5-6 körül lehetett. Szóval elindultam és egy rokonom udvarán a tyúkólba bújtam be. Mit bújtam!....menekültem....gondoltam, ott nem keresnek, persze az utat végig hánytam, a tyúkól sem maradt szüzen.....
Ott az ól félhomályában, ökörszemnyi könnyeket pergetve , taknyos orral búcsúztam a szeretteimtől, felkészültem a halálra........a nagy készülődésben aztán rendesen elbóbiskolhattam, mert amikor felébredtem, öreg volt már az este, de a hányás megtette a magáét.
Az italtól, a tyúkszar és hányás szagától kicsit kábán indultam haza, a lábam még remegett a megpróbáltatásoktól.
Sejtésem sem volt arról, hogy az igazi megpróbáltatás, akkor következik ha haza érek.....anyámban nem is csalódtam.
Rögvest számon kértek, hol voltam ennyi ideig.......na, ekkor anyámnak a vesszővel nagyon hamar sikerült teljesen kijózanítania.
Azóta sem tudok ránézni a pálinkára, bár még egyszer találkoztam vele, persze az sem volt egy szerencsés találkozás de haladjunk szépen sorjában......
Az ominózus eset után, kerültem a pokol eme gonosz nedűjét.....aztán jött a középiskola.....próbáltam "nagylánykodni" és a többiekkel együtt sutyiban iszogatni, elszívni egy-két cigit.....mondom próbáltam.....de a gyomrom nem vette be a likőrt , hála, olyan gyomorgörcsöm volt tőle, hogy majd kinyuvasztott....
Sehogy sem sikerült visszaállnom a régi pályára. Szégyelltem is rendesen a gyenge jellemem, hogy képtelen vagyok a kor ifjúkori szokásainak megfelelni, és csak bámultam tátott szájjal, hogy némelyek mire képesek. Ijedten figyeltem mert attól féltem, hogy még a féldecis üveg is lecsúszik a torkukon..
A cigi sem jött be, rosszul voltam, hogy órákig a számban éreztem a nikotin ízét.
Akkor lettem volna igazán menő csaj, ha simán tüdőre szívom.
Isten a tanúm, hogy én megpróbáltam azt is!
Mindent, értitek?
Mindent megtettem, hogy ne lógjak ki a sorból, de miután azt hittem szétszakad a tüdőm, és nekem elég volt az a két darab tüdő, egy darabbal sem kellett több, így feladtam..... ha belegondolok, hogy az akkori Kossuthot meg a Munkást is kipróbáltam, a pofám leszakad a szégyentől....

Aztán most jön az utolsó felvonás.
Egyszer illetve mindig megszenvedtem a foghúzást, az első foghúzásom után állatira rosszul voltam, sokáig vérzett a helye és sok vért nyeltem....anyám biztatott, igyak pálinkát, és rendbe jön a gyomrom, fertőtlenítsem vele a sebet is....kicsit vonakodva, de megtettem, úgy néztem rá, mint egy ördögtől való dologra..már a látványától is rosszul voltam.......ám nagyon fájt a helye, és bevettem egy fájdalomcsillapítót is. Na, ez kiütött....mivel nem ittam és fájdalomcsillapítókat sem kellett bevenni addig, nem tudtam a kölcsönhatásukról......egyszer csak azt vettem észre, tágul a világ, aztán meg összemegy, és egyszer meg semmi kép csak hang.....és jött megint az imádkozás és fogadkozás......és nem is néztem rá vagy 30 évig....ma már megtudok inni egy pohár bort nagy ritkán....de ez így van jól!
Nekem sosem kellett ital, hogy jól érezzem magam és a bánatomat sem kellett abba fojtanom.
Szóval az eseteimből a tanulság, hogy már gyermekkorban le kell szokni az alkoholról, hogy ne felnőtt korban váljunk a rabjává!:-) :-)
lelektunder•  2019. március 28. 07:42

Amikor már éppen.....

Amikor már éppen nyitni akartam a szám.....

Csütörtök délután tömegközlekedési járművel utaztam, (ugye milyen szépen írtam )azaz távolsági járaton, buszon.
Így volt időm, és esélyem végig hallgatni a hátam mögött ülő, két 20 év körüli lány csevegését.
Nem tudom kik voltak ők, és nem is láttam hogy néznek ki, csak amikor megérkeztünk......ekkor megszólítottam Őket, megköszöntem, hogy végig szórakoztattak az úton...kicsit megijedtek, azt hitték megbántottak azzal, hogy túl hangosak voltak. Mondtam nekik, hogy a beszélgetésükből, számomra tanulságos dolgot megírom a facén.
A két lány először rajzfilmekről , gyerekkorban látott scifikről szórakoztatták egymást...aztán fogyókúráztak egyet, az egyik most "dobott le 10 kilót, a másik nem akar ötven fölé menni.....ezen még eldiskuráltak egy kicsit, majd elkezdtek beszélgetni a táborokról.

A nagyobb, győzködte a kicsit, ne üljön otthon, menjen fesztiválokra , táborokba, ecsetelte neki minden előnyét, és kioktatta ha egyedül megy, hogyan ismerkedjen.....
Szóval, vidáman karattyoltak és feltűnt egy idő után, hogy milyen szépen beszélnek, sehol egy ronda szó sem, de még egy izé sem.
Ettől a felismeréstől úgy meghatódtam, hogy el is terveztem, megköszönöm a beszélgetésüket, és megdicsérem mindkettőjüket, mert ma üde dolog, olyan fiatalokat hallgatni, akik trágár szavak nélkül is eltudják mondani az élményeiket. Elmondom nekik, hogy jó volt hallgatni a választékos mondatokat. Ekkor éppen a 20 emeletes háznál jártunk és kb. 5 perc múlva érkeztünk volna meg, amikor borult a bili......
A nagyobbik kezdte egy izével, ez még nem olyan szörnyű, megesik ez, még mindég a tábor volt a téma, amikor mondja a kicsi: " de hát az olyan geci dolog nem? "...majd leesett a fülem és már nem voltam biztos benne, hogy megakarom dicsérni őket, amikor a kicsi még egyszer rátromfolt .... "mondtam neki, hogy elmész Te a picsába "...
....és mindez 25 perc intelligens beszélgetés után.
A nagy még elmondta, hogy tavaly a sátruk mellett sátorozott a Szigeten, "4 kopasz ötven körüli rocker f@szi nem volt velük baj csak nagyon beb@sztak, de legalább nem kötözködtek"....
Kész voltam! Az utolsó 5 perc minden illúziómat elvette....azt hittem végre találkozom olyan fiatalokkal, akik anélkül is tudnak egy jót beszélgetni, hogy ne használjanak trágár szavakat, és nem érdekel, hogy vannak, akik azt mondják, ilyenek a mai fiatalok. Igen, vannak ilyenek is meg olyanok is , de ne legyen már elfogadott dolog, hogy ez így jól van!

lelektunder•  2019. március 25. 17:34

Lélekbuborékban álmodom...

LÉLEKBUBORÉKBAN ÁLMODOM...

 

 

A burok, mint anyaméh, ölel körbe,
mely áttetsző, mint a víz.
Apró résein csurog a fény,
sugarán játszik a lelkem,
gyöngyözőn szólnak húrjaim.
Burkom héja ránctalan,
mint esőtől ázott föld,
kívül vajúdik világ,
belül a lélek szórja szirmait.
Lélekburokban álmodom...
Álmaim úsznak félig elfelejtett
szavakban, melyek mélyen sodródnak,
lassan... néha mozdulatlan...
olykor széthullnak apró darabokba.
Lelkemen ülve suttognám a neved,
de csendet sző ajkamon a szó,
régmúlt pillanatban lennék most veled,
sárguló búzamezőn pipacstestben,
s izzanék tűz pirosan, mint egykor...
Szerelemben.
Te letépnél vadul, feslett szirmaimnak
lenne bölcsője életadó kalász,
s ringatna örökre a sosem múló varázs...
Lassan csitul a táncoló gondolat,
apróra törik a pillanat...
Burkom körül lágy szellő sustorog,
hív a kinti lét,
a valóság bájologva mutatja magát,
de én maradok ebben a buborékban,
mert itt belülvan egy téged álmodó világ...

 

 

 

lelektunder•  2019. március 24. 20:01

Három éves barátság


Soha nem írtam volna meg ezt a történetet, ha nem figyelmeztet a face, hogy ma három éve vagyunk ismerősök Marikával.
Drága Marika! Három éve? Nos, attól egy kicsit régebben....gyerekkorunkban együtt szaladgáltunk a porban, és nagy élvezettel ettük a cukros-zsíros kenyeret...semmi bajunk nem volt tőle, de ma már a táplálkozás szakértők, tudományosan megállapították, ez méreg a gyerek számára.
Igaz, a mai gyereknek tényleg az lehetne, hiszen állandóan a számítógép előtt ülve, bájos kis hájgombócokká formálódnának.
A nagyik legnagyobb örömére, mert a nagyikban még ott a félelem, hiszen a szűkös, nélkülözős időben nagy kincs volt, egy kis oldalszalonna a testen.
Azt hiszi a most felnövő nemzedék, hogy nekünk satnya életünk volt. Elmondanám, hogy sokkal hamarabb ismertük a paintball játékot, mint azt sokan gondolnák.
Ezek a mostaniak, igazi fegyverhez hasonló tárgyal lövöldözik egymást, és festékpatronokat lőnek ki.
Na, de kérdezem én, mi ebben az élvezet?
Mi, ezt sokkal komolyabban űztük, s még anyagi forrásokat sem kellett biztosítani hozzá, nem kellett több ezer forintot befizetni, hogy élvezhetővé váljon számunkra.
Nem kellett hozzá terepszínű ruha, drága surranó, és nem gazdagodott meg belőle senki.
Klottgatyában is, pont olyan harci sikereket lehetett elérni, elég volt annyi az álcázáshoz, bakancs sem kellett. Minek is? Csak büdösödik benne az ember gyermekének a lába.
Most egy kicsit lódítottam, de igenis, sokkal gazdagabbak lettünk, igaz, azt nem tudtuk malacperselybe rakni, de a szívünkben, az emlékeinkben ma is itt van, és boldogsággal tölt el az emléke.
Elmondom, hogyan zajlott le egy ilyen harc.
Először is, beszereztük a "fegyvert". Ez, kétféle volt, parittya, a közkatonáknak meg csak két fadarabból összekötözött pisztolynak látszó tárgy.
Nos...igen, a golyók..nem festékpatronok voltak, az biztos!
A szúrókás bogáncs, ami veszedelmesebb egy patronnál, aki nem hiszi, próbálja ki!
Az első bevetésem volt a legemlékezetesebb! Mindig a fiúkkal lógtam, így a háborús csatákban is részt kellett vennem, ha bizonyítani akartam, hogy csapattag vagyok.
Úgy emlékszem, vállig érő hajam volt akkoriban, egészen az első harcig, és nem azért kellett nagy hirtelen levágni, hogy fiúnak látszódjak!
Nem volt elég, hogy elvesztettem az első csatámat, az igazi vereséget otthon szenvedtem el.
Szóval, próbáltam besurranni a házba, hogy megnézzem magam a tükörben, mert nem tudtam miért röhögnek a fiúk úgy, hogy fetrengenek a földön.
Nos, a tükörbe nézve, rögvest könny szökött a szemembe, úgy néztem ki, mint egy nagy hatalmas bogáncs, aminek van szeme, orra, szája...
Akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi veszedelem még csak most közeledik, jó anyám személyében...
Jaj! Hova bújjak Istenem, tudtam, ebből verés lesz.
A "tiszta" szobában voltam, hisz az akkori hálógarnitúrákhoz toalett tükör járt, amit ma is sokra tartok, nagyszerű találmány volt.
A veszedelem hangja meg csak egyre közeledett... uzsgyi, be a szekrénybe a kabátok közé, ott aztán nagy pityergésbe kezdtem, taknyam, nyálam összefolyt a nagy bánatban.
Tisztában voltam, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a lövedékekkel...vállalva minden veszélyt, kisunnyogtam, és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
Még ma is előttem van anyám arca, amikor meglátott...hogy is mondjam el, szóval, akkor én ott, úgy láttam, mintha háromszorosára nőtt volna a feje, aztán még látni véltem nagy ijedtemben, hogy mintha a teste is megdagadt volna a fejével együtt.
Olyan félelmetesnek láttam, a békák jutottak eszembe róla, amikor felfújták magukat, és mi mennyit nevettünk rajtuk, így akartak megfélemlíteni, hogy ne bántsuk őket.
Nos, anyám igazi brekkencs módszere rendkívül hatásosnak tűnt, abban a pillanatban.
Megmondom őszintén, nem valami szépnek láttam, ahogy ott fölém tornyosult....és mintha tényleg brekegett volna....legalábbis, akkor úgy tűnt nagy reszketésemben....
Előtte, éppen mosogatott a nagy vajlingban, amikor odabiggyesztkedtem elé, az Angela Davis kinézetű frizurámmal.
Mondanom sem kell, hogy nem díjazta az új külsőmet.
Először, egy artikulátlan üvöltés hagyta el a száját, azt is valahogy kódolta, mert a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt a jelentése, aztán repült a mosogatócsutak....
Hújjúj, ez nem kis csata lesz! Ez itt most egy háború!
Nem szaladtam el, gondoltam, csak legyünk túl a verésen, amit megérdemeltem, szó se róla.
Sokat megvert az anyám, persze nem érdemtelenül...csak ritkán repültek igazságtalan osztó pofonjai.
Mivel vessző nem volt közelben, a látvány legfőbb tárgyán próbált igazítani még egy kicsit.
Nem mondom, hogy nem fájt, de úgy gondoltam, ez katonadolog.
Egy katonának ezer veszélyen kell keresztül esnie, egy kis hajtépés, az semmi a lövészárkokhoz képest!
Aztán, amikor végzett a fodrászkodással, egy kicsit megenyhült....
Karba tette a kezét, összeszorította a száját, és úgy nézett szótlanul...
Nem tudtam mire vélni az egészet....nem akartam elhinni, hogy egy háború csak ennyi ideig tart...
Akkor anyámból kitört a nevetés, úgy nevetett, hogy szinte minden porcikája rázkódott, még a térdét is csapkodta.
Teljesen úrrá lett rajtam a zavarodottság...hát ennek meg mi baja?-kérdeztem magamtól.
Amikor végre, sikerült abba hagynia a nevetést, rám förmedt.
Hozz egy ollót!
Nagy sietve lódultam az ollóért, el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy rossz érzések ólálkodtak bennem.
Miért nevetett anyám? Mi lehetett az oka? Nem értettem...
Leültetett a hokedlire, és elkezdte levágni a hajam, én meg örültem, hogy végre kinyírja belőle a gubacsokat.
Amikor készen lett, mondta, hogy nézzem meg magam, milyen helyes kis frizurám lett...
Boldogan szaladtam a toalett tükörhöz...
Azt hiszem, anyám sem tudta megfejteni soha, azt a kódolt szót, ami abban a pillanatban ordításnak tűnt.
Na, akkor már rádöbbentem, hogy miért nevetett anyám úgy, Ő már tudta, hogy ezt, én még nagyon megbánom, nem kell ide nagy verés, hogy okuljak belőle.
Nyár volt....jó meleg...de én svájci sapkával a fejemen jártam.
Akkor, azzal szórakoztak, hogy lekapják a fejemről, mert elterjedt, hogy cudarul néz ki a fejem, meg kellett harcolni, azért, hogy tökfedőként maradhasson.
A jambó ma is a kedvenc fejre valóm, de most senki nem akarja levenni már a fejemről.
Nos, így történt az én első gyerekkori paintball játékom, amit amíg élek nem felejtek.
Most már csak egy csuda jó, mókás emlék....

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom