lelektunder blogja

Gyász
lelektunder•  2019. április 2. 10:23

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Anyám emlékére

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Úgy robbant a lelkembe a fájdalom, ezer darabokra tépve azt, és olyan mély sebet ejtve, mint egy eltévedt üstökös. Az apró szilánkokat soha nem sikerül már visszarakni a helyükre, hiányos, deformált lélek marad örökre. Próbálom összeszedni, de gyámoltalan próbálkozás, még túl gyönge, erőtlen vagyok hozzá. A fájdalom nem kímélte a szívemet sem, lassú élvezettel repeszti, mint az idő vén foga a romos ház falát. Tompa, zsibbadt agyam mélyéről tíz körömmel kaparom elő az emlékeket, és lázas sietséggel próbálom betömni a repedéseket, hogy ne szakadjon tovább, mint egy elnyűtt rongydarab. Nem tudtam, hogy ekkora fajdalommal jár a felnőtté válás, és a gyermeki státusz elvesztése.
Meghalt az Anyám. Lélekbe markoló, kemény szavak, minden betűje úgy üt, mintha szöget vernének a testembe. Hangtalan a koppanásuk, én mégis úgy érzem, mintha a dobhártyám szét akarna tőle szakadni. Elszakadt az utolsó szülői szál is, mint a hegedű húrja, mely nem szólal meg többet, csak hangtalanul, szomorúan néz vissza rám. Eddigi félárvaságom már a múlté, apátlan, anyátlan árva lettem. Nélkülük, olyan szegény vagyok, mint egy koldus. Talán még a koldusnál is szegényebb, mert a koldusnak legalább odadobnak néhány garast, én meg hiába ülnék ki az utca kövére és tartanám a tenyerem, hátha az Úr megszán és visszaadja, amit elvett tőlem, az anyámat. A szívemre tett üres tenyeremmel kellene álomra hajtani a fejem, mert nem hallatszik olyan magasra a könyörgő gyermeki hangom. Még álmomban is, arra kérem nyöszörögve a Teremtőt, adja vissza a legdrágább kincsem, melyet, olyan meggondolatlanul vett el tőlem.
Amikor először megláttam a kórházi ágynál, a döbbenettől alig kaptam levegőt. Ez nem az én drága erős Anyukám, ez a törékeny, madárcsontú, picire zsugorodott öreg néni nem lehet Ő! Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madár, mely iszapos sárból vergődve próbál szabadulni. Megfogtam a kezét, közben peregtek a könnyeim, a nyugtatók miatt nem látta az arcom, félig öntudatlan volt, de tudta ki vagyok. Azt mondta, itt volt az apám, aki 43 éve halott már, és megkérdezte beszéltem-e vele? Mondtam nem, mert már elment mire megjöttem. Van úgy, hogy a kegyes hazugság megnyugtatja egy másik ember lelkét. Lassan fogalmazódott meg bennem egy gondolat.....és egyszer csak, a szívemet hirtelen jeges érzés szorította össze…..akkor tudatosult bennem, hogy apám látogatásának célja van. Eljött érte, hogy annyi külön töltött évek után, végre újra együtt lehessenek. Anyám makacs természetű volt, így még bizakodtam, arra számítván, hogy ellent tud állni a halál jeges csókjának, mely ócskán vigyorogva ott ólálkodott körülötte napok óta. Amíg ott ültem, és néztem az Anyám, eszembe jutott egy emlék. Apám imádott tangót járni, bevillant egy kép, amikor anyámmal táncolt, és hirtelen félig hátra döntötte, anyám szeme mosolygósan csillogott, apám pedig pajkosan nézett rá. Boldogok voltak, ilyen boldog pillanatok után foganhattam meg talán én is. Aztán eszembe jutott, hogy milyen lány is volt, híresen szép a környéken, és néztem a mély barázdákat az arcán. Nekem Ő, most is szép volt. A legszebb! Az én Anyukám. Akkor még nem tudtam, hogy az életének nagy utazása órákkal később véget ér. Megérkezik a végső állomásra, ahol nem adnak jegyet a visszaútra. Másnap, elment az apám újra, hogy eltáncolják, itt lent a földön az utolsó tangót, és ahogy forogtak,egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Anyám, ekkor már könnyű szívvel, mosolyogva, boldogan, mint régen, azzal a huncut mosolyával hagyta, hogy apám vezesse. Annyi év után, újra megtalálták egymást.


Éjszaka, meggyötört lázálmomban, találkoztam velük, vadul integettem, hogy egy pillanatra jöjjenek vissza, de már nem emberi alakban jöttek, hanem, mint két kis fény, mely elfért a tenyeremben. Olyan mérhetetlenül boldog voltam, hogy velük lehettem…..csak nehezen szólaltam meg.
Drága Szüleim, látjátok azt a legfényesebb csillagot az égen? Az az új otthonotok, megérdemlitek a legfénylőbb csillagot, a Siriust . Amikor felnézek majd az égre, a sok milliárd csillag között, Ti ragyogtok a legerősebben. Lámpásként mutattok utat majd továbbra is nekem, amikor az élet rögös útját járom, hogy mindig a helyes utat válasszam, és vigyáztok, hogy soha ne térjek le arról.
Aztán, egy hatalmas sóhajtással repítettem az új életük felé……anyám visszanézett, és mondott valamit, de már a messzeség miatt nem igazán értettem, de én tudom, hogy azt mondta, vigyázok rád! Köszönöm Nektek, hogy az életem része voltatok, és hogy az életetek része lehettem. Köszönöm, azt a sok jót, és azt a határtalan szeretetet, amit kaptam tőletek, köszönöm, hogy fáradságot nem nézve, igyekeztetek megadni nekem mindent, amire vágytam. Köszönöm, köszönöm, köszönöm…….ezt, nem lehet elégszer megköszönni!

Isten veled Édesanyám, Isten veletek Drága Szüleim, nyugodjatok békében! Még találkozunk……..