lelektunder blogja

Soha nem írtam volna meg ezt a történetet, ha nem figyelmeztet a face, hogy ma három éve vagyunk ismerősök Marikával.
Drága Marika! Három éve? Nos, attól egy kicsit régebben....gyerekkorunkban együtt szaladgáltunk a porban, és nagy élvezettel ettük a cukros-zsíros kenyeret...semmi bajunk nem volt tőle, de ma már a táplálkozás szakértők, tudományosan megállapították, ez méreg a gyerek számára.
Igaz, a mai gyereknek tényleg az lehetne, hiszen állandóan a számítógép előtt ülve, bájos kis hájgombócokká formálódnának.
A nagyik legnagyobb örömére, mert a nagyikban még ott a félelem, hiszen a szűkös, nélkülözős időben nagy kincs volt, egy kis oldalszalonna a testen.
Azt hiszi a most felnövő nemzedék, hogy nekünk satnya életünk volt. Elmondanám, hogy sokkal hamarabb ismertük a paintball játékot, mint azt sokan gondolnák.
Ezek a mostaniak, igazi fegyverhez hasonló tárgyal lövöldözik egymást, és festékpatronokat lőnek ki.
Na, de kérdezem én, mi ebben az élvezet?
Mi, ezt sokkal komolyabban űztük, s még anyagi forrásokat sem kellett biztosítani hozzá, nem kellett több ezer forintot befizetni, hogy élvezhetővé váljon számunkra.
Nem kellett hozzá terepszínű ruha, drága surranó, és nem gazdagodott meg belőle senki.
Klottgatyában is, pont olyan harci sikereket lehetett elérni, elég volt annyi az álcázáshoz, bakancs sem kellett. Minek is? Csak büdösödik benne az ember gyermekének a lába.
Most egy kicsit lódítottam, de igenis, sokkal gazdagabbak lettünk, igaz, azt nem tudtuk malacperselybe rakni, de a szívünkben, az emlékeinkben ma is itt van, és boldogsággal tölt el az emléke.
Elmondom, hogyan zajlott le egy ilyen harc.
Először is, beszereztük a "fegyvert". Ez, kétféle volt, parittya, a közkatonáknak meg csak két fadarabból összekötözött pisztolynak látszó tárgy.
Nos...igen, a golyók..nem festékpatronok voltak, az biztos!
A szúrókás bogáncs, ami veszedelmesebb egy patronnál, aki nem hiszi, próbálja ki!
Az első bevetésem volt a legemlékezetesebb! Mindig a fiúkkal lógtam, így a háborús csatákban is részt kellett vennem, ha bizonyítani akartam, hogy csapattag vagyok.
Úgy emlékszem, vállig érő hajam volt akkoriban, egészen az első harcig, és nem azért kellett nagy hirtelen levágni, hogy fiúnak látszódjak!
Nem volt elég, hogy elvesztettem az első csatámat, az igazi vereséget otthon szenvedtem el.
Szóval, próbáltam besurranni a házba, hogy megnézzem magam a tükörben, mert nem tudtam miért röhögnek a fiúk úgy, hogy fetrengenek a földön.
Nos, a tükörbe nézve, rögvest könny szökött a szemembe, úgy néztem ki, mint egy nagy hatalmas bogáncs, aminek van szeme, orra, szája...
Akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi veszedelem még csak most közeledik, jó anyám személyében...
Jaj! Hova bújjak Istenem, tudtam, ebből verés lesz.
A "tiszta" szobában voltam, hisz az akkori hálógarnitúrákhoz toalett tükör járt, amit ma is sokra tartok, nagyszerű találmány volt.
A veszedelem hangja meg csak egyre közeledett... uzsgyi, be a szekrénybe a kabátok közé, ott aztán nagy pityergésbe kezdtem, taknyam, nyálam összefolyt a nagy bánatban.
Tisztában voltam, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a lövedékekkel...vállalva minden veszélyt, kisunnyogtam, és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
Még ma is előttem van anyám arca, amikor meglátott...hogy is mondjam el, szóval, akkor én ott, úgy láttam, mintha háromszorosára nőtt volna a feje, aztán még látni véltem nagy ijedtemben, hogy mintha a teste is megdagadt volna a fejével együtt.
Olyan félelmetesnek láttam, a békák jutottak eszembe róla, amikor felfújták magukat, és mi mennyit nevettünk rajtuk, így akartak megfélemlíteni, hogy ne bántsuk őket.
Nos, anyám igazi brekkencs módszere rendkívül hatásosnak tűnt, abban a pillanatban.
Megmondom őszintén, nem valami szépnek láttam, ahogy ott fölém tornyosult....és mintha tényleg brekegett volna....legalábbis, akkor úgy tűnt nagy reszketésemben....
Előtte, éppen mosogatott a nagy vajlingban, amikor odabiggyesztkedtem elé, az Angela Davis kinézetű frizurámmal.
Mondanom sem kell, hogy nem díjazta az új külsőmet.
Először, egy artikulátlan üvöltés hagyta el a száját, azt is valahogy kódolta, mert a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt a jelentése, aztán repült a mosogatócsutak....
Hújjúj, ez nem kis csata lesz! Ez itt most egy háború!
Nem szaladtam el, gondoltam, csak legyünk túl a verésen, amit megérdemeltem, szó se róla.
Sokat megvert az anyám, persze nem érdemtelenül...csak ritkán repültek igazságtalan osztó pofonjai.
Mivel vessző nem volt közelben, a látvány legfőbb tárgyán próbált igazítani még egy kicsit.
Nem mondom, hogy nem fájt, de úgy gondoltam, ez katonadolog.
Egy katonának ezer veszélyen kell keresztül esnie, egy kis hajtépés, az semmi a lövészárkokhoz képest!
Aztán, amikor végzett a fodrászkodással, egy kicsit megenyhült....
Karba tette a kezét, összeszorította a száját, és úgy nézett szótlanul...
Nem tudtam mire vélni az egészet....nem akartam elhinni, hogy egy háború csak ennyi ideig tart...
Akkor anyámból kitört a nevetés, úgy nevetett, hogy szinte minden porcikája rázkódott, még a térdét is csapkodta.
Teljesen úrrá lett rajtam a zavarodottság...hát ennek meg mi baja?-kérdeztem magamtól.
Amikor végre, sikerült abba hagynia a nevetést, rám förmedt.
Hozz egy ollót!
Nagy sietve lódultam az ollóért, el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy rossz érzések ólálkodtak bennem.
Miért nevetett anyám? Mi lehetett az oka? Nem értettem...
Leültetett a hokedlire, és elkezdte levágni a hajam, én meg örültem, hogy végre kinyírja belőle a gubacsokat.
Amikor készen lett, mondta, hogy nézzem meg magam, milyen helyes kis frizurám lett...
Boldogan szaladtam a toalett tükörhöz...
Azt hiszem, anyám sem tudta megfejteni soha, azt a kódolt szót, ami abban a pillanatban ordításnak tűnt.
Na, akkor már rádöbbentem, hogy miért nevetett anyám úgy, Ő már tudta, hogy ezt, én még nagyon megbánom, nem kell ide nagy verés, hogy okuljak belőle.
Nyár volt....jó meleg...de én svájci sapkával a fejemen jártam.
Akkor, azzal szórakoztak, hogy lekapják a fejemről, mert elterjedt, hogy cudarul néz ki a fejem, meg kellett harcolni, azért, hogy tökfedőként maradhasson.
A jambó ma is a kedvenc fejre valóm, de most senki nem akarja levenni már a fejemről.
Nos, így történt az én első gyerekkori paintball játékom, amit amíg élek nem felejtek.
Most már csak egy csuda jó, mókás emlék....

Ebben a témában a szégyen, és a lelkiismeret csengőcskéje, sokszor megrázza magát bennem. Kicsit már késő, de van olyan is, hogy jobb későn, mint soha és a másik szólás, hogy sohasem késő!
Ezeket figyelembe véve próbálom megkönnyíteni a lelkiismeretem, a nagy nyilvánosság előtt, és nem holmi gyóntató fülkében suttogva, ahol oly sok ember várja a feloldozást. Persze meg is kapja mind a bűnbocsánatot.
A történet, amit most elmesélek, gyermekkori killerségem története.
Az ismerőseim, akik néha beleolvasnak az írásaimba, tudják, hogy milyen helyen nőttem fel, a vadvilág és a természet ölén.
Amikor eszembe jut egy-egy emlék, kényszert érzek arra, hogy leírjam. Néha megosztom veletek, és nem számít mennyien olvassátok, és hányan lájkoljátok. Végül is az unokáimnak írom, az egyik 4 éves, a másik kettő. Majd egyszer ha olvassák, remélem megértik, milyen is volt az Ő nagymamájuk, ha esetleg az "Öreg", onnan fentről, hamarabb igényt tartana rám.....
Vannak jó élményei az embernek a múltból, és vannak rosszak. Nem fényezem magam, így a rosszat most elmesélem, illetve a rosszakat, mert volt több is, mit kerteljek itt...
Sokat bicikliztem, az országút mellett laktunk, így csak rápattantam, és végig-hosszig nyargalásztam a Csepellel. Hol az anyáméval, hol az apáméval, amin váz volt, így azt csak kiflibe hajolva tekerhettem. Fárasztó volt, csodálkozom is , hogy egyenes maradt a gerincem.
Forró nyári napokon, a futózáporok után, úgy párolgott az út, mint egy gejzír.
Az eső elálltával, biciklire pattantam újfent, és megkezdtem a szokásos tekerésem a kétkerekűn. Tudnotok kell, ilyenkor, a meleg betonra kijönnek a békák az árokból, és sütkéreznek, mint a gyíkok.
Gyengébb idegzetűek még abbahagyhatják az olvasást, mert lehet könny szökik a szemükbe.
Voltak varangyok is, meg sok-sok apró levelibéka.
A tanya és a község között sokszor megtettem a távot, unaloműzésből. Izmosodtam is rendesen, mint a kölyökgólya. Igaz, ránézésre minden idegen megsajnált volna, azt gondolva, hogy csak a szél ne jöjjön nagy erővel, mert a szülei sosem fogják megtalálni, ezt a szúnyog kinézetű gyereket, ha egyszer felkapja, egy jó kis forgószél.
Úgy gondoltam, hogy a langyos aszfalton sütkérező zöld foltok , jó célt szolgálnak az ügyességfejlesztésemhez. Azzal szórakoztam, hogy mennyi békát tudok elgázolni, és ha jó nagyot pukkant, telitalálat volt, mint a lottó ötös. Akkor, ez a hang még zene volt füleimnek.
Sajnos, még ma is hallom, ilyenkor vadul rázza magát, az a kis csengő ott bent, és a lelkiismeretem gombostűfejnyire zsugorodik a szégyentől..... :-(
A nagyobbak mindig békával ijesztgettek minket kisebb korunkban, így tudat alatt fejlődött ki az utálat irántuk. Akkor nem fogtam fel, milyen hasznos állatok, a kis levelibékát, most  már egyenesen imádom!
Van egy kerti tavunk és egyszer tanyát vert benne a varangy, aztán egyre többen lettek, szép nagy családot alapítottak. Jól el is kuruttyolgattak ott, mint a félnótások csakúgy zengett tőlük a kert. Vígságuk sokszor rám ragadt, aztán egyszer csak eltűntek, de később rájöttünk , hogy hová lettek. A kutyáim nem tűrték őket, amit megértek, rusnya egy állat, az egyszer biztos.
Egyenként kapták el , ezt onnan tudtuk meg, hogy amikor rájuk haraptak, a békában lévő anyagtól részlegesen lebénultak. Maguk után húzták a lábukat. Tejjel segítettem át a válságos állapotukon. Azóta csak a vadgalambok turbékolnak, meg kora tavasszal a verebek ricsajoznak fülsiketítően. Olyan szerelmi párharcoknak lehettem tanúja, amellyel sikerült megkacagtatniuk. Szembesültem, hogy a szerelem ugyanazokat az érzelmeket váltja ki az állatvilágban, mint az embereknél. A zöldszemű szörny, ott sem ismeretlen, ment ott tolltépés, fejbekoppintás, hangos szóváltás.
Néha benéz egy-egy feketerigó és rozsdás farkú is. A lopós szarka sem hiányozhatott de olyan nagyon nem jár sikerrel, a kutyacsaholás visszarettentette ezeket a kis "bűnözőket".
Nagyon szeretem a kutyáimat, nálunk úgy van, hogy vannak Ők, és vagyunk mi. Azt az egyet, viszont nehezen bocsátom meg nekik, hogy minden évben kifacsarják a szívem, amikor egy repülni tanuló madarat elkapnak, és volt már, hogy úgy kaptam ki a szájukból de nem tudtam megmenteni, és a tenyeremben pusztult el. Ez, nagyon fájdalmas volt mindig számomra, sokáig bennem volt, és van a rossz érzés. Ilyenkor haragszom rájuk, de ők nagyon büszkék magukra. Farok csóválva várják a dicséretet, és a jutalom simit.
A másik békás történetem középiskolás koromban történt.
Biológia óra....és ha biológia óra, akkor békaboncolás.
Önkéntest kerestek, aki a béka szívét kiveszi és bemutatja, hogy a kivétel után is képes a szív mozogni.
Néma csend a teremben......körbenéztem és láttam a "gyávaságot" a lehajtott fejeken.
Ohó! Na, nehogy már engem is elkapjon a gyávaság gépszíja, szerettem a bátrak közé tartozni. Ma már tudom, hogy ez nem az volt!
Persze, volt benne egy jó nagyadag stréber korruptság is.....az ötösért.
Amikor kifeszítettem a békát, közben a szemébe néztem. Kár volt, mert ahogy rám pislogott , azt hittem elájulok. Még lett volna időm gyávának lenni, és visszakullogni "a lehajtott fejűek közösségéhez" ...
Ehelyett, fogtam a szikét, és mintha Bernard professzor tanítványa lettem volna, igazi rutinnal nyitottam meg a kurutty mellkasát.
Az osztály szörnyülködve nézte a halálos beavatkozást.
Amikor a petri csésze körbe járt a padokon, akkor már megoszlott a tábor. Kissé vegyes érzésekkel ültem én is a helyemre.
A szünetben nem akartak a közelembe jönni a többiek, nehogy hozzájuk érjek a kezemmel, ez kapóra jött kópé mivoltomnak.
A szünet, a gimi második osztályában, abban a pillanatban, olyan volt, mint a méhkas, vagy mint egy hangyaboly, amit felrúgtak!
Visítozó lányok, ordibáló nagy fiúk rohangáltak, mint az ovisok.
Na, nekem sem kellett több, összefogdostam a ceruzájukat, a táskájuk fülét és persze, akikhez hozzá tudtam érni. Az ajtó kilincse sem maradhatott ki, bezártam az ajtót, így kényszerítve őket, hogy kinyissák. Aljasságnak tűnhet tőlem, de akkor ez a ribillió, csak imitálás volt a részükről, élvezték, hogy nem egy unalmas szüneten vannak túl.
A pislogó béka látványa még ma is kísért .......sajnos, a lelki szemeimet nem tudom lehunyni, pedig akkor talán könnyebb lenne.
A bogarakkal sem volt ez másképpen. Azt mondták a nagyok, hogy adnak valamit, ne nézzek oda, aztán a kezembe nyomtak, egy vagy több bogarat és szorították a kezem ökölbe, hogy ne tudjam kinyitni és eldobni.
Ordítottam, mint a sakál, a félelemtől meg az utálattól, borzasztó volt, ahogy éreztem a tenyeremben a mozgó lábukat.
Mivel nem volt bennem, egy fikarcnyi sem Buddha lelkéből még akkor, így nem éreztem, hogy bűnt követek el ha megölöm őket.
Ki ne ismerné a kolorádóbogarakat?
Csíkosak és utálatosak, mi csak csíkos bogárnak neveztük őket, és mi voltunk a büntetést végrehajtók, ők a rabok. Amikor leszedtük a levelekről, üvegbe gyűjtöttük, azonnal végre hajtottuk az ítéletet....már szégyellem leírni hogyan. Láb által, tűz által és víz által.....
Azt hiszem, Canossát fogok járni , térden csúszva csuhában, fejemre hamut szórva, azokért az állati lelkekért, akiknek haláláért felelős vagyok....
Most már csak egy "félelmem" maradt.......ha igaz a lélekvándorlás, akkor következő életemben nehogy béka legyek, mert ha találkozom egy hülye kisgyerekkel, aki biciklivel száguldozik, és békára vadászik, akkor hangos pukkanással búcsúzhatom a béka életemtől is. Aztán ott maradok az úttesten, a napfény martalékául a kiszáradásig, majd felkap egy erős szél, aztán berepít a nagy fűbe, mintha sosem léteztem volna...... és mehetek tovább.....ha van igazság, akkor bogár leszek és repkedve egy tó felett, hamm, bekap egy béka..........

A kavicsos parkolóba lassan gurult be az autó, elegánsan megállt, majd kitárult az ajtó.
Egy végtelenül hosszú láb nyújtózkodott ki belőle, kíváncsian kandikálva a világra.
Valószínűsíthető, hogy ez a csodálatosan barnára sült bőr, a Bahamákon élvezte a nap sugarainak ízét , és amin aranylóan csillant meg a nap fénye.
Rövid, könnyű kis nyári ruhájában, olyan üde jelenség volt, hogy nem lehetett, nem észre venni. Amikor kiszállt, körbe nézett, majd unottan nekidőlt az autónak.
Várt valakit.
Felrakta a napszemüvegét, arcát a nap felé fordította, és élvezettel hagyta, hogy az cirógatva táncot járjon rajta. Hajába, mely dús volt, és hosszú, bele-bele kapott játékosan a lengedező szellő.
Álltam ott és csak csodáltam, majd hirtelen felváltotta csodálatomat az irigység. Tudjátok melyik, az a bizonyos sárga fajta.
Ettől a perctől kezdve, elkezdtem rajta keresni a hibákat. Jól végig vizslattam, mint egy vadászkopó, centiről, centire megnéztem magamnak.
Az, hogy a szélnek nagy munkába tellett, hogy összekócolja, az a póthajnak volt köszönhető, hatalmas szempillái pedig egy kissé durva ízlésről árulkodtak.
Pedig a szemei csodálatos zöld színben tündököltek, olyan zöld volt, mint a smaragd, melyet ragyogóvá csiszoltak.
Próbáltam még rajta fogást találni, sikertelenül.
Azokat a hihetetlenül hosszú lábakat, hihetetlenül magas sarkú szandál nyújtotta. Az egész nőnek, szinte eltörpült a teste hozzájuk képest.
Túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy maga kereste pénzből, képes legyen mindazt az extrát megvenni, ami meglátszott rajta.
Szerencsés lány, gondoltam, milyen jó ha valakinek ilyen papája van, aki biztosítani tudja neki, a gondtalan fiatal éveit.
Minden szem rátapadt, ahogy elmentek mellette.
Irigységem, már-már a tetőfokára hágott.
Ott álltam, engem meg a kutya sem vett figyelembe.
Igaz, azokat a kellékeket, mind nélkülöztem, ami egy kicsit felturbózta volna a korommal járó lestrapáltságom.
Eszembe jutott, milyen voltam én fiatalon.....
A nagy nosztalgiázásban, párás lett a szemem, megkönnyeztem az elmúlt fiatalságom, sirattam az öregségem, a meg nem élt életem,
az egyszer volt, hol nem volt üde bőrömet.
Sirattam, a rakoncátlan ráncaim, mely még engedélyt sem kérve, szépen családot alapítottak rajtam, és szaporodtak, mint bolha a kutyán.
Lehajtottam a fejem, és a kavicsokat meg-meg rugdosva, újabb hervasztó ténnyel kellett szembesülnöm, aminek felismerése, brutálisan orrba vert.
A nyári papucsból, kajánul vigyorogva néztek rám vissza a bütykeim, és mindazok a dolgok, amiket sosem akartam.
Sosem akartam lúdtalpat, a vele járó bokasüllyedést, a visszeres lábakat.
Nem is értem, miért gondolta a Sors, hogy én mindezekre vágyom,biztos tele volt vele a padlása......én meg éppen arra jártam.....
Miért kényszerített engem emancipációra?
Az egyenjogú nadrághordásra. Amit egyébként köszönhetek a szüfrazsetteknek is, akik először öltöztek nő létükre nadrágba, ezzel is kimutatva a férfi és nő közötti egyenjogúságot.
Egyszóval, a nadrág világába szorult lábam, valamikor jobb időket élt.
Eszembe jutott, hogy nekem is volt ilyen inkvizitor szandálom, amelynek, akkori kínzásainak nyomait viselem ma a lábamon, soha el nem múló emlékként. Olyan emlék ez, amit magammal viszek még a sírba is.
A lány félre fordította a fejét, és láthatóan a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak az arcán.
Kíváncsian követtem a tekintetét.....
Egy kissé pocakos idős úr jött felé, neki a kopasz fején csillant meg úgy a napfény, mint a lány bőrén...persze, neki sem a kemencében sült barnára, hanem valamelyik napsütötte óceánparti naptól lett ilyen olajbarna.
Gondoltam, Ő lehet az, akire várt a lány.
Biztos a papája, kicsit idősnek gondoltam papának a lányhoz képest, de úgy véltem, kései gyerek lehet, azért is ez a nagy korkülönbség, és kényeztetés.
Hatalmas arany fux lógott a nyakában. Csodálkoztam az öreg teherbírásán, egy ekkora súllyal órákat járkálni, még egy erőembernek is megterhelő.
Elszörnyülködve néztem, miként cipeli a státuszszimbólumát, és ahogyan közeledett az autóhoz, már csak súlyánál fogva is verte, a lány ragyogását.
Na, gondoltam, a papától örökölte azt a kissé durva esztétikai érzékét.
A következő pillanatban pedig lemerevedtem, mint az a kutya, mely szellemet lát.
Helló szerelmem! Gurgulázta "papa" a lánynak.
Egy kis időre még szükségem volt, hogy oldódjon a lezsibbadásom, majd nem várt erővel tört ki belőlem a nevetés.
Közben arra gondoltam, Te szegény lány, mindez megéri Neked?
Szépséged hiábavaló dolog....
Aztán, amikor abba hagytam a nevetést, akkor láttam, hogy minden szempár engem néz!
Na végre már! Csak egy szívből jövő nevetés kellett hozzá, hogy ellopjam a showt....

Móni vidám és jókedvű nő volt, a társaságok lelke, sosem engedett teret maga felé a negatív dolgoknak.
Ilyen volt az alaptermészete, már kicsi gyerekként is angyalvigyornak meg mosolytündérnek becézték a családban.
A férje pont ezért szeretett bele, mert vele nem lehetett unatkozni. A közös bulikon a jókedv nem a piától volt, hanem Móni fergeteges előadásaitól. Bárkit tudott utánozni mozgásban, és beszédben egyaránt.
Kati volt a legjobb barátnője, annyira jó, hogy szinte testvéreként szerette, pedig jóval idősebb volt tőle. Valahogy azt érezték, valami összeköti őket, egymás nélkül nem lenne ugyanaz az életük. Neki mindent elmondhatott, még a titkait is rábízhatta, tudta inkább leharapná a nyelvét, minthogy elárulja őt.
Nem nagy titkok, olyan kis apró nőies dolgok, amit csak két nő érthet meg igazán. Egyébként pedig nyitott és őszinte lélek volt.
Tíz év házasság után sem engedte el magát. Tele volt élettel,energiával, sportos alakját ennek köszönhette. Az erősebb nem tekintete, gyakran megakadt izmos alakján. Leginkább a mellei vonzották a férfi szemeket, nem azért mert nagy volt, hanem a formája, a testéhez való arányossága miatt. Mindig tudatában volt ennek, és büszke is volt erre az örökségére.
Egyik este futás közben, enyhe fájdalmat érzett a bal mellében, olyat, amilyet eddig még nem. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, mert ahogy jött, úgy el is múlt.
Hamarabb befejezte a futást, lerövidítve az útvonalat, mert még be kellett pakolni a bőröndökbe, a holnapi utazáshoz. Már nagyon várta a nyaralást, a gyerekek mennek a nagyihoz, Ő pedig végre kettesben lehet a férjével.
Igaz, csak egy pár nap, de az is feltölti őket egy időre, és persze mindig turbékolósabb időszak következik a nyaralás után még egy ideig. Aztán jönnek a kemény hétköznapok, amikor már nincs annyi idejük egymásra.
Hamar eltelt az a pár nap, kipihenten érkeztek haza. A nyaralás alatt Móni megint érezte, azt a furcsa fájdalmat a mellében......kezdett aggódni és elhatározta, kér beutalót egy vizsgálatra. Kivesz egy nap szabit, megkéri Katit, kísérje el, valahogy nem akart egyedül menni, félt, hogy esetleg találnak valamit, szerette volna, ha van valaki mellette.
Kati kint várta, amikor kinyílt az ajtó, Móni jött ki rajta, de már nem az a Móni, aki bement, könnyes szeme elárulta, hogy valami baj van.
Otthon senki nem tudott semmit.....nem szólt, azt gondolta, majd csak akkor, ha a további vizsgálati eredményeket megkapja. Még tartotta magát, elhessegette a "rossz" gondolatokat. Azt hitte, vele nem történhet meg, ami másokkal.
Hiába próbálkozott azzal, hogy nem gondol rá, már késő volt. Befészkelte magát a tudatába és minden pillanatban gyötörte.
Pár nappal később, reggel, amikor felkelt, próbálta húzni az időt, hogy minél később érjen be a rendelőbe, nem akart szembesülni azzal, ha mégsem jók a leletei.
Amikor közölték vele, hogy rosszindulatú a csomó a mellében, először értetlenül nézett, a feje teljesen kiürült, mint a géppuska tára és csak üresen kattogott.
Bármennyire is gondolt erre a lehetőségre, mégis gyomoralatti mélyütésként élte meg.
Látta, hogy az orvos beszél hozzá, de nem hallotta egyetlen szavát sem, elmerült a saját belső világába, ahol most hirtelen, a félelem vette át az uralmat az egész teste fölött.
Arra sem emlékezett, mennyi ideig volt bent, és hogyan keveredett ki onnan.
Úgy ment végig az utcán, mint a vak, aki nem lát semmit, a barátnője alig tudott lépést tartani vele. Egyre csak azt a kérdést tette fel magának:mi lesz most vele, hogyan tovább? Mi lesz a családjával, hiszen szükségük van rá, és neki is rájuk, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy feladja, hogy olyan könnyen lemondjon az életről.
Amikor haza ért, az előszobában meglátta magát a tükörben.
Sokáig mozdulatlanul nézett magával farkasszemet. Gondolatai, úgy jártak a fejében, mint a Jeges tenger felől fújó kósza szél, és pont olyan dermesztő is volt. Úgy érezte most magát, mint egy skizofrén, akinek kettős énje van, az egyik jó a másik meg rossz.
A tükörben lévő volt jó és Ő a "rossz", akiben valami rossz van, valami, ami nem a testébe illő.
A tükörben lévő nőt teljesen egészségesnek látta. Bedühödött és beleordított az önképébe, engem senki és semmi nem fog legyőzni! Erős vagyok és lesz elég lelkierőm a műtétig, és végig járom a gyógyulásig vezető utamat, legyen az akármilyen hosszú vagy nehéz!
Meghalni nehéz, nem a kezelések! Érted?
Nem fogom csak úgy odaadni magam a kaszásnak, nem tetszik a pofája, és akinek nem tetszik, azzal én szóba sem állok!
Ez az én mellem, ez kell nekem, hozzám tartozik, szeretem a melleimet és nem hagyomom, hogy felfald te kis nyavalyás.....
Teljesen belefeledkezett a párbeszédbe, észre sem vette, hogy közben a férje megérkezett, már percek óta hallgatta, amiket a tükörképéhez vágott.
Mikor akartad elmondani? Kérdezte halkan, elcsukló hangon, bár próbálta tartani magát.
Móni, kérdeztelek, szólj már valamit.....
Hirtelen azt hitte, kísértetet lát....hebegett, habogott, erre a helyzetre nem volt felkészülve.Elmondtam volna, de én is most tudtam meg, hogy nagy bajban vagyok, mondta halkan.
A férfi közelebb lépett, átölelte, nagyon erősen szorította, közben beszélt hozzá.
Szerelmem, nem vagy egyedül a bajban, melletted leszek, és segítek abban, hogy legyőzd, ha nagyon akarod, akkor ez sikerülni fog.
Csak nagyon akarni kell, soha ne a rosszabb lehetőségre gondolj.
Sokszor, nagyon sokszor mondd el naponta, hogy én vagyok a győztes, én vagyok a bajnok, utasítsd az agyad is erre. Legyen hited, bízz magadban, és megnyered a csatát. Csak pozitívan gondolkozz, ne engedj teret a negatív dolgoknak. Ne engedd, hogy sarokba szorítson, és én mindig itt leszek melletted.
Itt lesz a családod, a barátok... mindenki aki szeret, sokan vagyunk......ha pedig beszélni akarsz róla, akkor beszélj, ha úgy érzed, hogy ettől olyan érzésed lesz, mintha egy darabkájától már meg is szabadulnál, akkor ne tartsd vissza. Ne zárd magadba, mintha soha nem akarnád elengedni......
Móni ránézett és remegő hangon szólalt meg, akkor is itt leszel,ha esetleg elveszítem az egyik mellemet?
Akkor is! Te mit tennél, ha történne valami a gerincemmel és nem lennék igazi férfi? Elhagynál engem ezért?
Soha!
Na látod! Sokkal több köti az embert össze ennyi év után. A bajban sokkal nagyobb az összetartozás ereje, mint hinnénk drága szerelmem.
Móninak óriási erőt adott férje szerelme, bízott benne, bízott önmagában, bízott az orvosokban, abban a hitben élte mindennapjait, hogy ő a bajnok.
Nem tévedett, Ő lett a Bajnok, legyőzte az ellenséget, nem puskával, nem karddal, hanem erővel, akarattal, volt elég Hite hozzá!
Nem volt szükség drasztikusabb beavatkozásra, azt követő kezelések után pedig teljesen meggyógyult. Pár hónappal később, ugyanaz a vidám, életerős nő lett, de a világot egy kicsit már más szemmel nézte.
Olyan apró dolgoknak is tudott örülni, amit régebben észre sem vett. Örült a szeretet minden cseppjének, ami felé áradt a férjétől, a családjától, a barátoktól az egész világból.
Na és ott volt Kati, akivel azt is megbeszélhette, amit senki mással. Amolyan apró női dolgokat........

Az óceánjáró mozdulatlanul, elegánsan simult a kikötő oldalához, még pár óra és kezdődhet a beszállás. Voltak visszatérő utasok, akik úgy léptek a fedélzetre, hogy ismerték minden eldugott kis helyét.
Ők voltak azok, akik mágikus varázsként élték meg évről, évre, azt a pár napot vagy hetet a hajón, elfelejtve a kinti világot, annak minden bajait.
Ezt a szeparált helyet élvezték... élvezték benne a luxust, a csillogást... élvezték benne azt a díszletet, ami körül ölelte őket, és ami oly titokzatosan lengte be a teret.
A több emeletet lift kötötte össze, és annyi zegzugos folyosó volt, hogy az utasok gyakran eltévedtek benne. Nem egyszer nyitottak be rossz kabinba, és érte őket váratlanul a bent látottak.
Megkezdődött a beszállás, szép sorban jöttek a vendégek, látszott rajtuk, hogy nem az utcasarkon koldulták össze az utazásra valót.
Leginkább az üzletemberek világából voltak ők, nekik volt a legnagyobb szükségük a lazításra. A stresszes pénzhajhászás, mint a drog ivódott beléjük, időnként a test kívánta a tisztulást, erre volt jó ez a hajóút.
Lisa és Jim is megérkezett, izgatottan szálltak ki a taxiból, ők is azok közé tartoztak, akik évente tértek vissza.
Annyi élményt kaptak már ezen a hajó, és mind kellemes volt, így bizakodóan pillantottak a hatalmas óceánjáróra, ami mindig lenyűgözte őket.
Egy szépen fejlődő vállalkozásuk volt, ahol Lisa volt az értelmi szerző, Jim pedig a megvalósító, így jól kiegészítették egymást.
Nem volt gyerekük, először a pénz volt az ok, amikor meg pénz volt, akkor meg a kor lett problémás. Mindketten túl voltak már az ötvenen, megszokták így, és nem is hiányzott nekik.
Jim, mindig is nagy nőcsábász volt, Lisa tudta ezt, de teret engedett neki, nem volt féltékeny, kezdetben őrjöngött, amikor rájött a stiklijeire, de később maga is rákapott ennek az izére.
Először, olcsó kis nőkkel tartott fent viszonyokat Jim, s ahogy vastagodott a pénztárcája, úgy lett egyre jobb és jobb nője. Ma már csak luxustyúkokkal éri be, köszönhetően a pénzének, mert azt el kell ismerni, nem volt egy Adonisz. Elég nagy tokát eresztett, a mellei lassan olyanok voltak, mint az asszonyé. Na és a hasa! Csak nehogy keresztezze az útját,egy olyan nő, akinek a poharába keményebb a szívószál! A belőle távozó levegő, mint egy vitorlást, hozta volna működésbe a hajót!
Úgy érezte, ez az út más lesz, jó lenne már valami nagy dobás az életében, valami újra vágyott, de ez még nem jelentette azt, hogy a kiégettség útja felé haladna.
Elpakoltak a kabinban, pihentek, majd lementek a bárba, ahol már sokan ücsörögtek, elkezdődött az ismerkedés. Jim kért egy italt és végig pásztázta a terepet. Beindult a vadászösztöne. Gyönyörű nők voltak, egyik izgalmasabb, mint a másik. Mindegyiknél beindult a fantáziája, szinte falta őket a szemével és gondolataiban már mindet meztelenül látta, és persze az ágyában.
Azon gondolkodott, mikor is volt utoljára nővel, az utolsó két hétben, hatalmas nyomás nehezedett rá, esténként pedig bezuhant az ágyába.
Hopszla! Ott az a kis szőke, azzal a hatalmas dudákkal, ha megnyomná, lehet úgy szólna, mint egy vadászkürt, és fülében csak úgy harsogott a hangja. Megrázta a fejét, kezdett tompulni az agya, gondolta lassabbra veszi a vedelést, mert férfi vágyai marták a belsejét, és még az este folyamán szeretett volna az akcióhős szerepében tetszelegni.
Tovább nézelődött, a táncparkettán úgy vonaglott az a kis vörös dög, hogy nem győzte követni a hullámzását. Ó, bárcsak alatta vonaglana ez a bestia, sosem volt még vörös nője, próbálta kitalálni, hogy eredeti vagy festett vörös. Remélte, hogy eredeti.....odabotorkált a nő mellé, és egy hellóval, megkezdte az ismerkedést. A nő, egy futó pillantást vetett rá, melyből az utálat csöpögött....
Jimnek voltak zsánerei......szerette az erős nőket, még kinézetre is. Az enyhén markáns arca volt nála a nyerő. Sosem értette, hogy miért, de mióta az eszét tudja, ez mindig így volt.
Sokszor gondolkodott el azon is, hogy a feleségét, hogy tudta rásózni az élet, annyira nem tartozott azok közé, akikre Jim külsőleg vágyott.
Napok teltek el, de nem sikerült egyetlen idegen nőt sem ágyba cipelnie. Így maradt a langyos szex az asszonnyal, közben azokról a nőkről fantáziált, akiket a hajón látott, és szeretett volna megkapni.
A hősünket, teljesen letaglózták a visszautasítások. A hajó hatalmas volt, több bár is rendelkezésére állt az utasoknak, gondolta szerencsét próbál egy másikban.
Úgy döntött egy emelettel lejjebb megy. Amikor leért, körbe nézett.
A bárpultnál egy gyönyörű nő ült, Jim lélegzete elakadt, annyira mellbe vágta a látvány. A combig felhasított ruhából, szinte kérkedően villant ki a hosszú,harisnyába bújtatott lába. Jim szerette azokat a nőket, akik harisnyát hordanak. Úgy gondolta, egy igazi úrinő sosem jelenik meg anélkül. Ő is sokszor lepte meg a szeretőit csodaszép, drága fehérneművel, imádta  a harisnyatartókat.
Végigpásztázta és szakértelemmel haladt felfelé a nő testén. Amikor az arcához ért, mintha áramütés érte volna. Ez az! Itt volt a szeme előtt a tökéletes, akire vágyott, mióta az eszét tudja. Enyhe borzongás futott rajta végig.
Jim próbálta a legjobb formáját felvenni, sikertelenül próbálta behúzni a hasát.....ez bosszantotta, sosem jutott még az eszébe, hogy edzőterembe kellene járnia. Nagyon akarta ezt a nőt, még soha senkit nem akart ennyire! Na és a hangja! Mélyen búgó, mint a bontott vonal a telefonban.....
Még nem ivott, így udvariasan közelített hozzá.
Jó estét drága Hölgy, bemutatkozott neki és megkérdezte, meghívhatja e egy italra. A nő kezet nyújtott, én Margarita vagyok, mondta.
Elég erős fogása volt egy nőhöz képest.
Majd kiugrott a bőréből, amikor az igent mondott, nem akart hinni a fülének. Sokáig beszélgettek, egyre többet ittak és kezdtek a dolgok úgy alakulni, hogy Jim érezte, a mai estén, megtöri az átkot.
Kicsit gyanakodott, hogy a nő, aki ennyire gyönyörű préda, ilyen könnyen tudja megszerezni. Elhessegette a gondolatot, mert a felturbózott vágyával már alig bírt.
Megbeszélték, hogy a nő elmegy a kabinjába és Jim egy kicsivel később utána megy.
A nagy izgalmában majdnem eltévedt a folyosók labirintusában, de aztán jó érzékkel csak odatalált.
A nő már várta, Jim úgy viselkedett, mint egy suta beavatásra váró tinédzser, látván a zavarát, Margarita töltött egy italt a férfinak, majd magának is.
Jimnek még az is tetszett, hogy milyen vagány nő, még az italt is férfiasan itta. Egyszerűen lekapta, lassan kicsúszott az úrinő szerepéből.......
Kezdtek lazulni, amikor hozzáért a nőhöz, olyan forróság öntötte el, azt gondolta ha ez a pokol tüze, akkor Ő ezen a tűzön szeretne elégni és most!
Olyan 20 perc simogatás és csók után Margarita szólt, hogy kimegy a fürdőbe, majd amikor visszatért egy gyönyörű fürdőköntös volt rajta. Jim az ágyon feküdt meztelenül és gyönyörködött abban, ahogy a nő elkezdte kibontani a köntöse övét.......aztán szép lazán lehullott a köntös.
Ami ezek után történt, az Jim életét alapvetően változtatta meg. Margarita, nemcsak nő volt hanem férfi is.
Úgy ugrott ki az ágyból ijedtében, még azt is elfelejtette, hogy meztelenül van.
Feltépte az ajtót és úgy futott, mint a lovász fiú az elszabadult ló után, hanyat homlott .
Amikor a saját kabinjába ért, egyenesen a fürdőbe rohant és úgy hányt, mint a kutya. Szeme, tiszta véreres lett az erőlködéstől. Mire megnyugodott a gyomra, befeküdt az ágyba. Szíve úgy vert, mint a nagyharang, néha még félre is kondult, majd szép lassan elkezdett megnyugodni.
Próbált elaludni, de nem sikerült, még mindig ott látta élete álmát, de már nem az egész nőt látta, csak azt a testrészét, amitől úgy megijed...... kezdett lecsillapodni és már nem is tartotta olyan szörnyűnek, sőt hirtelen vonzotta Szégyellte magát ezért az érzésért, de végre megértette, hogy miért vonzódott egész életében, azokhoz a nőkhöz, akikben volt valamilyen férfias vonás......
Most már tudta, ez az út, tényleg élete nagy dobása lett, tudja mit kell megtalálnia, hogy boldog legyen.....minden kitisztult, ami eddig a köd homályában volt ,rádöbbent, hogy ezért nem érezte magát soha tökéletesen boldognak, mert kettős énjéből az egyiket, mindig elnyomta.
Az út végéhez értek, megérkeztek a kikötőbe.
Lassan elkezdtek szállingózni az utasok lefele a hajóról, volt aki még megivott a bárban búcsúzóul valamit, így tett Jim is.... de amikor meglátta a bárban Margaritát, olyan zavarba jött, hogy teljesen leizzadt, nem mert még rá sem nézni. Amikor elhaladt mellette, egy zsebkendőt vett ki a zsebéből, hogy megtörölje a homlokát, és nem vette észre, hogy kiesett a névjegye a telefonszámával.
Margarita lehajolt érte, felvette és mosolyogva nézett Jim után, felhörpintette a maradék italát, majd táskájába csúsztatta a névjegykártyát.........talán....egyszer, gondolta és elindult Ő is a kijárat felé...