lelektunder blogja

Személyes
lelektunder•  2019. április 2. 10:23

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Anyám emlékére

Végső állomás avagy az utolsó tangó

Úgy robbant a lelkembe a fájdalom, ezer darabokra tépve azt, és olyan mély sebet ejtve, mint egy eltévedt üstökös. Az apró szilánkokat soha nem sikerül már visszarakni a helyükre, hiányos, deformált lélek marad örökre. Próbálom összeszedni, de gyámoltalan próbálkozás, még túl gyönge, erőtlen vagyok hozzá. A fájdalom nem kímélte a szívemet sem, lassú élvezettel repeszti, mint az idő vén foga a romos ház falát. Tompa, zsibbadt agyam mélyéről tíz körömmel kaparom elő az emlékeket, és lázas sietséggel próbálom betömni a repedéseket, hogy ne szakadjon tovább, mint egy elnyűtt rongydarab. Nem tudtam, hogy ekkora fajdalommal jár a felnőtté válás, és a gyermeki státusz elvesztése.
Meghalt az Anyám. Lélekbe markoló, kemény szavak, minden betűje úgy üt, mintha szöget vernének a testembe. Hangtalan a koppanásuk, én mégis úgy érzem, mintha a dobhártyám szét akarna tőle szakadni. Elszakadt az utolsó szülői szál is, mint a hegedű húrja, mely nem szólal meg többet, csak hangtalanul, szomorúan néz vissza rám. Eddigi félárvaságom már a múlté, apátlan, anyátlan árva lettem. Nélkülük, olyan szegény vagyok, mint egy koldus. Talán még a koldusnál is szegényebb, mert a koldusnak legalább odadobnak néhány garast, én meg hiába ülnék ki az utca kövére és tartanám a tenyerem, hátha az Úr megszán és visszaadja, amit elvett tőlem, az anyámat. A szívemre tett üres tenyeremmel kellene álomra hajtani a fejem, mert nem hallatszik olyan magasra a könyörgő gyermeki hangom. Még álmomban is, arra kérem nyöszörögve a Teremtőt, adja vissza a legdrágább kincsem, melyet, olyan meggondolatlanul vett el tőlem.
Amikor először megláttam a kórházi ágynál, a döbbenettől alig kaptam levegőt. Ez nem az én drága erős Anyukám, ez a törékeny, madárcsontú, picire zsugorodott öreg néni nem lehet Ő! Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madár, mely iszapos sárból vergődve próbál szabadulni. Megfogtam a kezét, közben peregtek a könnyeim, a nyugtatók miatt nem látta az arcom, félig öntudatlan volt, de tudta ki vagyok. Azt mondta, itt volt az apám, aki 43 éve halott már, és megkérdezte beszéltem-e vele? Mondtam nem, mert már elment mire megjöttem. Van úgy, hogy a kegyes hazugság megnyugtatja egy másik ember lelkét. Lassan fogalmazódott meg bennem egy gondolat.....és egyszer csak, a szívemet hirtelen jeges érzés szorította össze…..akkor tudatosult bennem, hogy apám látogatásának célja van. Eljött érte, hogy annyi külön töltött évek után, végre újra együtt lehessenek. Anyám makacs természetű volt, így még bizakodtam, arra számítván, hogy ellent tud állni a halál jeges csókjának, mely ócskán vigyorogva ott ólálkodott körülötte napok óta. Amíg ott ültem, és néztem az Anyám, eszembe jutott egy emlék. Apám imádott tangót járni, bevillant egy kép, amikor anyámmal táncolt, és hirtelen félig hátra döntötte, anyám szeme mosolygósan csillogott, apám pedig pajkosan nézett rá. Boldogok voltak, ilyen boldog pillanatok után foganhattam meg talán én is. Aztán eszembe jutott, hogy milyen lány is volt, híresen szép a környéken, és néztem a mély barázdákat az arcán. Nekem Ő, most is szép volt. A legszebb! Az én Anyukám. Akkor még nem tudtam, hogy az életének nagy utazása órákkal később véget ér. Megérkezik a végső állomásra, ahol nem adnak jegyet a visszaútra. Másnap, elment az apám újra, hogy eltáncolják, itt lent a földön az utolsó tangót, és ahogy forogtak,egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Anyám, ekkor már könnyű szívvel, mosolyogva, boldogan, mint régen, azzal a huncut mosolyával hagyta, hogy apám vezesse. Annyi év után, újra megtalálták egymást.


Éjszaka, meggyötört lázálmomban, találkoztam velük, vadul integettem, hogy egy pillanatra jöjjenek vissza, de már nem emberi alakban jöttek, hanem, mint két kis fény, mely elfért a tenyeremben. Olyan mérhetetlenül boldog voltam, hogy velük lehettem…..csak nehezen szólaltam meg.
Drága Szüleim, látjátok azt a legfényesebb csillagot az égen? Az az új otthonotok, megérdemlitek a legfénylőbb csillagot, a Siriust . Amikor felnézek majd az égre, a sok milliárd csillag között, Ti ragyogtok a legerősebben. Lámpásként mutattok utat majd továbbra is nekem, amikor az élet rögös útját járom, hogy mindig a helyes utat válasszam, és vigyáztok, hogy soha ne térjek le arról.
Aztán, egy hatalmas sóhajtással repítettem az új életük felé……anyám visszanézett, és mondott valamit, de már a messzeség miatt nem igazán értettem, de én tudom, hogy azt mondta, vigyázok rád! Köszönöm Nektek, hogy az életem része voltatok, és hogy az életetek része lehettem. Köszönöm, azt a sok jót, és azt a határtalan szeretetet, amit kaptam tőletek, köszönöm, hogy fáradságot nem nézve, igyekeztetek megadni nekem mindent, amire vágytam. Köszönöm, köszönöm, köszönöm…….ezt, nem lehet elégszer megköszönni!

Isten veled Édesanyám, Isten veletek Drága Szüleim, nyugodjatok békében! Még találkozunk……..

lelektunder•  2019. március 29. 10:40

Gyermekkori korhelységeim

Gyermekkori korhelységeim

Itt az Újév! Mindenki koccintgatva, esetleg  sűrűn vedelve vagy csak
úgy iszogatva, vészeli át a Szilvesztert, és próbál másnap emlékezni mi is történt az éjszaka.....ez az a bizonyos "sárga földig" szindróma, ami másnap iszonyú fejfájással, hányással, szóval rosszulléttel jár. Hála gyermekkori alkoholimádatomnak, mára már kinőttem a vedelők sorából.
Akkor az elején kezdeném.
Az első találkozásom Mr. Alkohollal 2 éves koromban történt....tudom, most azt gondoljátok, hogy ilyen korban még nem illik randizni egy kislánynak.....de én már akkor is kíváncsi kis liba voltam.
Történt egyszer, hogy a nagyanyámék a nyitott "konyhaszekrényre", azaz a telázsira tettek, egy casinó rummal teli két decis poharat.
Akkor még ezt görcsoldóként használták, nem volt Meristin.....na, szóval nekem nem voltak görcseim de a lehetőség adva volt, ami mellett nem is mentem el.
Ebből a 2 deciből, hogy mennyit ihattam meg senki nem tudta, de a pohárban, már egy csepp sem volt....
Ez egy idő után nem is maradt észrevétlen ..... kis idő múlva kitört a ribillió, hogy ki itta meg a rumot, mert bizony üres volt a pohár, gazdája meg nem volt, hogy ki tette.
Mindenki tagadott, ment a perlekedés és az egymásra mutogatás.....majd egy idő után feltűnt nekik, hogy nem látnak a házban, elkezdték a keresésem, és megtaláltak az udvar egyik sarkában, aludtam mint a bunda.
Nagyanyámék akkor még nem is sejtették mitől.
Anyám felkapott a karjába és akkor érezte meg rajtam a rum szagát,  abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a tettest tartja a karjaiban.
Nosza, nagy lett a riadalom, rögvest összecsődült a szomszédság, hogy meghányják, vessék a teendőket. Itassunk vele tejet, az közömbösíti az alkoholt, mondta az egyik, nem jó, mert megfulladhat, szólt a másik......nem volt mit tenni, beszóltak telefonon, hogy jöjjön ki az orvos, mert irtózatosan nagy a baj.
Pintér doktor nem jött ki, azt mondta, majd kialussza......hát én ki is aludtam, másnap délután ébredtem fel.
Addig viszont elég sűrűn voltak látogatóim, hogy megbizonyosodjanak a lélek odabent van-e még vagy talán, már az is kereket oldott ijedtében?
Azt hiszem, hogy akkor nagyon sok agysejtem pusztult el, így utólagosan morfondírozva, arra a következtetésre jutottam, megvan az oka, miért nincs Dr a nevem előtt....azok az elpusztult agysejtek hiányoztak hozzá. :-)
Így mesélték a szüleim.....
Ám, úgy látszik nagyon bejött nekem később is, mert  arra már én is emlékszem , lehettem olyan öt-hat éves ,hogy az apám pálinkájára is sűrűn szemet vetettem.
Nem átallottam mesterkedéseimet bevetni egy korty páleszért, pont úgy mint egy vén alkesz.
Mellettünk egy vegyesbolt volt, amiben volt söntés rész meg ahol egy kis ablakon át, élelmiszert lehetett vásárolni. Mivel én, egy nagy állami gazdaságban nőttem fel, ott sok volt a munkás még messziről is jártak oda dolgozni, munkásszálló is volt, a söntést mindig támasztották emberek.
Apámat gyakran meghívták egy-egy pohárka pálinkára,  ment a beszélgetés, amolyan könyökölve a söntéspulton....olyankor apám mögé lopóztam, és mindig lekortyintottam belőle egy adagot, így vigyázva apám nehogy túllépje a józanság határát.....
Néha, nem mondom, elvetettem a sulykot, és itt is volt időnként ciriburi, mert apám bizton állította, hogy Ő nem ivott belőle, a pohár meg félig van, tehát a kocsmáros igen szűken mérte, pedig ő az apám egyik legjobb barátja volt. Ez ment hónapokon keresztül...nagyon jól éltem....így, utólagosan arra gondolok, minden zseninek vannak korszakai, mint pl. Picasso Kék korszaka, nekem zsenialitás nélküli "Páleszmámor" korszakom volt.
Hiába no! Nem vagyunk egyformák!
Sajnos ez a "nedű", olyan volt az első perctől kezdve számomra, mintha vizet ittam volna. Hála apám agitálós munkálkodásának, ott bizony inni kellett az áldomást, ha sikerült megértetni a kulákkal, miért is lesz az neki jó, ha az államnak adja át a földjét.
Az országot járva, a végén a génjeibe ivódott az alkohol, amit úgy látszik rám testált....ez volt az egyetlen, amit örököltem, de már ezt az örökséget is elherdáltam, felnőtt koromra nem maradt belőle semmi.
Ettől eltekintve, csodálkoztam mitől vág némelyik pofát ha lekapja a felest....ekkor még nem is sejtettem, hogy ennek a mámornak hamarosan vége lesz, nem vettem észre, hogy fejem felett sötét felhők gyülekeznek.
Nemhiába tartja a mondás úgy: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.
Történt egyszer, hogy az egyik fizetésnél, túlcsordult a "teherbírásom".
Még most is emlékszem, amikor először és utoljára fordult velem elő, hogy azt éreztem , szédülök és pokolian rosszul érzem magam és lehet , hogy még ma meghalok. Borzasztóan megijedtem az ismeretlen érzéstől és hogy nehogy elájuljak , beálltam a bolt ajtaja, és a fal közé,így tartva magam, különben ott vágódtam volna el, mint egy krumplis zsák.
Igencsak sűrűn imádkoztam, kértem a felettem lévőt......kímélje meg az életem, többet nem iszok, ígérem Jóistenem, soha, soha többet.....nem nagyon bíztam a segítségében, mert apám ateista volt, és aszerint nevelt minket....de egy próbálkozást megért.
Igaz, azt nem tudom, hogy először volt párttitkár, aztán ateista vagy már eleve fordítva, ilyen "komoly" dologról nem beszélgettem vele....amikor egy kicsit összeszedtem magam, elindultam a tanya belseje felé, még ma is emlékszem...
Délután volt és jó meleg, olyan 5-6 körül lehetett. Szóval elindultam és egy rokonom udvarán a tyúkólba bújtam be. Mit bújtam!....menekültem....gondoltam, ott nem keresnek, persze az utat végig hánytam, a tyúkól sem maradt szüzen.....
Ott az ól félhomályában, ökörszemnyi könnyeket pergetve , taknyos orral búcsúztam a szeretteimtől, felkészültem a halálra........a nagy készülődésben aztán rendesen elbóbiskolhattam, mert amikor felébredtem, öreg volt már az este, de a hányás megtette a magáét.
Az italtól, a tyúkszar és hányás szagától kicsit kábán indultam haza, a lábam még remegett a megpróbáltatásoktól.
Sejtésem sem volt arról, hogy az igazi megpróbáltatás, akkor következik ha haza érek.....anyámban nem is csalódtam.
Rögvest számon kértek, hol voltam ennyi ideig.......na, ekkor anyámnak a vesszővel nagyon hamar sikerült teljesen kijózanítania.
Azóta sem tudok ránézni a pálinkára, bár még egyszer találkoztam vele, persze az sem volt egy szerencsés találkozás de haladjunk szépen sorjában......
Az ominózus eset után, kerültem a pokol eme gonosz nedűjét.....aztán jött a középiskola.....próbáltam "nagylánykodni" és a többiekkel együtt sutyiban iszogatni, elszívni egy-két cigit.....mondom próbáltam.....de a gyomrom nem vette be a likőrt , hála, olyan gyomorgörcsöm volt tőle, hogy majd kinyuvasztott....
Sehogy sem sikerült visszaállnom a régi pályára. Szégyelltem is rendesen a gyenge jellemem, hogy képtelen vagyok a kor ifjúkori szokásainak megfelelni, és csak bámultam tátott szájjal, hogy némelyek mire képesek. Ijedten figyeltem mert attól féltem, hogy még a féldecis üveg is lecsúszik a torkukon..
A cigi sem jött be, rosszul voltam, hogy órákig a számban éreztem a nikotin ízét.
Akkor lettem volna igazán menő csaj, ha simán tüdőre szívom.
Isten a tanúm, hogy én megpróbáltam azt is!
Mindent, értitek?
Mindent megtettem, hogy ne lógjak ki a sorból, de miután azt hittem szétszakad a tüdőm, és nekem elég volt az a két darab tüdő, egy darabbal sem kellett több, így feladtam..... ha belegondolok, hogy az akkori Kossuthot meg a Munkást is kipróbáltam, a pofám leszakad a szégyentől....

Aztán most jön az utolsó felvonás.
Egyszer illetve mindig megszenvedtem a foghúzást, az első foghúzásom után állatira rosszul voltam, sokáig vérzett a helye és sok vért nyeltem....anyám biztatott, igyak pálinkát, és rendbe jön a gyomrom, fertőtlenítsem vele a sebet is....kicsit vonakodva, de megtettem, úgy néztem rá, mint egy ördögtől való dologra..már a látványától is rosszul voltam.......ám nagyon fájt a helye, és bevettem egy fájdalomcsillapítót is. Na, ez kiütött....mivel nem ittam és fájdalomcsillapítókat sem kellett bevenni addig, nem tudtam a kölcsönhatásukról......egyszer csak azt vettem észre, tágul a világ, aztán meg összemegy, és egyszer meg semmi kép csak hang.....és jött megint az imádkozás és fogadkozás......és nem is néztem rá vagy 30 évig....ma már megtudok inni egy pohár bort nagy ritkán....de ez így van jól!
Nekem sosem kellett ital, hogy jól érezzem magam és a bánatomat sem kellett abba fojtanom.
Szóval az eseteimből a tanulság, hogy már gyermekkorban le kell szokni az alkoholról, hogy ne felnőtt korban váljunk a rabjává!:-) :-)
lelektunder•  2019. március 24. 20:01

Három éves barátság


Soha nem írtam volna meg ezt a történetet, ha nem figyelmeztet a face, hogy ma három éve vagyunk ismerősök Marikával.
Drága Marika! Három éve? Nos, attól egy kicsit régebben....gyerekkorunkban együtt szaladgáltunk a porban, és nagy élvezettel ettük a cukros-zsíros kenyeret...semmi bajunk nem volt tőle, de ma már a táplálkozás szakértők, tudományosan megállapították, ez méreg a gyerek számára.
Igaz, a mai gyereknek tényleg az lehetne, hiszen állandóan a számítógép előtt ülve, bájos kis hájgombócokká formálódnának.
A nagyik legnagyobb örömére, mert a nagyikban még ott a félelem, hiszen a szűkös, nélkülözős időben nagy kincs volt, egy kis oldalszalonna a testen.
Azt hiszi a most felnövő nemzedék, hogy nekünk satnya életünk volt. Elmondanám, hogy sokkal hamarabb ismertük a paintball játékot, mint azt sokan gondolnák.
Ezek a mostaniak, igazi fegyverhez hasonló tárgyal lövöldözik egymást, és festékpatronokat lőnek ki.
Na, de kérdezem én, mi ebben az élvezet?
Mi, ezt sokkal komolyabban űztük, s még anyagi forrásokat sem kellett biztosítani hozzá, nem kellett több ezer forintot befizetni, hogy élvezhetővé váljon számunkra.
Nem kellett hozzá terepszínű ruha, drága surranó, és nem gazdagodott meg belőle senki.
Klottgatyában is, pont olyan harci sikereket lehetett elérni, elég volt annyi az álcázáshoz, bakancs sem kellett. Minek is? Csak büdösödik benne az ember gyermekének a lába.
Most egy kicsit lódítottam, de igenis, sokkal gazdagabbak lettünk, igaz, azt nem tudtuk malacperselybe rakni, de a szívünkben, az emlékeinkben ma is itt van, és boldogsággal tölt el az emléke.
Elmondom, hogyan zajlott le egy ilyen harc.
Először is, beszereztük a "fegyvert". Ez, kétféle volt, parittya, a közkatonáknak meg csak két fadarabból összekötözött pisztolynak látszó tárgy.
Nos...igen, a golyók..nem festékpatronok voltak, az biztos!
A szúrókás bogáncs, ami veszedelmesebb egy patronnál, aki nem hiszi, próbálja ki!
Az első bevetésem volt a legemlékezetesebb! Mindig a fiúkkal lógtam, így a háborús csatákban is részt kellett vennem, ha bizonyítani akartam, hogy csapattag vagyok.
Úgy emlékszem, vállig érő hajam volt akkoriban, egészen az első harcig, és nem azért kellett nagy hirtelen levágni, hogy fiúnak látszódjak!
Nem volt elég, hogy elvesztettem az első csatámat, az igazi vereséget otthon szenvedtem el.
Szóval, próbáltam besurranni a házba, hogy megnézzem magam a tükörben, mert nem tudtam miért röhögnek a fiúk úgy, hogy fetrengenek a földön.
Nos, a tükörbe nézve, rögvest könny szökött a szemembe, úgy néztem ki, mint egy nagy hatalmas bogáncs, aminek van szeme, orra, szája...
Akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi veszedelem még csak most közeledik, jó anyám személyében...
Jaj! Hova bújjak Istenem, tudtam, ebből verés lesz.
A "tiszta" szobában voltam, hisz az akkori hálógarnitúrákhoz toalett tükör járt, amit ma is sokra tartok, nagyszerű találmány volt.
A veszedelem hangja meg csak egyre közeledett... uzsgyi, be a szekrénybe a kabátok közé, ott aztán nagy pityergésbe kezdtem, taknyam, nyálam összefolyt a nagy bánatban.
Tisztában voltam, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a lövedékekkel...vállalva minden veszélyt, kisunnyogtam, és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
Még ma is előttem van anyám arca, amikor meglátott...hogy is mondjam el, szóval, akkor én ott, úgy láttam, mintha háromszorosára nőtt volna a feje, aztán még látni véltem nagy ijedtemben, hogy mintha a teste is megdagadt volna a fejével együtt.
Olyan félelmetesnek láttam, a békák jutottak eszembe róla, amikor felfújták magukat, és mi mennyit nevettünk rajtuk, így akartak megfélemlíteni, hogy ne bántsuk őket.
Nos, anyám igazi brekkencs módszere rendkívül hatásosnak tűnt, abban a pillanatban.
Megmondom őszintén, nem valami szépnek láttam, ahogy ott fölém tornyosult....és mintha tényleg brekegett volna....legalábbis, akkor úgy tűnt nagy reszketésemben....
Előtte, éppen mosogatott a nagy vajlingban, amikor odabiggyesztkedtem elé, az Angela Davis kinézetű frizurámmal.
Mondanom sem kell, hogy nem díjazta az új külsőmet.
Először, egy artikulátlan üvöltés hagyta el a száját, azt is valahogy kódolta, mert a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt a jelentése, aztán repült a mosogatócsutak....
Hújjúj, ez nem kis csata lesz! Ez itt most egy háború!
Nem szaladtam el, gondoltam, csak legyünk túl a verésen, amit megérdemeltem, szó se róla.
Sokat megvert az anyám, persze nem érdemtelenül...csak ritkán repültek igazságtalan osztó pofonjai.
Mivel vessző nem volt közelben, a látvány legfőbb tárgyán próbált igazítani még egy kicsit.
Nem mondom, hogy nem fájt, de úgy gondoltam, ez katonadolog.
Egy katonának ezer veszélyen kell keresztül esnie, egy kis hajtépés, az semmi a lövészárkokhoz képest!
Aztán, amikor végzett a fodrászkodással, egy kicsit megenyhült....
Karba tette a kezét, összeszorította a száját, és úgy nézett szótlanul...
Nem tudtam mire vélni az egészet....nem akartam elhinni, hogy egy háború csak ennyi ideig tart...
Akkor anyámból kitört a nevetés, úgy nevetett, hogy szinte minden porcikája rázkódott, még a térdét is csapkodta.
Teljesen úrrá lett rajtam a zavarodottság...hát ennek meg mi baja?-kérdeztem magamtól.
Amikor végre, sikerült abba hagynia a nevetést, rám förmedt.
Hozz egy ollót!
Nagy sietve lódultam az ollóért, el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy rossz érzések ólálkodtak bennem.
Miért nevetett anyám? Mi lehetett az oka? Nem értettem...
Leültetett a hokedlire, és elkezdte levágni a hajam, én meg örültem, hogy végre kinyírja belőle a gubacsokat.
Amikor készen lett, mondta, hogy nézzem meg magam, milyen helyes kis frizurám lett...
Boldogan szaladtam a toalett tükörhöz...
Azt hiszem, anyám sem tudta megfejteni soha, azt a kódolt szót, ami abban a pillanatban ordításnak tűnt.
Na, akkor már rádöbbentem, hogy miért nevetett anyám úgy, Ő már tudta, hogy ezt, én még nagyon megbánom, nem kell ide nagy verés, hogy okuljak belőle.
Nyár volt....jó meleg...de én svájci sapkával a fejemen jártam.
Akkor, azzal szórakoztak, hogy lekapják a fejemről, mert elterjedt, hogy cudarul néz ki a fejem, meg kellett harcolni, azért, hogy tökfedőként maradhasson.
A jambó ma is a kedvenc fejre valóm, de most senki nem akarja levenni már a fejemről.
Nos, így történt az én első gyerekkori paintball játékom, amit amíg élek nem felejtek.
Most már csak egy csuda jó, mókás emlék....

lelektunder•  2019. március 23. 07:52

Rekviem a békákért

Ebben a témában a szégyen, és a lelkiismeret csengőcskéje, sokszor megrázza magát bennem. Kicsit már késő, de van olyan is, hogy jobb későn, mint soha és a másik szólás, hogy sohasem késő!
Ezeket figyelembe véve próbálom megkönnyíteni a lelkiismeretem, a nagy nyilvánosság előtt, és nem holmi gyóntató fülkében suttogva, ahol oly sok ember várja a feloldozást. Persze meg is kapja mind a bűnbocsánatot.
A történet, amit most elmesélek, gyermekkori killerségem története.
Az ismerőseim, akik néha beleolvasnak az írásaimba, tudják, hogy milyen helyen nőttem fel, a vadvilág és a természet ölén.
Amikor eszembe jut egy-egy emlék, kényszert érzek arra, hogy leírjam. Néha megosztom veletek, és nem számít mennyien olvassátok, és hányan lájkoljátok. Végül is az unokáimnak írom, az egyik 4 éves, a másik kettő. Majd egyszer ha olvassák, remélem megértik, milyen is volt az Ő nagymamájuk, ha esetleg az "Öreg", onnan fentről, hamarabb igényt tartana rám.....
Vannak jó élményei az embernek a múltból, és vannak rosszak. Nem fényezem magam, így a rosszat most elmesélem, illetve a rosszakat, mert volt több is, mit kerteljek itt...
Sokat bicikliztem, az országút mellett laktunk, így csak rápattantam, és végig-hosszig nyargalásztam a Csepellel. Hol az anyáméval, hol az apáméval, amin váz volt, így azt csak kiflibe hajolva tekerhettem. Fárasztó volt, csodálkozom is , hogy egyenes maradt a gerincem.
Forró nyári napokon, a futózáporok után, úgy párolgott az út, mint egy gejzír.
Az eső elálltával, biciklire pattantam újfent, és megkezdtem a szokásos tekerésem a kétkerekűn. Tudnotok kell, ilyenkor, a meleg betonra kijönnek a békák az árokból, és sütkéreznek, mint a gyíkok.
Gyengébb idegzetűek még abbahagyhatják az olvasást, mert lehet könny szökik a szemükbe.
Voltak varangyok is, meg sok-sok apró levelibéka.
A tanya és a község között sokszor megtettem a távot, unaloműzésből. Izmosodtam is rendesen, mint a kölyökgólya. Igaz, ránézésre minden idegen megsajnált volna, azt gondolva, hogy csak a szél ne jöjjön nagy erővel, mert a szülei sosem fogják megtalálni, ezt a szúnyog kinézetű gyereket, ha egyszer felkapja, egy jó kis forgószél.
Úgy gondoltam, hogy a langyos aszfalton sütkérező zöld foltok , jó célt szolgálnak az ügyességfejlesztésemhez. Azzal szórakoztam, hogy mennyi békát tudok elgázolni, és ha jó nagyot pukkant, telitalálat volt, mint a lottó ötös. Akkor, ez a hang még zene volt füleimnek.
Sajnos, még ma is hallom, ilyenkor vadul rázza magát, az a kis csengő ott bent, és a lelkiismeretem gombostűfejnyire zsugorodik a szégyentől..... :-(
A nagyobbak mindig békával ijesztgettek minket kisebb korunkban, így tudat alatt fejlődött ki az utálat irántuk. Akkor nem fogtam fel, milyen hasznos állatok, a kis levelibékát, most  már egyenesen imádom!
Van egy kerti tavunk és egyszer tanyát vert benne a varangy, aztán egyre többen lettek, szép nagy családot alapítottak. Jól el is kuruttyolgattak ott, mint a félnótások csakúgy zengett tőlük a kert. Vígságuk sokszor rám ragadt, aztán egyszer csak eltűntek, de később rájöttünk , hogy hová lettek. A kutyáim nem tűrték őket, amit megértek, rusnya egy állat, az egyszer biztos.
Egyenként kapták el , ezt onnan tudtuk meg, hogy amikor rájuk haraptak, a békában lévő anyagtól részlegesen lebénultak. Maguk után húzták a lábukat. Tejjel segítettem át a válságos állapotukon. Azóta csak a vadgalambok turbékolnak, meg kora tavasszal a verebek ricsajoznak fülsiketítően. Olyan szerelmi párharcoknak lehettem tanúja, amellyel sikerült megkacagtatniuk. Szembesültem, hogy a szerelem ugyanazokat az érzelmeket váltja ki az állatvilágban, mint az embereknél. A zöldszemű szörny, ott sem ismeretlen, ment ott tolltépés, fejbekoppintás, hangos szóváltás.
Néha benéz egy-egy feketerigó és rozsdás farkú is. A lopós szarka sem hiányozhatott de olyan nagyon nem jár sikerrel, a kutyacsaholás visszarettentette ezeket a kis "bűnözőket".
Nagyon szeretem a kutyáimat, nálunk úgy van, hogy vannak Ők, és vagyunk mi. Azt az egyet, viszont nehezen bocsátom meg nekik, hogy minden évben kifacsarják a szívem, amikor egy repülni tanuló madarat elkapnak, és volt már, hogy úgy kaptam ki a szájukból de nem tudtam megmenteni, és a tenyeremben pusztult el. Ez, nagyon fájdalmas volt mindig számomra, sokáig bennem volt, és van a rossz érzés. Ilyenkor haragszom rájuk, de ők nagyon büszkék magukra. Farok csóválva várják a dicséretet, és a jutalom simit.
A másik békás történetem középiskolás koromban történt.
Biológia óra....és ha biológia óra, akkor békaboncolás.
Önkéntest kerestek, aki a béka szívét kiveszi és bemutatja, hogy a kivétel után is képes a szív mozogni.
Néma csend a teremben......körbenéztem és láttam a "gyávaságot" a lehajtott fejeken.
Ohó! Na, nehogy már engem is elkapjon a gyávaság gépszíja, szerettem a bátrak közé tartozni. Ma már tudom, hogy ez nem az volt!
Persze, volt benne egy jó nagyadag stréber korruptság is.....az ötösért.
Amikor kifeszítettem a békát, közben a szemébe néztem. Kár volt, mert ahogy rám pislogott , azt hittem elájulok. Még lett volna időm gyávának lenni, és visszakullogni "a lehajtott fejűek közösségéhez" ...
Ehelyett, fogtam a szikét, és mintha Bernard professzor tanítványa lettem volna, igazi rutinnal nyitottam meg a kurutty mellkasát.
Az osztály szörnyülködve nézte a halálos beavatkozást.
Amikor a petri csésze körbe járt a padokon, akkor már megoszlott a tábor. Kissé vegyes érzésekkel ültem én is a helyemre.
A szünetben nem akartak a közelembe jönni a többiek, nehogy hozzájuk érjek a kezemmel, ez kapóra jött kópé mivoltomnak.
A szünet, a gimi második osztályában, abban a pillanatban, olyan volt, mint a méhkas, vagy mint egy hangyaboly, amit felrúgtak!
Visítozó lányok, ordibáló nagy fiúk rohangáltak, mint az ovisok.
Na, nekem sem kellett több, összefogdostam a ceruzájukat, a táskájuk fülét és persze, akikhez hozzá tudtam érni. Az ajtó kilincse sem maradhatott ki, bezártam az ajtót, így kényszerítve őket, hogy kinyissák. Aljasságnak tűnhet tőlem, de akkor ez a ribillió, csak imitálás volt a részükről, élvezték, hogy nem egy unalmas szüneten vannak túl.
A pislogó béka látványa még ma is kísért .......sajnos, a lelki szemeimet nem tudom lehunyni, pedig akkor talán könnyebb lenne.
A bogarakkal sem volt ez másképpen. Azt mondták a nagyok, hogy adnak valamit, ne nézzek oda, aztán a kezembe nyomtak, egy vagy több bogarat és szorították a kezem ökölbe, hogy ne tudjam kinyitni és eldobni.
Ordítottam, mint a sakál, a félelemtől meg az utálattól, borzasztó volt, ahogy éreztem a tenyeremben a mozgó lábukat.
Mivel nem volt bennem, egy fikarcnyi sem Buddha lelkéből még akkor, így nem éreztem, hogy bűnt követek el ha megölöm őket.
Ki ne ismerné a kolorádóbogarakat?
Csíkosak és utálatosak, mi csak csíkos bogárnak neveztük őket, és mi voltunk a büntetést végrehajtók, ők a rabok. Amikor leszedtük a levelekről, üvegbe gyűjtöttük, azonnal végre hajtottuk az ítéletet....már szégyellem leírni hogyan. Láb által, tűz által és víz által.....
Azt hiszem, Canossát fogok járni , térden csúszva csuhában, fejemre hamut szórva, azokért az állati lelkekért, akiknek haláláért felelős vagyok....
Most már csak egy "félelmem" maradt.......ha igaz a lélekvándorlás, akkor következő életemben nehogy béka legyek, mert ha találkozom egy hülye kisgyerekkel, aki biciklivel száguldozik, és békára vadászik, akkor hangos pukkanással búcsúzhatom a béka életemtől is. Aztán ott maradok az úttesten, a napfény martalékául a kiszáradásig, majd felkap egy erős szél, aztán berepít a nagy fűbe, mintha sosem léteztem volna...... és mehetek tovább.....ha van igazság, akkor bogár leszek és repkedve egy tó felett, hamm, bekap egy béka..........

lelektunder•  2019. március 17. 20:53

Bizonyítási kényszer

Azt hiszem, engem az Isten, jókedvében teremtett. Aztán, a születésem pillanatában meg adott rögtön egy jó nagy pofont, csak úgy.....útmutatóként a világ dolgaihoz.
Egy hideg áprilisi estén születtem egy hintón, a szülőotthon kapuja előtt, egy gyeplőrántás, és egy hóha között. Anyám vigyázott rám, mert hagyta, hogy burokban jöjjek a világra, nehogy bajom essék azon a hűvös estén.
A csillagok már várták jövetelem, a legragyogóbb ruhájukat vették fel, erős fényük megtöltötte a rám várakozó szíveket.
Azt mondják, aki burokban születik, szerencsés ember lesz. Hmmmmm......én kitartó vagyok, aki képes a végtelenségig várni.....
A bába egyedül volt a szülőotthonban, gyorsan kötényébe rakott, mint a kengurumama a csemetéjét, amikor kipottyan a biztonságos világából. Úgy szaladgált velem ide-oda, mint az agárkölyök a nyúl és a kolbász között.
Egyszer velem akart beszaladni, ám félúton meggondolta magát és visszaszaladt az anyámhoz.
Nagyanyám sántikálva, sipákolva fontoskodott, Őt nem érdekelte az én sorsom.
Rákiáltott a bábaasszonyra, ne a gyerekkel törődjön, hanem az anyjával, meg nézze meg, egyáltalán mi vagyok, mert bizony én igencsak csendben voltam. Már azt hitték meghaltam. Majd a burok felszakítása után, kétségbeesve jeleztem, mennyire nem tetszik nekem ez az új világ. Kislány, mondta boldogan a bábaasszony, mert tudta, egy fiú testvérem már van otthon. Erre aztán felhorkant a nagyanyám. Kislááááány?
Na, dobja a francba, az anyjával törődjön, gyerek lehet még másik!
Szóval, így kezdődött az én kisembernyi életem.
Nagyanyám dühének előzményei voltak. A testvérem után 13 hónapra születtem, azt hiszem ha egy kicsit felturbóztam volna magam a szülőcsatornában, még talán utol is értem volna, és megcsiklandozhattam volna a talpát. Jól jött volna egy doboz Redbull, katalizátorként.
Innentől kezdve én voltam a nemlétező unokája nagyanyámnak......a testvérem volt a mindene. Őt kényeztette, amivel csak tudta, én meg csak néztem sóvárgó szemekkel, vágytam az ölelésére, de mindhiába, de azért legalább jó volt róla álmodozni.
Az igazság kedvéért hozzá teszem, hogy amikor már családom volt és látta, milyen ember vagyok, nagyon szeretett. Sosem éreztettem vele, és sosem vágtam a szemébe, hogy az önzetlen kisgyermeki szeretetem szárnyait vágta le, és mennyire fájt, hogy nem tudtam repülni.
A dédnagyanyám még élt, és mi öreg mamának hívtuk, egy idő után, hivatalosan is kineveztem és kisajátítottam a saját, kizárólagos mamámnak.
Amikor pedig nagyanyám tiszteletét tette nálunk, akkor azt kiabáltam a bátyámnak:Józsika! Jött mamád!
Nem volt ez másképpen az apai nagyszüleimmel sem. Apám, két lány után született, nagy volt az öröm, tovább szállt a családi név, amit a bátyám is biztosított.
Ott is csak azt láttam, hogy körbenyalják a testvéremet, mintha tölcséres fagyi lett volna. Már akkora volt, mint egy ló, de még háton cipelték vagy cipeltette magát.
Szóval, szemük fénye volt, illetve nagyapámnak csak lett volna, mert szegény már nem látott, de a hallása úgy kifinomult, hogy hiába óvatoskodtam a nápolyis zacskóval, hogy ne zörögjön, Ő mindig meghallotta.
Tudta, hogy mi az, mégis mindig megkérdezte, hogy nápolyi?
Sokszor letagadtam, amit ma már bánok, már tudom, hogy legelőször Őt kellett volna megkérdeznem, hogy kér-e?
Aztán, egy idő után megszoktam, hogy lányként hol a helyem a családban.
Csak nemrég tudatosult bennem, hogy milyen nagy jelentősége volt ennek a további életemben, és mennyire meghatározója lett a jellemem kialakulásában.
Amióta az eszemet tudom, mindig fiús dolgokat szerettem. Mindig bizonyítani akartam, mindenki előtt, hogy megtudom azokat csinálni, mint egy hozzám hasonló korú fiú megtud. Birokra keltem velük, fociztam, fejeltem, katonásdit játszottam, fára másztam, minden rosszban benne voltam, úgy ahogy illik.
Nagyon sokat edzettem, hogy a karom erős legyen és bírjak annyit emelni, mint Ők. Legtöbbször fiúk voltak a barátaim, többet lógtam velük, mint a lányokkal.
Egész gyermekkorom azzal telt el, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok rosszabb egy fiúnál és érek annyit, mint a testvérem.
Emlékeim szerint az apám szülőfalujában, Laskodon is megvolt a megkülönböztetés a születendő utódoknál, bár a rokonaim azt mondják, nem emlékeznek ilyesmire. Nekünk, amikor ott voltunk, feltűnt ha fiú született, arra azt mondták, hogy gyerek lett, a lány meg egyszerűen csak lány, összességében meg pulyák voltak.
Azon gondolkodom, mi a fene történhetett a matriarchális társadalomban, hogy ennyire elbaltázták ősanyáink a renoméjukat. Az élet egyik nagy kérdése számomra. Azóta megbélyegzett ketteskék vagyunk, a Nr. 2.
Megbékéltem sorsommal, és már nem akarom bizonyítani, hogy milyen férfias dolgokra lennék képes. Örülök, hogy nő vagyok ebben a patriarchális világban, és örüljön minden női társam, mert ezek a macsók, ezek a Nr. 1-ek, akkor is a lábaink előtt hevernek! .....és ez mindig így lesz. Hagyjuk meg őket, abban a téves hitükben, hogy Ők a teremtés koronái, és nélkülük még a tyúk sem tojna.:-) :-)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom