lelektunder blogja

Júlia korán lefeküdt, holnap nehéz nap vár rá, jó volna pihenten ébredni. Lehunyta a szemét, próbált elaludni, de nem jött álom a szemére, pedig még a bárányok számolásával is próbálkozott, az ötszázadiknál feladta. Aztán, próbált pozitív dolgokra gondolni.
Egy virággal teli réten sétált, szinte érezte a vadvirágok édes illatát, majd elképzelte magát egy erdőben, ahol a madarak dallamosan trilláznak, hátha sikerül álomba ringatnia magát, ezzel a különleges dallammal.
Minden próbálkozása kudarcba fulladt, és csak forgolódott, folyton azt a kérdést tette fel magának, hogy hol rontották el és mikor?
Hogyan jutottak eddig, azok után a csodálatos évek után, amit olyan boldogságban töltöttek együtt már hetedik éve?
Válaszokat keresett a kérdéseire, hogy megtalálja, hol hibázott, és hogy megtalálja a kulcsot, amivel talán még ki tudná nyitni a lakatot, ami elzárta a szívükhöz vezető utat.
Júlia kutakodott a múltban ....néhány hónappal ezelőtt komoly szívbetegséget diagnosztizáltak az édesanyjánál, ami lesújtotta az egész családot, nem sok reményt fűztek hozzá az orvosok .
Őt viselte meg a legjobban, hiszen mindnyájuk közül, Ő állt a legközelebb hozzá.
Rengeteg időt töltött az ápolásával, közben észre sem vette, hogy a férjét mennyire elhanyagolja.
Visszagondolt arra, hogy hányszor utasította el a közeledését, fáradságra hivatkozva, ami persze igaz is volt, és nem volt benne semmilyen női praktika.
Még az sem tűnt fel neki, hogy ezek a közeledések,egy idő után spontán megszűntek, most már tudja, hogy a férje nem megértésből tette.
Anyja temetése után két nappal, csöngött a telefon.
Egy ismeretlen női hangot hallott a vonal túlsó végén, zsigeri ösztöne, morzejelszerű vészjelzést adott le, gyomrát és torkát hirtelen fojtó érzés szorította össze.
A nő Klári néven mutatkozott be, kissé lekezelő modorát Júlia először nem is tudta hová tenni.
A nőből teljesen hiányzott az empátia, úthenger stílusával egy másodperc alatt, teljes megsemmisülő csapást mért rá.
Kérdőre vonta, mikor akar elválni, mert Ő és Pali minél hamarabb szeretnének összeházasodni és gyereket akar szülni, amire Júlia nem volt képes a hét év alatt.
Nem tudott megszólalni, a hangja, sehogy sem találta a kivezető utat.
A szoba önálló életre kelt, forgott körülötte, rosszul érezte magát, kiejtette kezéből a kagylót és ájultan rogyott össze. Emlékszik, sötét este volt már, mire észhez tért, és eltámolygott a pamlagig, nem gyújtott világosságot, mert bántotta volna a fény, annyira zakatolt az agya.
Órák teltek el, mire valamennyire megnyugodott, és át tudta gondolni, mitévő is legyen?
Erős nő volt, és arra gondolt, amire az anyja mindig is figyelmeztette, ha valaki el akar menni, hagyni kell, hogy megtegye, nem szabad megfogni a kezét és visszahúzni.
Ő sem fogja, már másnap beadja a bíróságra a papírokat, nem harcol olyan valakiért, aki már nem az övé.
Holnap lesz a válóper, ezért nem tudott aludni, többször, többféleképpen gondolta át, mit is fog mondani a bíróságon, mivel fog védekezni, de nem jutott végleges álláspontra.
Reggel eléggé elgyötörten ébredt, összekapta magát, de nem úgy a gondolatait, amik ide-oda csapongva szálltak.
Sietett, el ne késsen, hogy hamarabb átérjen az út másik oldalára, lelépett a járdáról, nem nézett se balra, se jobbra.......már nem volt ideje se megállni, se elugrani.
Az orvosok kemény csatát vívtak a megmaradásáért, nemcsak az övéért, hanem azért a kicsiny életéért is, amiről Júliának még sejtelme sem volt.
Amikor megérkezett a férje és elmondták neki, hogy sikerült mindkettőjük életét megmenteni, a férfi értetlenül nézett rájuk.
Ön nem tudta, hogy a felesége gyermeket vár?
Nem, nem tudtam róla...
Nem értette mi történt vele, nem emlékezett arra, hogy került oda, ahol van.....nem tudott megmozdulni......nem tudott megszólalni, mintha rabja lenne saját testének, mintha be lenne zárva saját magába...
Valaki megfogta a kezét és simogatta, csókolgatta, és szerelmemnek szólította....olyan ismerős ez a hang.......valahol már hallottam, de nem tudom hol.
A hang újra megszólalt, azt mondta, soha nem akart bántani és hogy bocsánatomért esedezik, hogy soha nem szeretett senkit, úgy mint engem.
Nem értem, miért mond nekem ilyeneket, ki ez az ember?
Olyan fáradt vagyok.....aludni akarok.....Ó, ott az a fény.....de szép, de nagyon szép és könnyűnek, nagyon könnyűnek érezte magát, szinte lebegve indult el a ragyogás felé.
Istenem, hiszen ott van egy kulcs! Már majdnem odaért, amikor hallotta a riadt kiáltásokat, az a hang, ami olyan kedvesen beszélt hozzá, most teljesen megváltozott, szinte artikulálatlanul üvöltött. Orvosért kiáltott, aki hamarosan megjelent.
Doktor úr, kérem, könyörgöm Önnek, mentse meg a feleségem és mentse meg a kisbabánkat.
Ó Istenem, egy kisbaba, mennyire vágytam utána évekig.
Még gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk a férjemmel.
Egy eldugott kis faluban laktunk, a szerelmünk megmaradt felnőttkorunkban is, sok gyerekről álmodoztunk, de nekem ez az álom csak álom maradt....
Asszonyom, asszonyom, kérem, vissza kell jönnie!
Itt ez a kis élet, a gyereket meg kell szülnie, érti?
Ebben a pillanatban elérte a kulcsot, magához szorította, amilyen erősen csak bírta, mert félt, hogy megint kicsúszik a kezéből. Tudta, megtalálta azt, amivel kinyithatja azt a lakatot. A zárba helyezte a kulcsot, az pedig kipattant a helyéről.
Ekkor emelte fel Júlia is nehéz szempilláit, lassan oszlott a köd az agyában, percek teltek el, mire megértette hol van. Azt, hogy hogyan került oda, arra viszont már nem emlékezett, embereket látott maga körül,akik mosolyogtak rá.
Ráébredt, hogy az a fényes út, amit látott, nagyon könnyen járható volt, és hogy mennyire nehéz volt rajta visszafordulni, de már nagyon örült, hogy neki sikerült.
Az a kulcs, az mentette meg az életét, amit keresett, és milyen jó,hogy végre megtalálta.
Itt a férje, aki aggódik érte és szereti ,és igen, Ő sem tudja nem szeretni, a történtek ellenére sem.
Ott volt az a sok gyerekkori emlék, beleivódott minden sejtjébe, azok az emlékek nem törlődnek sem az agyból, sem a szívből.
Hányszor szöktek fel a padlásra, és mennyi gyermeki csók csattant el......
A férje a hasára tette a kezét, ekkor eszébe jutott, hogy valami gyermekről beszéltek.
Kérdőn nézett a másikra, az nem szólt csak átölelte, és szorította magához, majd annyit mondott, most egyszerre két embert ölelek.
Amit ebben a pillanatban érzett, az semmilyen érzéshez nem volt hasonlítható. Percekig ölelték egymást némán, és érezték azt az összetartozást, amely egy életre szól. Tudták, semmi olyan nem történhet velük még egyszer, hogy elengedjék egymás kezét.
Azt mondják, a hetedik év minden házasságban a válság éve.
A válságokat túl lehet élni, csak kell hozzá, két győzni akaró ember.

Dóra lassan fordította meg a zárban a kulcsot, és ugyanilyen lassú mozdulattal nyitotta ki az ajtót.
Lepakolt az előszobában, majd a cipőjét lerúgta a lábáról, ami berepült a szoba közepéig.
Máskor sosem csinált ilyet, rendszerető nő volt, nála mindennek megvolt a helye, már-már mániákusan vigyázott arra, hogy ez így legyen, és így is maradjon.
Bement a szobába, az ablakokon a redőny lehúzva, csak szűrt fény áramlott kintről a kis nappaliba.
Lerogyott a kanapéra, nem értette, mitől ilyen fáradt már hetek óta. Próbálta összeszedni a gondolatait és megfejteni az okát, ám a fejfájás, ami kínozta nem engedett teret a gondolatainak.
Behunyta a szemét, észre sem vette, hogy elaludt.
Órákig feküdt mozdulatlanul, álmában képek jelentek meg, értelmetlennek tűnő, vibráló képek. Rendszertelenségük azonban mégis egy pontban végződött, egy hangot halott, mely olyan távolról hallatszott, mintha a világűr másik sarkából jött volna.
Egy gyermek síró hangja volt, egy újszülötté.
Hirtelen ugrott fel, egy nagyot kiáltva az ijedségtől. Pillanatok alatt a saját verejtékében úszott, halálos félelem szorította össze az egész testét. Vacogott, még mindég a sokk hatása alatt állt.
Állapotát meghazudtoló mozdulattal nyúlt a cigarettás doboz felé, próbálta meggyújtani, de annyira remegett a keze, hogy időbe tellett, mire sikerült neki.
Percek múltak, mire annyira megnyugodott, hogy elgondolkozzon az álmon.
Miért hallotta olyan élethűen, azt a síró hangot, és miért éppen most?
Aztán eszébe jutott, hogy megnézze a naptárát, amiben a női dolgait írta fel.
Sokkolták a látottak, megnézte egyszer, kétszer, sokszor, de a dátum nem változott.
Már két hónapja, hogy kimaradt a női "baja".
Az ájulás határára került, szédült, csak úgy forgott vele a szoba, hányingere arra késztette, hogy erőt vegyen magán, és kijusson a fürdőbe, hogy ne a szobát hányja össze.
Csak sok idő múlva tért vissza, teljesen legyengülve, semmit nem segített rajta az a pár óra alvás.
Sőt! Az csak még fokozta a rosszullétét.
Teljesen összeomolva zuhant a kanapéra.
Ekkor, megszólalt a telefon, Péter neve volt kiírva.
Péter.......Péter, egy egyéjszakás kaland volt, egy vállalati buli utóhatása, amikor is, mindketten többet ittak a kelleténél.
Rég volt férfival, hónapok óta nem volt senkije. Annyi csalódás érte már az életben, hogy egyenlőre nem vágyott párkapcsolatra , nem akarta kitárni lelkének rezzenéseit senki előtt.
Péterrel más volt a helyzet.
Nem vártak egymástól semmit, barátok maradtak, és úgy tettek, mintha sosem történt volna meg az az este.
Ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, mindennap találkoztak, és csak egy-egy huncut pillantásukkal fejezték ki egymás felé, annak az éjszakának az emlékét.
Nem volt kedve felvenni a telefont, hagyta csörögni.....
A nyomasztó éjszaka után, megkönnyebbülés volt számára, amikor a nap első sugarai, utat törtek maguknak a redőny rései között, és végig cirógatták az arcát.
Ez nyugtatólag hatott rá.
Semmi kedve nem volt bemenni dolgozni, gondolta, iszik egy kávét, és felhívja a főnökét.
Sok volt a munka bent, megfeszített tempóval kellett dolgoznia... majd kitalál valamilyen indokot addigra, hogy itthon maradhasson.
Amikor ezzel kész volt, megkereste a nőgyógyásza számát és tárcsázott, éppen volt egy szabad hely, így még a délelőtt folyamán tudták fogadni.
Ő is, mint a legtöbb nő, utált nőgyógyászhoz járni.
Sosem betegnek érezte magát, hanem nőnek, aki kénytelen ilyen szemérmetlen módon kitárulkozni, és hagyni, hogy egy számára érzelmileg semmit nem jelentő férfi kotorásszon benne, azokkal a hosszú ujjaival.
Hirtelen egy hasonlat jutott az eszébe, amitől majdnem elnevette magát, pedig mostanra sikerült eléggé depressziós állapotba kerülnie.
A doktor kezét kakukkfiókához hasonlította, aminek semmi keresnivalója nincs az Ő fészkében.
A vizsgálat végeztével remegve szállt le a székről.
Először, fel sem fogta a hallottakat, próbált egy falat emelni maga elé, hogy ne juthasson el a tudatáig, amit az orvos közölt vele.
Hölgyem, Ön gyermeket vár! Gratulálok Önnek! Mondta széles mosollyal.
Az agya lázasan dolgozott, a sejtéseit most már tényként élte meg.
Mi, hogy gratulálsz nekem?
Tudod Te vén hülye, hogy amit most közöltél velem, az számomra, a lehető legborzasztóbb dolog, ami csak eddig megtörténhetett az életemben?
Istenem, mekkora állat ez? Haragudott az orvosra, rajta vezette le a felgyülemlett dühét, minden kínját, baját.
Örülsz? Akkor szüld meg Te, neveld fel!
Aztán a belső hangja hirtelen elnémult, megadóan, beletörődve a megmásíthatatlanba.
Dóra motyogott valamit, és falfehéren hagyta el a rendelőt, még köszönni is elfelejtett.
Arra sem emlékezett, hogyan került haza.
Mi lesz most vele, kitől kérjen tanácsot?
Péter! Jutott eszébe, hátha ketten megtalálják a megoldást.
Felhívta.
A vonal másik végén, egy örömteli hangot hallott.
Te vagy az Dóra?
Éppen hívni akartalak, képzeld, most szólt a főnököm, hogy holnap a reggeli géppel utazzak el Madridba.
Megkaptam egy olyan munkát, amire már régen vágytam és nincs a világon olyan dolog, amiért lemondanék erről a lehetőségről.
Tegnap én is kerestelek,egy adatot kértem volna, de már megkaptam .
Miben segíthetek?
Semmi, semmi, csak melléütöttem a számot, ne haragudj, elnézést, és azzal bontotta a vonalat.
Kész volt! Utálta magát, utálta, hogy ilyen szerencsétlen idióta volt, hogy pont neki kellett ebbe a trutyiba lépnie.
Van egy rakás ismerőse, akik régóta űzik sportként az egyéjszakás kalandokat.
Soha nem került egyikőjük sem ekkora slamasztikába.
Aztán, elkezdett koncentrálni, minden baja forrására.....figyelte a testét, volt egy kis elszámolni valójuk egymással.
Ez volt, az értelem és a test párbeszéde.
Dórában lassan, de biztosan elkezdett kialakulni, hogy Ő azt a valamit, azt a kis húscsomót, nem bírja elviselni a testében.
Legszívesebben azonnal kivájná magából, ha ezzel nem tenné kockára az életét.
Elmondta százszor, ezerszer, mennyire utálja, jó hangosan, hogy az a csöppnyi élet is hallja.
Na, ne gondold, hogy megszületsz!
Sajnálom, nem jó lapot húztál, amikor a petesejtembe fúródtál, Te kis szemét!
Egyre jobban lovalta magát, és olyan dolgokat vágott szegénykéhez, ami csak egy lelkileg összeomlott ember szájából hangozhat el.
Miután jót dühöngött, és jól megmondta a magáét, annak a parányi életnek, kissé lecsillapodott.
Holnap elmegy az ultrahangra, majd keres egy orvost, aki elvégzi a beavatkozást.
Nem is értette, miért küldi a nőgyógyász erre a vizsgálatra, ő nem akarja megtartani, így nem is érdekli, pontosan hány hetes.
A doki nagyon kedves volt, aki az ultrahangot végezte, az egész vizsgálat alatt beszélgetett vele.
A hangja férfiasan kellemes, jó volt hallgatni, ahogy hallgatta, elmúlt még az idegessége is.
A doki Dóra felé fordította a monitort.
Meglepődött attól, amit látott.
Odabent, szinte már egy kész kis emberke volt. Kezei, lábai kialakulóban, a nagy fején pedig két kis szemecske. Nem ilyennek képzelte csak egy alaktalan húscsomónak.
Érdeklődve figyelte, ekkor valami furcsa, megmagyarázhatatlan meleg érzés futott rajta végig. Szívében a jég olvadásnak indult.
Haragudott magára, hogy egy pillanatra elgyengült, és próbálta újra gyűlölni.
Úton hazafelé, semmi mást nem látott a körülötte lévő világból, csak azt a kis emberkét a méhében.
Ez a vizuális látvány megváltoztatta úgy, hogy észre sem vette.
Amikor szélesre tárta az ajtót, már azt érezte, nincs egyedül a lakásban.
Már ketten vannak. A kisember és Ő.
Azzal töltötte az egész estét, hogy beszélt hozzá. Kicsimnek szólította, becézgette, és azt mondta neki, ne haragudj, hogy olyan csúnyákat vágtam a fejedhez.
Akarlak téged, jobban, mint bármi mást a világon!
Nem tudom, hogy fiú vagy, vagy lány, de ez teljesen mindegy is..... ha a világra jössz EMBER légy elsősorban.
Hetek óta, most érezte először, hogy él, hogy nem az a legszörnyűbb dolog, ha gyermeket vár a nő.
Az egy csoda, amit nem mindenki élhet át.
Zsúfolt volt a napja, sok mindenen ment keresztül, elfáradt, harapott némi ételt, mert most már gondolni kell a kicsire is ott a hasában, hogy szépen fejlődjön, aztán lefeküdt.
Éjszaka kettő körül, arra ébredt, hogy iszonyúan fáj a hasa, görcsöl, azt hitte először, hogy az esti pár falat miatt van.
Ilyen görcsös érzése még nem volt egyetlen ételtől sem.
Aztán, valami furcsa melegséget érzett maga alatt.
Ijedten kapcsolta fel a lámpát.....sokkolta a látottak.
Csupa vér volt minden.
Neeeeeem! Istenem neeeee!
Odavánszorgott a telefonhoz, és hívta a mentőket, amikor kiérkeztek, már nem tudtak vele értelmesen kommunikálni.
Zavaros szemmel csak azt hajtogatta, bocsáss meg gyermekem, bocsáss meg, bocsáss meg gyermekem........és ájultan rogyott össze.

Ez a történet, amiről írni fogok, nagyon régen játszódott, de még a mai napig sokszor emlegetem.
Leginkább Károly bácsiról szól, aki az előttünk lévő házban lakott a tanyán, aki állatgondozó, és fejős munkát látott el a gazdaságban.
Kisszéken ülve, fejőgép híján, két kezével rángatta a tehén tőgyét.
Nem tudom mennyi idős lehetett a történetkor, mert én kicsi gyermekként is ugyanolyannak láttam, mint tízen évesként.
Szegényt mindig ellökhették a sorból, amikor a magasságot osztották, mert olyan aprócska volt, hogy egy nagy lukú rostán is átesett volna, ha azt a rostát valaki megrázza.
Termetét meghazudtolva, Nagy volt a becsületes neve. Valójában, még 60 éves korában is úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis.
Na, de Károly bácsi nem akármilyen ember volt ám! Zsigereiben hordozta, miképpen dizájnolja magát, amolyan ősi ösztön volt ez nála.
Kis termetét nagy kalap fedte a fején, így korrigálva alacsony termetét, nem tudhatta, hogy messziről úgy nézett ki, mintha vasból lenne az a kalap és a súlya alatt roggyant volna össze.
A bajusza sem függőleges vonalban rendeződött az orra alatt, mint némelyik embernek, mert azok úgy néztek ki, mintha filctollal karistolták volna az orruk alá.
Az Ő szája felett, hosszában díszelgett, és minden reggel éh nyállal pöndörítette, akkor igazi kackiás lett és illett a kalapjához.
A nagy bajusza alatt, menetrendszerűen ott lógott a pipája, feleségével vetekedve, mert Ő is férfiakat meghazudtoló módon eregette a pipafüstöt, mit sem törődve az ózonlyukkal....

Károly bácsi nem tudhatta, hogy alacsony ember nem vesz fel térdnadrágot, mert még rövidebbnek látszik.
Bridzsesz nadrágja szárát hatalmas vastagbőr csizma fogta össze.
A szocban felnőttek még emlékeznek, erre a nagy tajga csizmára, amit, ha lábára húzott valaki, az biztos lehetett abban, hogy kicombosodik tőle.
Nagyon úgy nézett ki, hogy az óriás csizma vitte az öreget, és nem fordítva.
Amúgy, dörzsölt egy figura volt, huncutsága legalább háromszor verte a magasságát!
Úgy érezte, hogy az én gimnáziumba járásom feljogosítja őt arra, hogy úrilányként kezeljen.
Igaz, hogy kastély mellett nőttem fel, de ez még nem adott kutyabőrt, meg a nevem végén is csak pontos i maradt, hiába a kastély árnyéka, attól még nem változott meg y-ra.
Persze, a közhiedelem szerint, az úrilány nem jár, sem tehén, sem lóistállókba, de még a sertés ólakba sem. Nekem viszont öröm volt, amikor új csikó és új borjak születtek, a "habosrózsaszínű" kismalacok látványától meg egyenesen elaléltam!.
Gyakran meglátogattam a kedvenceimet. A kiscsikókat megsimogattam, a kis borjukat megcumiztattam az anyjuk tejével, ismertem őket nevükről.
Úgy jöttek utánam, mintha én lettem volna a "szülőanyjuk" :-) :-) :-)
Néha Károly bácsihoz is betévedtem, amikor takarította az istállót, ami vagy ötven méter hosszú volt, egy sín ment keresztül rajta, amin a csillét tolták, a megrakott tehéntrágyával.
Az öreg ilyenkor gyakran ugratott: menjen innen Ágika, a maga finnyás orra nem bírja ezt a szagot, az úri lányok ettől még a belsőjüket is kihányják, közben láttam a bajusza alatt, hogy szívat.
Gondoltam, akkor szkanderozzunk öreg, játsszuk le, ezt a ki a huncutabb bajnokságot.
Magácska nem fogná meg a villanyelet, és nem is tudná feldobni a tehénlepényt a csillébe. Mindenáron rá akart venni, hogy mindezt megtegyem, hogy végre jót nevethessen rajtam.
Persze, nem azért születtem én a tanyára, hogy ilyen Károly bácsi félék legyűrjenek huncutságban!
Aztán, egyszer nagy baj történt!
Az egyik délutáni istállólátogatásomkor, Károly bácsit különös testtartásban találtam, mint egy tangóharmonika, olyan pózban feküdt az ajtóban.
A pálinka úgy "taknyántenyerölte" a kisembert, aki olyan jóízűen szundított, hogy a nyál csorgott a szájából, még azt sem zavarta, hogy a legyek járnak a szája körül, ami előtte éppen a tehénlepényből falatozott.
Igaz, egy idő után, már a zümmögésre is képtelenek lettek volna, mert az öreg tátott szájából kiáramló alkoholgőztől, beszityóztak volna.
Próbáltam ébreszteni, de csak motyogott, és karjával, úgy hadonászott, mint szegény Don Quijote, mikor a szélmalommal harcolt.
Szerencsétlen öreg nem tudhatta, hogy az igazgató, szúrópróbaszerű villámlátogatást tesz éppen. Azt tudtam, hogyha így meglátják, akkor kirúgják, főleg, hogy nem látta el az állatokat.
Ekkor olyan tizenhat-tizenhét éves lehettem, ragyogó kondícióban, keményen sportoltam, akik ismertek, azok tudják, mennyire igaz ez.
Szóval, mint egy krimiben, először is, a kis öreget kellett eltüntetnem, hogy ne lássák részegen, mert abból nagy baja lesz.
Behúztam az ajtóból, egészen a jászolig,és gyorsan szalmát hordtam rá, ne vegyék észre.
Na, de ott a trágya!
Nem ér az egész egy fabatkát sem, ha az nem tűnik el onnan.
Egy darabig keményen farkasszemet néztünk!
A nagy hezitálásom közepette, a közelben álló tehén fejezte ki köszönetét Károly bácsiért, nagy kegyesen odaplaccsintott elém, az orrfacsaró bűztől megfordult a gyomrom, aztán úrilány szájához nem illő szavak jutottak eszembe!
A marhája meg kérődzve fordította oldalra a fejét, rám nézett, majd unottan, mint aki jól végezte dolgát, zabált tovább.
Egy pillanatra elgyengültem, ez már sokk volt a javából.
A rohadt életbe! Ezt én nem élem túl!
Aztán, ránéztem a szalmakupacra, ami alatt Károly bácsi békésen szunyókált, nagyon megsajnáltam az öreget,és nagy bátran, egy nagy sóhajjal felkaptam a villát, úgy, mint ahogyan láttam a "szakemberektől".
Elkezdtem szorgoskodni, ezzel egyenes arányban kezdett az úrilány mivoltom is a feledés homályába veszni...
Néhány villahányás, repül a trutyi, ki tudja hol áll meg... csilletolás, aztán megint repült a lepény, csilletolás.
Amikor megvolt az egyik oldal, irány a másik, közben ki-kiszaladtam az ajtóba és figyeltem hol jár a díszes kompánia, láttam, ahogy istállóról, istállóra járnak, és egyre közelebb érnek.
Azt hiszem, illetve, így visszagondolva, most már tudom, hogy én állítottam fel a Guinness rekordot tehénlepény dobálásból!
A mai napig nem akadtam legyőzőre!
Éppen végeztem, amikor megjelentek.
Kérdezték mit keresek ott?
Mondom, csak megnéztem a teheneket.
Ide nem szabad bejönni csak a dolgozóknak...mondták.
Na, ezen magamban jót göcögtem, most állítottam be egy világcsúcsot!
Kérdezték, ki a napos, mondom Károly bácsi, de éppen haza ment, ahogy rendbe tette az ólat. Imádkoztam, nehogy megmoccanjon az öreg.
Amikor elmentek, kihámoztam a szalmából, és visszahúztam az ajtóba, hagy szívjon egy kis friss levegőt. Amikor először belép az ember ilyen helyre, és tüdőre slukkolja az ammóniát, hát bizony, egy percig meggondolja, hogy slukkoljon-e még belőle, úgy mellbe vágja a tömény szag, hogy azt érzi, hánynia kell.
A nagy ijedségen túljutva, egyszer csak éreztem, hogy nagyon ég a tenyerem, 3-4 hólyag éktelenkedett rajta.
Ó, de hülye vagyok! Ezt most rohadtul elszúrtam, nem köptem bele időnként egy jó öblöset, mint a profi trágyázók, hiába, ehhez is rutin kell!
Azért, így első nekifutásra valljuk be, "jó mulatság, férfi munka volt"!
Károly bácsi, amikor megtudta, hogy miként esett kettőnk között a „dolog”, onnantól kezdve, már nemcsak úrilány voltam, léptem a ranglétrán, egészen az égig!
Istennő lettem, azok közül is, Főistennő.
Szegény öreg, azt hitte, ha úton-útfélen dicsér engem, és még mellé elmondja dicsérete tárgyát, azaz a trágyát, én annak nagyon fogok örülni.
Az én fényezésem, mindennél fontosabb ügyé vált számára.
Húsvétkor átjött megöntözni, mert ugye, engem ez időtől kezdve kötelességének érezte meglocsolni élete végéig. Nem győzött a szüleimnek minden évben dicsérni, és ahogy nőtt a száma a „torokfertőtlenítőknek”, úgy hallgathatta szegény apám , s jó anyám a dicsérésem litániáját.
Közben betoppant, az akkor éppen ügyeletes udvarlóm.
Na, ez olaj volt a tűzre a kisembernek, megtalálta a táptalajt, ahová elszórhatja dicsfényem magját! Boldogságos, amolyan Svejk szerű vigyor ötvözte a képét, teljesen átszellemült, hogy új hallgatóságra találhatott. Nekikezdett a mondókájának::XY, vedd el ezt a lányt feleségül, jól fogsz vele járni, mert ez olyan, de olyan ügyes, ilyet nem találsz még a környéken sem, így hányni…..na, itt felugrottam és visszanyomtam a nyeldeklőjébe, a szájába toluló szavakat.
Igyon Károly bácsi, mert még kiszárad itt nekem!
Az éppen ügyeletesem, értelmetlen arccal nézett rám, és ijedten kérdezte: Te hánytál? Beteg vagy?
Mondom neki:Ja! Mindjárt elájulok!
Miután töltöttem az öregnek, megcsettintgette a nyelvével a kisüsti ízét, és újra belefogott: Ágika Ő tudja, nagyon tudja…..
A kisüsti megtette hatását, egyre nagyobb terjedelemmel kezdett neki a mondókájának, én meg, amikor a trágyahányáshoz ért volna, akkor mindig akkorát ugrottam, mint egy gyalogbéka, és biztattam az öreget, hogy még egy pohárral, míg nem szép lassan, elkezdte furcsán ejteni a szavakat, a legnagyobb megelégedésemre.
Az éppen ügyeletes XY-nom, meg egyre kérdezte, mit akar az öreg mondani?
Honnan tudjam, mit tudom én, hogy mit akar!
Mondom, gyere, menjünk sétálni, hagyjuk az öreget, mert már nem is érteni egyetlen szavát sem, de az én lovagomat, nagyon felcsigázta az öreg.
Mindenáron tudni akarta az okát, miért lesz az neki nagyon jó, ha engem feleségül vesz?
Kezdtem nagyon mérges lenni rá, úgy gondoltam, ha még sokáig nyavalyog itt nekem, kihányom őt is a házból, nem villára teszem, hanem lapátra!
Aztán, a reménytelen helyzetet látva feladta, hogy valaha is megtudja, mi lehet az a nagy dolog, amiért is megérdemel engem.
Szóval, így esett meg velem ez a csúfondáros dolog, de minden rosszban van valami jó!
Tehénlepény dobálásban világbajnok vagyok!
A mai napig emlegetjük, ha valamit nagyon jól megcsinálok:Ágika Ő tudja, Ő nagyon tudja…..kis szünet, és nevetve hozzátesszük: tehénlepényt lapátolni.
Ez ma is dicséretként hangzik, mint anno a kisember szájából.
Na szóval, így eset meg a Károly bácsi esete velem!
Jelesre vizsgáztam emberségből, problémamegoldásból, ügyességből!

Számomra az anyám nem halt meg, csak elköltözött az angyalok városába....s ha még ezek után, az ördöggel nem cimborálok, akkor kapok egy esélyt, a vele való találkozásra, ott a magasabb rendű létformában.
Gondolati síkon beszélgetünk, itt nem játszik fontos szerepet a mobiltelefon, de egyébként sem, hiszen gondot jelentett neki annak használata, ahogy a betegsége kezdte felőrölni a tudatát.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, hiszen tárgyak, események vannak körülöttem, amiről mindig eszembe jut.
Ma éppen nápolyit majszoltam. Pont úgy, mint gyerekkoromban, leszedtem a felső lapot a fogammal, elnyamnyogtam, aztán ugyanezzel a módszerrel lekapartam a krémet.....és így haladtam az utolsó lapig.
Csokis volt. A kedvencem. Át is adtam magam az élvezeteknek, semmi nem volt fontos körülöttem, csak a nápolyi ízének élvezete. Ekkor eszembe jutott egy gyermekkori emlékem.
A nápolyi, meghatározó tárgy volt serdülővé érésemig, nem volt olyan dolog, amit meg ne tettem volna azért, hogy naponta hozzájussak legalább tíz dekához. Típusnápolyi, a mennyek világát hozta el, az akkori ízvilágát, azóta sem találni.

Azt hiszem, hogy ez az írás sok mindenkinek lesz tükörkép.
Mindig az volt a felfogásom, hogy nem kell az élet dolgait olyan tragikus komolysággal venni.
Néha legyünk olyan lazák, mint egy három éve viselt gatya gumija, ami már itt-ott szakad, de ha időnként csimbókot kötünk rá, akkor még hordható pár évig.
A lakásom sem mindig patyolat....három kutyám gondoskodik arról, hogy nem kell túl tisztaságmániásnak lenni, mert azzal csak megkeserítjük egymás életét.
A higiénia az más...arra figyelünk tisztességgel.
Egyébként népi megfigyelésem, hogy aki túlzásba viszi a tisztaságot vagy az, aki szigorú keretek közé sorol mindent, az a végén mind hangyássá válik.
Jobb azt megelőzni!
Nekem ne zizegjenek ott az agyamban, mint valami szél fújta bécsi orkánkabát...
Szóval, szoktam laza lenni, és köntösbe flangálni egész délelőtt...lusta asszony szindróma....
A férjem nem egy verekedős fajta, így megtehetem....
Van úgy, hogy ne kelljen gyorsan felöltözni, mert csak egy valami hiányzik a főzéshez, megkérem hozzon nekem a boltból.
Még alig, hogy fordulok egyet a konyhában, már haza is ért.
Ezzel, mindig kiváltja a csodálatomat....halálnak biztos nem fogadnám fel magamnak.
Hogy a fenébe tudja kifogni, hogy senki nincs a boltban, mikor Ő megy át?
Kimeredt szemmel nézem üres kezeit...
A "nem volt" szavak, mint egy lengőtekegolyó, úgy vágnak fejbe...
Nem hiszem, sziszegek, mint egy kígyó...
Odáig fajul a dolog, hogy egy perc alatt felöltözöm, átrohanok, a másik egy perc, hogy hazaérek és odavágom az asztalra és felfújt fejjel csak ennyit mondok.
"Vót"!
Nekem az ötven méterre lévő bolt egy órába kerül, még ha csak sóért megyek is át.
Persze, hogy pont akkor hosszú a sor, pont akkor találkozok több ismerőssel, pont történt valami a városba...jó ha tudja az ember! :-)
Otthon pedig fogad a szokásos kérdés: hol az Istenben voltál ennyi ideig? :-)
Mikor melyik pénztárcát kapom a kezembe, amikor elindulok, és persze véletlenül mindig az övét, abból nagyvonalúbban költekezem, mindig púposan megrakott kosárral érkezem haza, még ha csak egy kis sajtért megyek is át!
Pofátlanság, élelmesség?
Persze, amikor az enyémmel megyek, nagyon-nagyon megfontolom, hogy mit is vegyek....jó ha marad a tárcámban néhány forint, a meglepetésajándékokra.
Ilyenkor a szokásos gondolatmenetem:most nem....majd... spórolok....meg hasonló nyugtatgató szavak melyek, mint egy bunkósbot, úgy csapnak a kezemre, ha megtévedek..
Aztán van az, amikor együtt megyünk vásárolni...
Az sem jobb!
Szeretek a polcok között járkálni, így eszembe jut, hogy mik azok, amire szükségem lehet.
A tempónk nem egyezik, mint egy lassított felvétel, olyan a mozgásom, közben a férjem meg benevezett a gyorsasági versenyre.
A Spárban mindig van akciós "sarok"...ott lehet közeli lejáratú élelmiszereket kapni, ha a férjem jár arra hamarabb, akkor jön és mondja:nincs ott semmi!
Megtanultam egy idő után, hogy az a "semmi" bizony igen csak valami!
Nála pedig azt jelenti, ha nincs akciós Feketeerdő desszert vagy Somlói galuska, akkor nem ér az akció egy fabatkát sem.
Aztán, egy idő után keresem hol van, hát Ő már ott áll a sorban, és tekeri a nyakát, mikor érek már oda.....én a polcok között tekerem a nyakam, hogy mikor kerül sorra, úgy nézek ki, mint egy lombrágó zsiráf, szinte a polcok fölé tornyosul a fejem....és izzadok az idegtől, hogy időben odaérjek....itthon aztán áll a bál, hogy ez is lemaradt meg az is....
A bolhapiac a legjobb!
Mielőtt bemegyünk, nyakamba akasztja a vontatókötelet, több célból is.. nehogy elmerüljek a látnivalókban meg nehogy elkószáljak...
Szeretem aprólékosan megnézni a kidobott holmikat, látom rajta tiszta ideg, és azon töpreng, hogy kellene erősen megrántani a kötelet, hogy ne tűnjön gyilkosságnak...😁😁😁
Ez így megy, bárhová is vezessen bennünket a sors egy vásárlásnál....
Nos, a végére csak egy kérdés....
Ismerős a téma?😃😃😃😃😃