Lélekbuborékban álmodom...

LÉLEKBUBORÉKBAN ÁLMODOM...

A burok, mint anyaméh, ölel körbe,
mely áttetsző, mint a víz.
Apró résein csurog a fény,
sugarán játszik a lelkem,
gyöngyözőn szólnak húrjaim.
Burkom héja ránctalan,
mint esőtől ázott föld,
kívül vajúdik világ,
belül a lélek szórja szirmait.
Lélekburokban álmodom...
Álmaim úsznak félig elfelejtett
szavakban, melyek mélyen sodródnak,
lassan... néha mozdulatlan...
olykor széthullnak apró darabokba.
Lelkemen ülve suttognám a neved,
de csendet sző ajkamon a szó,
régmúlt pillanatban lennék most veled,
sárguló búzamezőn pipacstestben,
s izzanék tűz pirosan, mint egykor...
Szerelemben.
Te letépnél vadul, feslett szirmaimnak
lenne bölcsője életadó kalász,
s ringatna örökre a sosem múló varázs...
Lassan csitul a táncoló gondolat,
apróra törik a pillanat...
Burkom körül lágy szellő sustorog,
hív a kinti lét,
a valóság bájologva mutatja magát,
de én maradok ebben a buborékban,
mert itt belülvan egy téged álmodó világ...