lelektunder blogja

Humor
lelektunder•  2019. március 29. 10:40

Gyermekkori korhelységeim

Gyermekkori korhelységeim

Itt az Újév! Mindenki koccintgatva, esetleg  sűrűn vedelve vagy csak
úgy iszogatva, vészeli át a Szilvesztert, és próbál másnap emlékezni mi is történt az éjszaka.....ez az a bizonyos "sárga földig" szindróma, ami másnap iszonyú fejfájással, hányással, szóval rosszulléttel jár. Hála gyermekkori alkoholimádatomnak, mára már kinőttem a vedelők sorából.
Akkor az elején kezdeném.
Az első találkozásom Mr. Alkohollal 2 éves koromban történt....tudom, most azt gondoljátok, hogy ilyen korban még nem illik randizni egy kislánynak.....de én már akkor is kíváncsi kis liba voltam.
Történt egyszer, hogy a nagyanyámék a nyitott "konyhaszekrényre", azaz a telázsira tettek, egy casinó rummal teli két decis poharat.
Akkor még ezt görcsoldóként használták, nem volt Meristin.....na, szóval nekem nem voltak görcseim de a lehetőség adva volt, ami mellett nem is mentem el.
Ebből a 2 deciből, hogy mennyit ihattam meg senki nem tudta, de a pohárban, már egy csepp sem volt....
Ez egy idő után nem is maradt észrevétlen ..... kis idő múlva kitört a ribillió, hogy ki itta meg a rumot, mert bizony üres volt a pohár, gazdája meg nem volt, hogy ki tette.
Mindenki tagadott, ment a perlekedés és az egymásra mutogatás.....majd egy idő után feltűnt nekik, hogy nem látnak a házban, elkezdték a keresésem, és megtaláltak az udvar egyik sarkában, aludtam mint a bunda.
Nagyanyámék akkor még nem is sejtették mitől.
Anyám felkapott a karjába és akkor érezte meg rajtam a rum szagát,  abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a tettest tartja a karjaiban.
Nosza, nagy lett a riadalom, rögvest összecsődült a szomszédság, hogy meghányják, vessék a teendőket. Itassunk vele tejet, az közömbösíti az alkoholt, mondta az egyik, nem jó, mert megfulladhat, szólt a másik......nem volt mit tenni, beszóltak telefonon, hogy jöjjön ki az orvos, mert irtózatosan nagy a baj.
Pintér doktor nem jött ki, azt mondta, majd kialussza......hát én ki is aludtam, másnap délután ébredtem fel.
Addig viszont elég sűrűn voltak látogatóim, hogy megbizonyosodjanak a lélek odabent van-e még vagy talán, már az is kereket oldott ijedtében?
Azt hiszem, hogy akkor nagyon sok agysejtem pusztult el, így utólagosan morfondírozva, arra a következtetésre jutottam, megvan az oka, miért nincs Dr a nevem előtt....azok az elpusztult agysejtek hiányoztak hozzá. :-)
Így mesélték a szüleim.....
Ám, úgy látszik nagyon bejött nekem később is, mert  arra már én is emlékszem , lehettem olyan öt-hat éves ,hogy az apám pálinkájára is sűrűn szemet vetettem.
Nem átallottam mesterkedéseimet bevetni egy korty páleszért, pont úgy mint egy vén alkesz.
Mellettünk egy vegyesbolt volt, amiben volt söntés rész meg ahol egy kis ablakon át, élelmiszert lehetett vásárolni. Mivel én, egy nagy állami gazdaságban nőttem fel, ott sok volt a munkás még messziről is jártak oda dolgozni, munkásszálló is volt, a söntést mindig támasztották emberek.
Apámat gyakran meghívták egy-egy pohárka pálinkára,  ment a beszélgetés, amolyan könyökölve a söntéspulton....olyankor apám mögé lopóztam, és mindig lekortyintottam belőle egy adagot, így vigyázva apám nehogy túllépje a józanság határát.....
Néha, nem mondom, elvetettem a sulykot, és itt is volt időnként ciriburi, mert apám bizton állította, hogy Ő nem ivott belőle, a pohár meg félig van, tehát a kocsmáros igen szűken mérte, pedig ő az apám egyik legjobb barátja volt. Ez ment hónapokon keresztül...nagyon jól éltem....így, utólagosan arra gondolok, minden zseninek vannak korszakai, mint pl. Picasso Kék korszaka, nekem zsenialitás nélküli "Páleszmámor" korszakom volt.
Hiába no! Nem vagyunk egyformák!
Sajnos ez a "nedű", olyan volt az első perctől kezdve számomra, mintha vizet ittam volna. Hála apám agitálós munkálkodásának, ott bizony inni kellett az áldomást, ha sikerült megértetni a kulákkal, miért is lesz az neki jó, ha az államnak adja át a földjét.
Az országot járva, a végén a génjeibe ivódott az alkohol, amit úgy látszik rám testált....ez volt az egyetlen, amit örököltem, de már ezt az örökséget is elherdáltam, felnőtt koromra nem maradt belőle semmi.
Ettől eltekintve, csodálkoztam mitől vág némelyik pofát ha lekapja a felest....ekkor még nem is sejtettem, hogy ennek a mámornak hamarosan vége lesz, nem vettem észre, hogy fejem felett sötét felhők gyülekeznek.
Nemhiába tartja a mondás úgy: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.
Történt egyszer, hogy az egyik fizetésnél, túlcsordult a "teherbírásom".
Még most is emlékszem, amikor először és utoljára fordult velem elő, hogy azt éreztem , szédülök és pokolian rosszul érzem magam és lehet , hogy még ma meghalok. Borzasztóan megijedtem az ismeretlen érzéstől és hogy nehogy elájuljak , beálltam a bolt ajtaja, és a fal közé,így tartva magam, különben ott vágódtam volna el, mint egy krumplis zsák.
Igencsak sűrűn imádkoztam, kértem a felettem lévőt......kímélje meg az életem, többet nem iszok, ígérem Jóistenem, soha, soha többet.....nem nagyon bíztam a segítségében, mert apám ateista volt, és aszerint nevelt minket....de egy próbálkozást megért.
Igaz, azt nem tudom, hogy először volt párttitkár, aztán ateista vagy már eleve fordítva, ilyen "komoly" dologról nem beszélgettem vele....amikor egy kicsit összeszedtem magam, elindultam a tanya belseje felé, még ma is emlékszem...
Délután volt és jó meleg, olyan 5-6 körül lehetett. Szóval elindultam és egy rokonom udvarán a tyúkólba bújtam be. Mit bújtam!....menekültem....gondoltam, ott nem keresnek, persze az utat végig hánytam, a tyúkól sem maradt szüzen.....
Ott az ól félhomályában, ökörszemnyi könnyeket pergetve , taknyos orral búcsúztam a szeretteimtől, felkészültem a halálra........a nagy készülődésben aztán rendesen elbóbiskolhattam, mert amikor felébredtem, öreg volt már az este, de a hányás megtette a magáét.
Az italtól, a tyúkszar és hányás szagától kicsit kábán indultam haza, a lábam még remegett a megpróbáltatásoktól.
Sejtésem sem volt arról, hogy az igazi megpróbáltatás, akkor következik ha haza érek.....anyámban nem is csalódtam.
Rögvest számon kértek, hol voltam ennyi ideig.......na, ekkor anyámnak a vesszővel nagyon hamar sikerült teljesen kijózanítania.
Azóta sem tudok ránézni a pálinkára, bár még egyszer találkoztam vele, persze az sem volt egy szerencsés találkozás de haladjunk szépen sorjában......
Az ominózus eset után, kerültem a pokol eme gonosz nedűjét.....aztán jött a középiskola.....próbáltam "nagylánykodni" és a többiekkel együtt sutyiban iszogatni, elszívni egy-két cigit.....mondom próbáltam.....de a gyomrom nem vette be a likőrt , hála, olyan gyomorgörcsöm volt tőle, hogy majd kinyuvasztott....
Sehogy sem sikerült visszaállnom a régi pályára. Szégyelltem is rendesen a gyenge jellemem, hogy képtelen vagyok a kor ifjúkori szokásainak megfelelni, és csak bámultam tátott szájjal, hogy némelyek mire képesek. Ijedten figyeltem mert attól féltem, hogy még a féldecis üveg is lecsúszik a torkukon..
A cigi sem jött be, rosszul voltam, hogy órákig a számban éreztem a nikotin ízét.
Akkor lettem volna igazán menő csaj, ha simán tüdőre szívom.
Isten a tanúm, hogy én megpróbáltam azt is!
Mindent, értitek?
Mindent megtettem, hogy ne lógjak ki a sorból, de miután azt hittem szétszakad a tüdőm, és nekem elég volt az a két darab tüdő, egy darabbal sem kellett több, így feladtam..... ha belegondolok, hogy az akkori Kossuthot meg a Munkást is kipróbáltam, a pofám leszakad a szégyentől....

Aztán most jön az utolsó felvonás.
Egyszer illetve mindig megszenvedtem a foghúzást, az első foghúzásom után állatira rosszul voltam, sokáig vérzett a helye és sok vért nyeltem....anyám biztatott, igyak pálinkát, és rendbe jön a gyomrom, fertőtlenítsem vele a sebet is....kicsit vonakodva, de megtettem, úgy néztem rá, mint egy ördögtől való dologra..már a látványától is rosszul voltam.......ám nagyon fájt a helye, és bevettem egy fájdalomcsillapítót is. Na, ez kiütött....mivel nem ittam és fájdalomcsillapítókat sem kellett bevenni addig, nem tudtam a kölcsönhatásukról......egyszer csak azt vettem észre, tágul a világ, aztán meg összemegy, és egyszer meg semmi kép csak hang.....és jött megint az imádkozás és fogadkozás......és nem is néztem rá vagy 30 évig....ma már megtudok inni egy pohár bort nagy ritkán....de ez így van jól!
Nekem sosem kellett ital, hogy jól érezzem magam és a bánatomat sem kellett abba fojtanom.
Szóval az eseteimből a tanulság, hogy már gyermekkorban le kell szokni az alkoholról, hogy ne felnőtt korban váljunk a rabjává!:-) :-)
lelektunder•  2019. március 24. 20:01

Három éves barátság


Soha nem írtam volna meg ezt a történetet, ha nem figyelmeztet a face, hogy ma három éve vagyunk ismerősök Marikával.
Drága Marika! Három éve? Nos, attól egy kicsit régebben....gyerekkorunkban együtt szaladgáltunk a porban, és nagy élvezettel ettük a cukros-zsíros kenyeret...semmi bajunk nem volt tőle, de ma már a táplálkozás szakértők, tudományosan megállapították, ez méreg a gyerek számára.
Igaz, a mai gyereknek tényleg az lehetne, hiszen állandóan a számítógép előtt ülve, bájos kis hájgombócokká formálódnának.
A nagyik legnagyobb örömére, mert a nagyikban még ott a félelem, hiszen a szűkös, nélkülözős időben nagy kincs volt, egy kis oldalszalonna a testen.
Azt hiszi a most felnövő nemzedék, hogy nekünk satnya életünk volt. Elmondanám, hogy sokkal hamarabb ismertük a paintball játékot, mint azt sokan gondolnák.
Ezek a mostaniak, igazi fegyverhez hasonló tárgyal lövöldözik egymást, és festékpatronokat lőnek ki.
Na, de kérdezem én, mi ebben az élvezet?
Mi, ezt sokkal komolyabban űztük, s még anyagi forrásokat sem kellett biztosítani hozzá, nem kellett több ezer forintot befizetni, hogy élvezhetővé váljon számunkra.
Nem kellett hozzá terepszínű ruha, drága surranó, és nem gazdagodott meg belőle senki.
Klottgatyában is, pont olyan harci sikereket lehetett elérni, elég volt annyi az álcázáshoz, bakancs sem kellett. Minek is? Csak büdösödik benne az ember gyermekének a lába.
Most egy kicsit lódítottam, de igenis, sokkal gazdagabbak lettünk, igaz, azt nem tudtuk malacperselybe rakni, de a szívünkben, az emlékeinkben ma is itt van, és boldogsággal tölt el az emléke.
Elmondom, hogyan zajlott le egy ilyen harc.
Először is, beszereztük a "fegyvert". Ez, kétféle volt, parittya, a közkatonáknak meg csak két fadarabból összekötözött pisztolynak látszó tárgy.
Nos...igen, a golyók..nem festékpatronok voltak, az biztos!
A szúrókás bogáncs, ami veszedelmesebb egy patronnál, aki nem hiszi, próbálja ki!
Az első bevetésem volt a legemlékezetesebb! Mindig a fiúkkal lógtam, így a háborús csatákban is részt kellett vennem, ha bizonyítani akartam, hogy csapattag vagyok.
Úgy emlékszem, vállig érő hajam volt akkoriban, egészen az első harcig, és nem azért kellett nagy hirtelen levágni, hogy fiúnak látszódjak!
Nem volt elég, hogy elvesztettem az első csatámat, az igazi vereséget otthon szenvedtem el.
Szóval, próbáltam besurranni a házba, hogy megnézzem magam a tükörben, mert nem tudtam miért röhögnek a fiúk úgy, hogy fetrengenek a földön.
Nos, a tükörbe nézve, rögvest könny szökött a szemembe, úgy néztem ki, mint egy nagy hatalmas bogáncs, aminek van szeme, orra, szája...
Akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi veszedelem még csak most közeledik, jó anyám személyében...
Jaj! Hova bújjak Istenem, tudtam, ebből verés lesz.
A "tiszta" szobában voltam, hisz az akkori hálógarnitúrákhoz toalett tükör járt, amit ma is sokra tartok, nagyszerű találmány volt.
A veszedelem hangja meg csak egyre közeledett... uzsgyi, be a szekrénybe a kabátok közé, ott aztán nagy pityergésbe kezdtem, taknyam, nyálam összefolyt a nagy bánatban.
Tisztában voltam, hogy nem tudok egyedül megbirkózni a lövedékekkel...vállalva minden veszélyt, kisunnyogtam, és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
Még ma is előttem van anyám arca, amikor meglátott...hogy is mondjam el, szóval, akkor én ott, úgy láttam, mintha háromszorosára nőtt volna a feje, aztán még látni véltem nagy ijedtemben, hogy mintha a teste is megdagadt volna a fejével együtt.
Olyan félelmetesnek láttam, a békák jutottak eszembe róla, amikor felfújták magukat, és mi mennyit nevettünk rajtuk, így akartak megfélemlíteni, hogy ne bántsuk őket.
Nos, anyám igazi brekkencs módszere rendkívül hatásosnak tűnt, abban a pillanatban.
Megmondom őszintén, nem valami szépnek láttam, ahogy ott fölém tornyosult....és mintha tényleg brekegett volna....legalábbis, akkor úgy tűnt nagy reszketésemben....
Előtte, éppen mosogatott a nagy vajlingban, amikor odabiggyesztkedtem elé, az Angela Davis kinézetű frizurámmal.
Mondanom sem kell, hogy nem díjazta az új külsőmet.
Először, egy artikulátlan üvöltés hagyta el a száját, azt is valahogy kódolta, mert a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt a jelentése, aztán repült a mosogatócsutak....
Hújjúj, ez nem kis csata lesz! Ez itt most egy háború!
Nem szaladtam el, gondoltam, csak legyünk túl a verésen, amit megérdemeltem, szó se róla.
Sokat megvert az anyám, persze nem érdemtelenül...csak ritkán repültek igazságtalan osztó pofonjai.
Mivel vessző nem volt közelben, a látvány legfőbb tárgyán próbált igazítani még egy kicsit.
Nem mondom, hogy nem fájt, de úgy gondoltam, ez katonadolog.
Egy katonának ezer veszélyen kell keresztül esnie, egy kis hajtépés, az semmi a lövészárkokhoz képest!
Aztán, amikor végzett a fodrászkodással, egy kicsit megenyhült....
Karba tette a kezét, összeszorította a száját, és úgy nézett szótlanul...
Nem tudtam mire vélni az egészet....nem akartam elhinni, hogy egy háború csak ennyi ideig tart...
Akkor anyámból kitört a nevetés, úgy nevetett, hogy szinte minden porcikája rázkódott, még a térdét is csapkodta.
Teljesen úrrá lett rajtam a zavarodottság...hát ennek meg mi baja?-kérdeztem magamtól.
Amikor végre, sikerült abba hagynia a nevetést, rám förmedt.
Hozz egy ollót!
Nagy sietve lódultam az ollóért, el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam, de valahogy rossz érzések ólálkodtak bennem.
Miért nevetett anyám? Mi lehetett az oka? Nem értettem...
Leültetett a hokedlire, és elkezdte levágni a hajam, én meg örültem, hogy végre kinyírja belőle a gubacsokat.
Amikor készen lett, mondta, hogy nézzem meg magam, milyen helyes kis frizurám lett...
Boldogan szaladtam a toalett tükörhöz...
Azt hiszem, anyám sem tudta megfejteni soha, azt a kódolt szót, ami abban a pillanatban ordításnak tűnt.
Na, akkor már rádöbbentem, hogy miért nevetett anyám úgy, Ő már tudta, hogy ezt, én még nagyon megbánom, nem kell ide nagy verés, hogy okuljak belőle.
Nyár volt....jó meleg...de én svájci sapkával a fejemen jártam.
Akkor, azzal szórakoztak, hogy lekapják a fejemről, mert elterjedt, hogy cudarul néz ki a fejem, meg kellett harcolni, azért, hogy tökfedőként maradhasson.
A jambó ma is a kedvenc fejre valóm, de most senki nem akarja levenni már a fejemről.
Nos, így történt az én első gyerekkori paintball játékom, amit amíg élek nem felejtek.
Most már csak egy csuda jó, mókás emlék....

lelektunder•  2019. március 20. 09:46

A fuxos papa

A kavicsos parkolóba lassan gurult be az autó, elegánsan megállt, majd kitárult az ajtó.
Egy végtelenül hosszú láb nyújtózkodott ki belőle, kíváncsian kandikálva a világra.
Valószínűsíthető, hogy ez a csodálatosan barnára sült bőr, a Bahamákon élvezte a nap sugarainak ízét , és amin aranylóan csillant meg a nap fénye.
Rövid, könnyű kis nyári ruhájában, olyan üde jelenség volt, hogy nem lehetett, nem észre venni. Amikor kiszállt, körbe nézett, majd unottan nekidőlt az autónak.
Várt valakit.
Felrakta a napszemüvegét, arcát a nap felé fordította, és élvezettel hagyta, hogy az cirógatva táncot járjon rajta. Hajába, mely dús volt, és hosszú, bele-bele kapott játékosan a lengedező szellő.
Álltam ott és csak csodáltam, majd hirtelen felváltotta csodálatomat az irigység. Tudjátok melyik, az a bizonyos sárga fajta.
Ettől a perctől kezdve, elkezdtem rajta keresni a hibákat. Jól végig vizslattam, mint egy vadászkopó, centiről, centire megnéztem magamnak.
Az, hogy a szélnek nagy munkába tellett, hogy összekócolja, az a póthajnak volt köszönhető, hatalmas szempillái pedig egy kissé durva ízlésről árulkodtak.
Pedig a szemei csodálatos zöld színben tündököltek, olyan zöld volt, mint a smaragd, melyet ragyogóvá csiszoltak.
Próbáltam még rajta fogást találni, sikertelenül.
Azokat a hihetetlenül hosszú lábakat, hihetetlenül magas sarkú szandál nyújtotta. Az egész nőnek, szinte eltörpült a teste hozzájuk képest.
Túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy maga kereste pénzből, képes legyen mindazt az extrát megvenni, ami meglátszott rajta.
Szerencsés lány, gondoltam, milyen jó ha valakinek ilyen papája van, aki biztosítani tudja neki, a gondtalan fiatal éveit.
Minden szem rátapadt, ahogy elmentek mellette.
Irigységem, már-már a tetőfokára hágott.
Ott álltam, engem meg a kutya sem vett figyelembe.
Igaz, azokat a kellékeket, mind nélkülöztem, ami egy kicsit felturbózta volna a korommal járó lestrapáltságom.
Eszembe jutott, milyen voltam én fiatalon.....
A nagy nosztalgiázásban, párás lett a szemem, megkönnyeztem az elmúlt fiatalságom, sirattam az öregségem, a meg nem élt életem,
az egyszer volt, hol nem volt üde bőrömet.
Sirattam, a rakoncátlan ráncaim, mely még engedélyt sem kérve, szépen családot alapítottak rajtam, és szaporodtak, mint bolha a kutyán.
Lehajtottam a fejem, és a kavicsokat meg-meg rugdosva, újabb hervasztó ténnyel kellett szembesülnöm, aminek felismerése, brutálisan orrba vert.
A nyári papucsból, kajánul vigyorogva néztek rám vissza a bütykeim, és mindazok a dolgok, amiket sosem akartam.
Sosem akartam lúdtalpat, a vele járó bokasüllyedést, a visszeres lábakat.
Nem is értem, miért gondolta a Sors, hogy én mindezekre vágyom,biztos tele volt vele a padlása......én meg éppen arra jártam.....
Miért kényszerített engem emancipációra?
Az egyenjogú nadrághordásra. Amit egyébként köszönhetek a szüfrazsetteknek is, akik először öltöztek nő létükre nadrágba, ezzel is kimutatva a férfi és nő közötti egyenjogúságot.
Egyszóval, a nadrág világába szorult lábam, valamikor jobb időket élt.
Eszembe jutott, hogy nekem is volt ilyen inkvizitor szandálom, amelynek, akkori kínzásainak nyomait viselem ma a lábamon, soha el nem múló emlékként. Olyan emlék ez, amit magammal viszek még a sírba is.
A lány félre fordította a fejét, és láthatóan a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak az arcán.
Kíváncsian követtem a tekintetét.....
Egy kissé pocakos idős úr jött felé, neki a kopasz fején csillant meg úgy a napfény, mint a lány bőrén...persze, neki sem a kemencében sült barnára, hanem valamelyik napsütötte óceánparti naptól lett ilyen olajbarna.
Gondoltam, Ő lehet az, akire várt a lány.
Biztos a papája, kicsit idősnek gondoltam papának a lányhoz képest, de úgy véltem, kései gyerek lehet, azért is ez a nagy korkülönbség, és kényeztetés.
Hatalmas arany fux lógott a nyakában. Csodálkoztam az öreg teherbírásán, egy ekkora súllyal órákat járkálni, még egy erőembernek is megterhelő.
Elszörnyülködve néztem, miként cipeli a státuszszimbólumát, és ahogyan közeledett az autóhoz, már csak súlyánál fogva is verte, a lány ragyogását.
Na, gondoltam, a papától örökölte azt a kissé durva esztétikai érzékét.
A következő pillanatban pedig lemerevedtem, mint az a kutya, mely szellemet lát.
Helló szerelmem! Gurgulázta "papa" a lánynak.
Egy kis időre még szükségem volt, hogy oldódjon a lezsibbadásom, majd nem várt erővel tört ki belőlem a nevetés.
Közben arra gondoltam, Te szegény lány, mindez megéri Neked?
Szépséged hiábavaló dolog....
Aztán, amikor abba hagytam a nevetést, akkor láttam, hogy minden szempár engem néz!
Na végre már! Csak egy szívből jövő nevetés kellett hozzá, hogy ellopjam a showt....

lelektunder•  2019. március 10. 20:11

Károly bácsi, én és a tehénlepény

Ez a történet, amiről írni fogok, nagyon régen játszódott, de még a mai napig sokszor emlegetem.
Leginkább Károly bácsiról szól, aki az előttünk lévő házban lakott a tanyán, aki állatgondozó, és fejős munkát látott el a gazdaságban.
Kisszéken ülve, fejőgép híján, két kezével rángatta a tehén tőgyét.
Nem tudom mennyi idős lehetett a történetkor, mert én kicsi gyermekként is ugyanolyannak láttam, mint tízen évesként.
Szegényt mindig ellökhették a sorból, amikor a magasságot osztották, mert olyan aprócska volt, hogy egy nagy lukú rostán is átesett volna, ha azt a rostát valaki megrázza.
Termetét meghazudtolva, Nagy volt a becsületes neve. Valójában, még 60 éves korában is úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis.
Na, de Károly bácsi nem akármilyen ember volt ám! Zsigereiben hordozta, miképpen dizájnolja magát, amolyan ősi ösztön volt ez nála.
Kis termetét nagy kalap fedte a fején, így korrigálva alacsony termetét, nem tudhatta, hogy messziről úgy nézett ki, mintha vasból lenne az a kalap és a súlya alatt roggyant volna össze.
A bajusza sem függőleges vonalban rendeződött az orra alatt, mint némelyik embernek, mert azok úgy néztek ki, mintha filctollal karistolták volna az orruk alá.
Az Ő szája felett, hosszában díszelgett, és minden reggel éh nyállal pöndörítette, akkor igazi kackiás lett és illett a kalapjához.
A nagy bajusza alatt, menetrendszerűen ott lógott a pipája, feleségével vetekedve, mert Ő is férfiakat meghazudtoló módon eregette a pipafüstöt, mit sem törődve az ózonlyukkal....

Károly bácsi nem tudhatta, hogy alacsony ember nem vesz fel térdnadrágot, mert még rövidebbnek látszik.
Bridzsesz nadrágja szárát hatalmas vastagbőr csizma fogta össze.
A szocban felnőttek még emlékeznek, erre a nagy tajga csizmára, amit, ha lábára húzott valaki, az biztos lehetett abban, hogy kicombosodik tőle.
Nagyon úgy nézett ki, hogy az óriás csizma vitte az öreget, és nem fordítva.
Amúgy, dörzsölt egy figura volt, huncutsága legalább háromszor verte a magasságát!
Úgy érezte, hogy az én gimnáziumba járásom feljogosítja őt arra, hogy úrilányként kezeljen.
Igaz, hogy kastély mellett nőttem fel, de ez még nem adott kutyabőrt, meg a nevem végén is csak pontos i maradt, hiába a kastély árnyéka, attól még nem változott meg y-ra.
Persze, a közhiedelem szerint, az úrilány nem jár, sem tehén, sem lóistállókba, de még a sertés ólakba sem. Nekem viszont öröm volt, amikor új csikó és új borjak születtek, a "habosrózsaszínű" kismalacok látványától meg egyenesen elaléltam!.
Gyakran meglátogattam a kedvenceimet. A kiscsikókat megsimogattam, a kis borjukat megcumiztattam az anyjuk tejével, ismertem őket nevükről.
Úgy jöttek utánam, mintha én lettem volna a "szülőanyjuk" :-) :-) :-)
Néha Károly bácsihoz is betévedtem, amikor takarította az istállót, ami vagy ötven méter hosszú volt, egy sín ment keresztül rajta, amin a csillét tolták, a megrakott tehéntrágyával.
Az öreg ilyenkor gyakran ugratott: menjen innen Ágika, a maga finnyás orra nem bírja ezt a szagot, az úri lányok ettől még a belsőjüket is kihányják, közben láttam a bajusza alatt, hogy szívat.
Gondoltam, akkor szkanderozzunk öreg, játsszuk le, ezt a ki a huncutabb bajnokságot.
Magácska nem fogná meg a villanyelet, és nem is tudná feldobni a tehénlepényt a csillébe. Mindenáron rá akart venni, hogy mindezt megtegyem, hogy végre jót nevethessen rajtam.
Persze, nem azért születtem én a tanyára, hogy ilyen Károly bácsi félék legyűrjenek huncutságban!
Aztán, egyszer nagy baj történt!
Az egyik délutáni istállólátogatásomkor, Károly bácsit különös testtartásban találtam, mint egy tangóharmonika, olyan pózban feküdt az ajtóban.
A pálinka úgy "taknyántenyerölte" a kisembert, aki olyan jóízűen szundított, hogy a nyál csorgott a szájából, még azt sem zavarta, hogy a legyek járnak a szája körül, ami előtte éppen a tehénlepényből falatozott.
Igaz, egy idő után, már a zümmögésre is képtelenek lettek volna, mert az öreg tátott szájából kiáramló alkoholgőztől, beszityóztak volna.
Próbáltam ébreszteni, de csak motyogott, és karjával, úgy hadonászott, mint szegény Don Quijote, mikor a szélmalommal harcolt.
Szerencsétlen öreg nem tudhatta, hogy az igazgató, szúrópróbaszerű villámlátogatást tesz éppen. Azt tudtam, hogyha így meglátják, akkor kirúgják, főleg, hogy nem látta el az állatokat.
Ekkor olyan tizenhat-tizenhét éves lehettem, ragyogó kondícióban, keményen sportoltam, akik ismertek, azok tudják, mennyire igaz ez.
Szóval, mint egy krimiben, először is, a kis öreget kellett eltüntetnem, hogy ne lássák részegen, mert abból nagy baja lesz.
Behúztam az ajtóból, egészen a jászolig,és gyorsan szalmát hordtam rá, ne vegyék észre.
Na, de ott a trágya!
Nem ér az egész egy fabatkát sem, ha az nem tűnik el onnan.
Egy darabig keményen farkasszemet néztünk!
A nagy hezitálásom közepette, a közelben álló tehén fejezte ki köszönetét Károly bácsiért, nagy kegyesen odaplaccsintott elém, az orrfacsaró bűztől megfordult a gyomrom, aztán úrilány szájához nem illő szavak jutottak eszembe!
A marhája meg kérődzve fordította oldalra a fejét, rám nézett, majd unottan, mint aki jól végezte dolgát, zabált tovább.
Egy pillanatra elgyengültem, ez már sokk volt a javából.
A rohadt életbe! Ezt én nem élem túl!
Aztán, ránéztem a szalmakupacra, ami alatt Károly bácsi békésen szunyókált, nagyon megsajnáltam az öreget,és nagy bátran, egy nagy sóhajjal felkaptam a villát, úgy, mint ahogyan láttam a "szakemberektől".
Elkezdtem szorgoskodni, ezzel egyenes arányban kezdett az úrilány mivoltom is a feledés homályába veszni...
Néhány villahányás, repül a trutyi, ki tudja hol áll meg... csilletolás, aztán megint repült a lepény, csilletolás.
Amikor megvolt az egyik oldal, irány a másik, közben ki-kiszaladtam az ajtóba és figyeltem hol jár a díszes kompánia, láttam, ahogy istállóról, istállóra járnak, és egyre közelebb érnek.
Azt hiszem, illetve, így visszagondolva, most már tudom, hogy én állítottam fel a Guinness rekordot tehénlepény dobálásból!
A mai napig nem akadtam legyőzőre!
Éppen végeztem, amikor megjelentek.
Kérdezték mit keresek ott?
Mondom, csak megnéztem a teheneket.
Ide nem szabad bejönni csak a dolgozóknak...mondták.
Na, ezen magamban jót göcögtem, most állítottam be egy világcsúcsot!
Kérdezték, ki a napos, mondom Károly bácsi, de éppen haza ment, ahogy rendbe tette az ólat. Imádkoztam, nehogy megmoccanjon az öreg.
Amikor elmentek, kihámoztam a szalmából, és visszahúztam az ajtóba, hagy szívjon egy kis friss levegőt. Amikor először belép az ember ilyen helyre, és tüdőre slukkolja az ammóniát, hát bizony, egy percig meggondolja, hogy slukkoljon-e még belőle, úgy mellbe vágja a tömény szag, hogy azt érzi, hánynia kell.
A nagy ijedségen túljutva, egyszer csak éreztem, hogy nagyon ég a tenyerem, 3-4 hólyag éktelenkedett rajta.
Ó, de hülye vagyok! Ezt most rohadtul elszúrtam, nem köptem bele időnként egy jó öblöset, mint a profi trágyázók, hiába, ehhez is rutin kell!
Azért, így első nekifutásra valljuk be, "jó mulatság, férfi munka volt"!
Károly bácsi, amikor megtudta, hogy miként esett kettőnk között a „dolog”, onnantól kezdve, már nemcsak úrilány voltam, léptem a ranglétrán, egészen az égig!
Istennő lettem, azok közül is, Főistennő.
Szegény öreg, azt hitte, ha úton-útfélen dicsér engem, és még mellé elmondja dicsérete tárgyát, azaz a trágyát, én annak nagyon fogok örülni.
Az én fényezésem, mindennél fontosabb ügyé vált számára.
Húsvétkor átjött megöntözni, mert ugye, engem ez időtől kezdve kötelességének érezte meglocsolni élete végéig. Nem győzött a szüleimnek minden évben dicsérni, és ahogy nőtt a száma a „torokfertőtlenítőknek”, úgy hallgathatta szegény apám , s jó anyám a dicsérésem litániáját.
Közben betoppant, az akkor éppen ügyeletes udvarlóm.
Na, ez olaj volt a tűzre a kisembernek, megtalálta a táptalajt, ahová elszórhatja dicsfényem magját! Boldogságos, amolyan Svejk szerű vigyor ötvözte a képét, teljesen átszellemült, hogy új hallgatóságra találhatott. Nekikezdett a mondókájának::XY, vedd el ezt a lányt feleségül, jól fogsz vele járni, mert ez olyan, de olyan ügyes, ilyet nem találsz még a környéken sem, így hányni…..na, itt felugrottam és visszanyomtam a nyeldeklőjébe, a szájába toluló szavakat.
Igyon Károly bácsi, mert még kiszárad itt nekem!
Az éppen ügyeletesem, értelmetlen arccal nézett rám, és ijedten kérdezte: Te hánytál? Beteg vagy?
Mondom neki:Ja! Mindjárt elájulok!
Miután töltöttem az öregnek, megcsettintgette a nyelvével a kisüsti ízét, és újra belefogott: Ágika Ő tudja, nagyon tudja…..
A kisüsti megtette hatását, egyre nagyobb terjedelemmel kezdett neki a mondókájának, én meg, amikor a trágyahányáshoz ért volna, akkor mindig akkorát ugrottam, mint egy gyalogbéka, és biztattam az öreget, hogy még egy pohárral, míg nem szép lassan, elkezdte furcsán ejteni a szavakat, a legnagyobb megelégedésemre.
Az éppen ügyeletes XY-nom, meg egyre kérdezte, mit akar az öreg mondani?
Honnan tudjam, mit tudom én, hogy mit akar!
Mondom, gyere, menjünk sétálni, hagyjuk az öreget, mert már nem is érteni egyetlen szavát sem, de az én lovagomat, nagyon felcsigázta az öreg.
Mindenáron tudni akarta az okát, miért lesz az neki nagyon jó, ha engem feleségül vesz?
Kezdtem nagyon mérges lenni rá, úgy gondoltam, ha még sokáig nyavalyog itt nekem, kihányom őt is a házból, nem villára teszem, hanem lapátra!
Aztán, a reménytelen helyzetet látva feladta, hogy valaha is megtudja, mi lehet az a nagy dolog, amiért is megérdemel engem.
Szóval, így esett meg velem ez a csúfondáros dolog, de minden rosszban van valami jó!
Tehénlepény dobálásban világbajnok vagyok!
A mai napig emlegetjük, ha valamit nagyon jól megcsinálok:Ágika Ő tudja, Ő nagyon tudja…..kis szünet, és nevetve hozzátesszük: tehénlepényt lapátolni.
Ez ma is dicséretként hangzik, mint anno a kisember szájából.
Na szóval, így eset meg a Károly bácsi esete velem!
Jelesre vizsgáztam emberségből, problémamegoldásból, ügyességből!

Asszem'

lelektunder•  2019. március 9. 17:07

Amikor Mi vásárolunk...


Azt hiszem, hogy ez az írás sok mindenkinek lesz tükörkép.
Mindig az volt a felfogásom, hogy nem kell az élet dolgait olyan tragikus komolysággal venni.
Néha legyünk olyan lazák, mint egy három éve viselt gatya gumija, ami már itt-ott szakad, de ha időnként csimbókot kötünk rá, akkor még hordható pár évig.
A lakásom sem mindig patyolat....három kutyám gondoskodik arról, hogy nem kell túl tisztaságmániásnak lenni, mert azzal csak megkeserítjük egymás életét.
A higiénia az más...arra figyelünk tisztességgel.
Egyébként népi megfigyelésem, hogy aki túlzásba viszi a tisztaságot vagy az, aki szigorú keretek közé sorol mindent, az a végén mind hangyássá válik.
Jobb azt megelőzni!
Nekem ne zizegjenek ott az agyamban, mint valami szél fújta bécsi orkánkabát...
Szóval, szoktam laza lenni, és köntösbe flangálni egész délelőtt...lusta asszony szindróma....
A férjem nem egy verekedős fajta, így megtehetem....
Van úgy, hogy ne kelljen gyorsan felöltözni, mert csak egy valami hiányzik a főzéshez, megkérem hozzon nekem a boltból.
Még alig, hogy fordulok egyet a konyhában, már haza is ért.
Ezzel, mindig kiváltja a csodálatomat....halálnak biztos nem fogadnám fel magamnak.
Hogy a fenébe tudja kifogni, hogy senki nincs a boltban, mikor Ő megy át?
Kimeredt szemmel nézem üres kezeit...
A "nem volt" szavak, mint egy lengőtekegolyó, úgy vágnak fejbe...
Nem hiszem, sziszegek, mint egy kígyó...
Odáig fajul a dolog, hogy egy perc alatt felöltözöm, átrohanok, a másik egy perc, hogy hazaérek és odavágom az asztalra és felfújt fejjel csak ennyit mondok.
"Vót"!
Nekem az ötven méterre lévő bolt egy órába kerül, még ha csak sóért megyek is át.
Persze, hogy pont akkor hosszú a sor, pont akkor találkozok több ismerőssel, pont történt valami a városba...jó ha tudja az ember! :-)
Otthon pedig fogad a szokásos kérdés: hol az Istenben voltál ennyi ideig? :-)
Mikor melyik pénztárcát kapom a kezembe, amikor elindulok, és persze véletlenül mindig az övét, abból nagyvonalúbban költekezem, mindig púposan megrakott kosárral érkezem haza, még ha csak egy kis sajtért megyek is át!
Pofátlanság, élelmesség?
Persze, amikor az enyémmel megyek, nagyon-nagyon megfontolom, hogy mit is vegyek....jó ha marad a tárcámban néhány forint, a meglepetésajándékokra.
Ilyenkor a szokásos gondolatmenetem:most nem....majd... spórolok....meg hasonló nyugtatgató szavak melyek, mint egy bunkósbot, úgy csapnak a kezemre, ha megtévedek..
Aztán van az, amikor együtt megyünk vásárolni...
Az sem jobb!
Szeretek a polcok között járkálni, így eszembe jut, hogy mik azok, amire szükségem lehet.
A tempónk nem egyezik, mint egy lassított felvétel, olyan a mozgásom, közben a férjem meg benevezett a gyorsasági versenyre.
A Spárban mindig van akciós "sarok"...ott lehet közeli lejáratú élelmiszereket kapni, ha a férjem jár arra hamarabb, akkor jön és mondja:nincs ott semmi!
Megtanultam egy idő után, hogy az a "semmi" bizony igen csak valami!
Nála pedig azt jelenti, ha nincs akciós Feketeerdő desszert vagy Somlói galuska, akkor nem ér az akció egy fabatkát sem.
Aztán, egy idő után keresem hol van, hát Ő már ott áll a sorban, és tekeri a nyakát, mikor érek már oda.....én a polcok között tekerem a nyakam, hogy mikor kerül sorra, úgy nézek ki, mint egy lombrágó zsiráf, szinte a polcok fölé tornyosul a fejem....és izzadok az idegtől, hogy időben odaérjek....itthon aztán áll a bál, hogy ez is lemaradt meg az is....
A bolhapiac a legjobb!
Mielőtt bemegyünk, nyakamba akasztja a vontatókötelet, több célból is.. nehogy elmerüljek a látnivalókban meg nehogy elkószáljak...
Szeretem aprólékosan megnézni a kidobott holmikat, látom rajta tiszta ideg, és azon töpreng, hogy kellene erősen megrántani a kötelet, hogy ne tűnjön gyilkosságnak...😁😁😁
Ez így megy, bárhová is vezessen bennünket a sors egy vásárlásnál....
Nos, a végére csak egy kérdés....
Ismerős a téma?😃😃😃😃😃


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom