Foszlányok.....5 éves gyermek szívdobbanásai

/1956... / Opálos üveggolyóként gurulnak szét az emlékeim.

Szavak, tekintetek, lámpavason himbálódzó halottak, muszka tankok által széttaposott - általam szeretett - bácsik, Anyácskám kezébe botra kötött fehér rongy, - elszántan megy - krumpli kell a sok éhes szájnak... gyerekszív-dobbanások... jaj kiáltások, hörgés hangja a pincéből, puska ropogása, ágyú csövek az ablakainkba. Apa... hol van Apa?... majd jön, csak maradj csendben és ne sírj... mert nem szabad. Senki se láthatja meg... ne kérdezz, mert a "falnak is füle van"... s jönnek lelkemből kiszakadt mondatok valós háttér-tartalmai: "siratófalaim szövetén könny pereg", az el nem hullajtott könnyek beleégtek lelkembe, a féltés, rettegés, a zűrzavar... az 5 éves gyerek szívdobbanásai...
Anyám artikulátlan kiáltása Apám felé, „hozd vissza a fiaimat, ne engedd!... Ne menj! ”... - de mennem kell, - egy mindenre elszánt kemény arc, egy gyötrődő tekintet, egy puha meleg kéz, mely végigsimít... ”jövök szerelmetes fiam-lányom... ne nyiss ajtót senkinek, bárhogy is veri az ajtót”. Egyedül a szobában, a lakásban, mindenki valahol, valamerre, míg lehet, mert este "Tilos az utcán" kijárási tilalom van...
Anyámat lestem, jön-e már a Berényi út felől, függönyön keresztül, nehogy meglássanak, szinte beleláttam az ágyú csövébe, még nem tudtam... mi ez? Másik szoba... ugyanaz a látvány... konyha ugyanaz... szívdobbanások... amilyen kicsire össze lehet húzódzkodni, a rekamié sarkába kuporodni, rettegve várni, hogy neszezzen a kulcs a zárban... megjött Anya, Apa is hazahozta a fiúkat, leszedte őket a Pestre induló buszról /14; 16 évesek/, Anya zokog örömében... nővérem babát vár, a férje katonatiszt szintén, együtt Apámmal a Tiszti-klubban... megint Apa hangja.... szétlőtték a klubot, az irodát, mindent ízzé-porrá... -Zsuzsám a szobrodat is, amit most kaptál -... nem baj, gondoltam, csak Téged ne.... fegyelmezettnek kell lenni, szájat be, szívet ki... fel is akaszthatják.. - mert a magyar népmese végső tanulsága itt, ezekben az órákban, valahogy nem tündököl -, mindenki menti a bőrét, s hogy ez sikerüljön fut-szalad beárulni azt, ki épp az imént mentette meg az életét....

Csak foszlányok....

Még mindig nem tudom ezt megírni, mert opálos üveggolyóim ezer felé gurulnak s mindegyikben tátongó seb lapul...   Mert itt véget ért egy álom, s valami új vette kezdetét: a nyomorúság... gyötrelem... korgó gyomor... hideg lakás... nyirok, penész... füst... keserűség....
Benne mégis újra született a szeretet, az összetartozás... a küzdeni akarás... egy új jövő, mely átfestette önmagát.

Foszlányok... jelen.

Talán össze tudnám terelni a guruló üveggolyóimat - vad ötletem támadt - ha elmennék Majk-ra a Remete lakok egyikébe. Ahol az ablakon adják be az egy tál ételt, s nincsenek csillogó pompás bútorok, csak egy ágy, egy asztal, gyertyatartó, egy kis oltár, kis kamra. Kőből minden, mégis melegséget, biztonságot áraszt, amolyan emberre szabott. Egy kis kert, melyben levendulából terített szőnyeget az ég... Csend, béke, nyugalom - ha baj van, ablakba gyertya, s máris jön a segítség - kis kertkapu, kint a világ. Sétálni indulnék a tó körül, hol átölelnek a fák, s körbe a történelem muzsikál csak amúgyosan, halkan, hogy csak értő füleim hallják... ahol az ég madarai mutatják a lét valós értelmét, ahová az anyagi világ már nem kéretőzik, mert túl puritán. Csak papír, egy toll, egy zenedoboz, melyből halkan az a zene szól, mely lelket épít, s nem zakatol... s akkor talán a rég berozsdásodott „zárak” engednének, s lassan a darabkák egységgé simulva valóságos képpé formálnák önmagukat, utat engedve a pergő könnyeknek, hogy a lélek új levegőhöz jusson.

S az emberléptékű csendben lassan minden üveggolyó kikristályosodva a helyére kerül... keretet kap... minden szó, érzés mögött lámpásként világít majd a "miért"-re a válasz.

De ez csak vágy, s a valóság: foszlányok...

„Mert az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni. ” Sören Kirgegard