kozmazsu blogja
EgyébTor
Úttévesztő létemben kutatok
fuldokolva, markolom a múltam.Habot képezve, betakar,morajló csendembe zakatol.Mint lávatölcsér száját nyitja már,de csak némaként tátikál.Ordíts, ha mondom! Zihálj!Hörögd fel életem zagyát.Hányd ki magadból mocskomat,s nyisd végre ki holtomat.Kiáltsd a múltat jelenembe,lelkem ne senyvessze veszte.Teríts meg szépen, díszesenlétem felett tort ülő, vendégemnek.S ha torkán akad a falat,ezt már talán nem én tettem.Add nekem Már javított formátumban
Add vissza levegőm,
melyben élhetek,
csontig hatoló
fájdalom létemet,
ne legyek árnyék!
Add vissza a levegőt,
melyben fürdőzhetek,
s hagyd, hogy eső
mossa át lelkemet.
Add vissza a lebegést!
Testem tiéd, de lelkem
útra kél. Nem tűri fásultság
törekjeit, az akarás kevés!
Ne legyek én, a szükséges
rosszad, mely csendben,
halkan, hogy észre se vedd,
élve eltemetve mégis él.
Adj nekem friss harmatot,
hogy oltsam a szomjam,
szerelem-lángunkban
perzselve élj!
Add nekem vissza lényedet,
add nekem a percet,
mely mindig éltetett,
meghitt óráknak szárnycsapásait,
Add vissza Adyt és sorait!
Add nekem József Attila könnyeit,
melyet szerelem-köd órán
beszívtak sejtjeink.
Egy blogbejegyzés margójára/Boldogság?/
Jámbor lélek mitől félsz?
Sújt az élet, de remélsz?
Fel hát Lélek, állj csak fel!
Nézz az égre, otthont lelsz!
Barangolás az élet .
Göröngyös útját járva
szántás felett, ég alatt,
szállnak égi madarak.
Virágszírom -szárnyon festik
színesre a szép eget,
és dalolják bús- boldogan
énekét az éveknek.
Golgotát jársz?
Lelked senyved?
Kereszt alatt térdepelsz?
Jézusodhoz,
Megváltódhoz meggyötörten
esdekelsz?
Arcodról keserkönny
pereg,
boldogságod keresed?
Járod már egy idő óta,
nem más az:
az út maga!
Kűzdelmek, könnyek,
dús sora.
Ezért
bánatkendőnek bugyrába
magadat ne rejtsd,
szívedet ne takard,
lelkedet kétségbe
ne ejtsd!
Halld hát mit susog,
fű, fa, virág, égmadár!
A boldogság,
az út maga!
S ha gerincháton,
göröngyváron,
utad járva,
köve mégis
talpad sebzi,
menj csak menj!
Áljj fel Lélek, menj tovább,
sajgó sebed bánja más,
lépted nyomán virág fakad,
s megérted a madarakat!
Nem akartam...
Nem akartam semmi mást,
repkedni, mint kismadár.
Kipróbálni, milyen szállni,
lelkem szélesre tárni.
Nem akartam semmi mást,
mint egy elrugaszkodást.
Rab lelkem mely oly sok évig
gúzsbakötve, összetörten
tiporódott a jelenen,
kivárt.
Mégis lehet útra kelni?
Szárnyaimat csattogtatni?
Jóízűn dalolni,
dalolva szállva,
szeretni?
Régen volt már, mikor tudtam
erőm ehhez hol vegyem,
mert az úton elfeledtem
hol is van a kegyelem!
Nem akartam semmi mást,
repkedni, mint kismadár.
Útrakelni, felrepülni,
és lelkemből jót dalolni!