Keserű méz

Csendül a réz


Vonaton utazom, egy tavaszi napon,
Balra a sztráda, jobbra a Balaton,
Hajnali ködpára ül az ébredő tájon,
Alig látszik a tó kékje túl a fákon.

Szabadi, Siófok, Zamárdi, Szántód,
Elnyom az álom a zakatolástól,
Fék csikordul, megállunk Szárszón,
Felébredek, a csend szinte bántó.

Április közepén elég bolond az idő,
Ma süt a nap, holnap esik az eső,
Víztócsák őrzik az esti zápor nyomát,
Sehol egy lélek, kihalt az állomás.

A vonatablak, mint egy színes kirakat,
Táncot járnak rajta a napsugarak,
Indulunk, az óra éppen hetet mutat,
  Közeli harangszó kíván jó utat.

Egy, kettő, három, négy, csendül a réz,
Született, élt, meghalt a semmiért,
Négy, öt, hat, érte szól most a harang,
Jött egy vonat, de ő velünk maradt!

A versei könnyű szélben úszó zászlók,
Parázsló szikrák a gyertyalángból,
A hetedik harangszóra felébred Szárszó,
Ma ünnep van, legyen ez a zárszó!

Nagyon kék blues
 
 
Valaki mindig felkavar, mert nem tudod, 
hogy mosolygós álarca kit takar, 
nem jönnek az ezerszer ismételt szavak, 
nem segít a rutin, torkod kapar, 
marad a kétely, de mosolyogsz tétován, 
persze ő ennél majd többet akar... 
váratlan vendégként a vágy is betoppan, 
és ez az érzés végképp megzavar: 
kezedbe hullt könnyű levél a pillanat, 
megtartanád, de elrepül hamar, 
viszi a szél, és egyszer majd hazaér, 
ha befogadja az őszi avar. 
 
Jön majd egy másik nő, és ő is felkavar, 
ma rád kacsint, holnap pedig másra, 
és máris... sorshúzáson találod magad, 
ahol hosszabb mások gyufaszála... 
lelép és visszatér azzal, hogy megbánta, 
bár mást mond a szeme, mint a szája... 
De nem mindig kék a blue, és nem mindig 
jelent... szomorút, hiába fájna, 
néha a Hold lámpást fest az éj falára, 
s amikor sötét fátyol borul a tájra, 
hallgass egy kis bluest, ha kedved mélabús, 
mert az gyógyír minden sorscsapásra!

Errare humanum est

(avagy a mágus is ember)
  

Komor esőfelhők gyülekeznek odakint az égen,
Szobám mélyén bábut készítek gyertyafényben,
Megszokásból dolgozom, szinte oda se nézek,
Mégis éppen a helyükre kerülnek a testrészek.
 
Amikor elkészül a bábu, lassan körbeforgatom,
Mosolygok, mert érzem, jól sikerült nagyon, 
Beleszúrom a tűmet és belém hasít a fájdalom,
Nekem fáj, mert ez a báb én magam vagyok.

Amíg arra várok, hogy kínom enyhüljön végre,
Azzal biztatom magam, hogy mindjárt vége,
És, hogy a rómaiak is tudták már kétezer éve,  
Hogy sajnos hiába vágyunk a tökéletességre.

'Errare humanum est' , így szól az antik tétel
A jelek szerint ez alól én sem vagyok kivétel,
Hiába a rutin, én is hibázok egyszer-egyszer,
És ma megtanultam, hogy a mágus is ember.

Elmentél újra



 Elmentél. Éjszaka közepén,
Álmosan, kócosan, tétován.
Hányadszor? Ki tudja már!
Talán te sem tudod pontosan,
Hogy ezúttal miért és hová.
Elszántan hajtottál el tőlem
És megálltál az út mellett,
Ahol véget értek a fények,
Zenét hallgattál hangosan,
És sírva ismertél magadra
Minden dal szövegében.
Eltelt néhány óra, elfáradtál
És hirtelen leszállt a csend,
Az egyhangú szívverésed már
Unott metronómként kalapált
És a teremtett káosz helyett
A tegnapi idillre vágyott a rend.
Új jövőd zavaros álomképe,
Mint nagy színes léggömb
Felszállt a csillagos égbe,
És újabb rossz döntésed miatt
Csak szép ígéret maradt.
Az emlékek füledbe súgták
Mi voltál és mit dobtál el újra
Egyetlen másodperc alatt,
Bekapcsoltad a mobilodat,
Hogy szipogva elmondhasd
Mennyire szégyelled magad.
Azt kérted, engedjelek el,
Hogy szabadon szállhass,
De már tudom, hogy ilyenkor
Gyorsan emelkedsz az égbe,
Utána lezuhansz a mélybe
És segítségért kiáltasz,
Én pedig, mindig szó nélkül
Indulok el érted, utánad.

Negyven nap, negyven éjszaka

- in memoriam Muddy Waters -

Negyven nap, negyven éjszaka,
elment és többé nem jött haza,
még minden délben kisüt a nap,
de utána beborul egy perc alatt,
 ő volt az élet, az égen a napom,
 miért ment el, azóta sem tudom!
 
Nem vette fel soha, hiába hívtam,
nem válaszolt, pedig sokat írtam,
negyven nappalt valahogy kibírtam,
de minden éjszakát végigsírtam,
ő volt az élet, az égen a napom,
miért ment el, azóta sem tudom!
 
Hiába hullt az eső és a könnyem,
elapadtak a folyók körülöttem,
most eldobott kavicsként fekszem
egy kiszáradt folyó medrében,
ő volt az élet, az égen a napom,
 miért ment el, azóta sem tudom!
 
Amíg él a szerelem, él az ember is,
ha fázik a lelked, lángja felmelegít,
sajnos bennem már pislákol a hit,
hogy az Úr egyszer még megsegít,
ő volt az élet, az égen a napom,
 miért ment el, azóta sem tudom!
 
Kerestem északon holdfényben,
és lent délen, forró napsütésben,
lassan elfogy minden reményem,
csak vakon bolyongok a sötétben,
ő volt az élet, az égen a napom,
 miért ment el, azóta sem tudom!
 
A szerelem éltet, de meg is ölhet,
egy erős férfi szíve is összetörhet,
imádkozom és csakis azt kérem,
hogy már ma éjszaka visszatérjen,
ő volt az élet, az égen a napom,
 miért ment el, azóta sem tudom!