Keserű méz

A nyolcadik utas


Felszállt egy utas a gépre,
leült a nyolcadik sorban,
a folyosó melletti székre,
a balsorsom mellé sorsolt,
s Brüsszelig belesüllyedtem,
a kopott műanyag ülésbe

A repüléstől sosem féltem,
pedig kerültem légörvénybe,
és érkeztem másik reptérre,
de ettől az alaktól Alien is félne,
mert ugyan ki tetováltatna 
lángoló halálfejet a kézfejére...

Ideje lenne leszállnunk végre!

Menekülnék
 

Menekülnék, valami mindig fogva tart,
Maradnék is még, de vérem hajt,
Emlékeket idéz fel mindegyik sarok,
Máshol lennék, mégis itt ragadok!
Az Idő acélujjai torkom után nyúlnak,
Mint a polipcsápok, visszahúznak,
Egy antik asztalon rózsaként porladok,
Amit valaki egy vázában hagyott.
 
Már hosszú ideje csak a mának élek,
Igaz, nem örülök a pillangólétnek,
De ilyen vagyok, és ilyen maradok,
Jövőm rég a múltamba fagyott.
Hiába írták meg sorsom a könyvek,
Az évek csak mennek és jönnek,
Szívem falán sebek az elrontott napok,
Lelkem tengerén hajótörött vagyok.

Mi lesz?
 

Nem vártam sokat,
talán csak, hogy ne kiabáld el,
hogy minden csoda örökké tart,
sajnos nem Te keresed a bajt,
a baj talál rád mindig túl hamar!
Miért mondtad ki a szót,
ami után már nincs visszaút,
miért végződik körülötted
mindig minden ugyanúgy?
Mi lesz a folytatásban,
bőröndök, dobozok, zsákok
egy újabb előszobában?
Leakasztod a falról a képet,
amelyiken felismerlek téged
 s felakasztod egy másik falra,
csak most az ágytól balra?
Kattog az idő fogaskereke
és a homokórában gyorsan
leperegnek a porszemek,
ne nézz így rám, ne nevess,
ezt most ne, ez kész őrület!
Na jó, adok három hónapot,
utána már máshol vagyok
veled vagy nélküled…
De utána nem érdekel,
hogy mi lesz a folytatásban,
felakasztod-e a képed valahol,
vagy végleg elalszol a kádban,
ne kérdezd hova megyek
ne kérdezd mi lesz,
ne kérdezd,
ne kérdezz,
ne szólj!

A semmiből jöttél

 
Emlékeznék…
De múltunkba hullott minden emlék,
Elröppentek a pillanatok
És sajnos mi sem leszünk soha többé
Éppen ugyanolyanok,
De mégis szeretném, ha újra itt lennél
És végre befejeznéd
A legutolsó, félbehagyott mondatod!

Hallgatnálak…
És a hangod talán újra kinyithatná
Szívem rég lezárt kapuját,
Közben ájulásig szívnám magamba
Bőröd szédítő, buja illatát,
Szemeidben is elvesznék szívesen,
Néznélek és bámulnám
Lelkem egének két fénylő csillagát.

Utolsó táncunk...
Még ugyanúgy a véremben lüktet,
  De a vidám tánclépések
Már rég mély álomba szenderültek,
  Elmentél és sok-sok szó
Kimondatlanul a torkomban ragadt,
Érzem, hogy nélküled
Mind csak parázsló szikra marad.

A semmiből jöttél...
Hiányod sajgó sebhely, ami lassan
Engem is oda juttat,
Fáj, hogy a feléhez sem érhettünk
A közös utunknak,
Van egy álmom, amiben velem vagy
És reggel felébredünk,
Mint akik néhány évet átaludtak.

Volt és lesz

Volt, akit nagyon akartam
és még magamnak is hazudtam,
hogy megtennék mindent érte,
de amikor végül átöleltem,
nem tudtam kimondani: végre!
 
Volt, akit könnyen megkaptam,
utána gyorsan elhagytam,
aztán egy nap előkerült a képe
és hogy újra velem legyen,
mindent megtettem volna érte.
 
Volt, akire csak rátaláltam,
öleltem, közben másra vágytam,
mégis mindent megtettem érte,
és amikor vége lett éreztem,
hogy minden perc megérte.
 
Lesz még valaki, aki felkavar,
és sohasem kéri tőlem majd,
hogy mindent megtegyek érte,
mert jól tudná mit jelent nekem, 
amikor a szemembe nézne...