A "napos énem"már többnyire felülkerekedik a "holdas" énemen, de időnként - minden különösebb ok nélkül - szakadék mély sötétben zuhanok. Nem reménytelenül, inkább csak egykedvűen beletörődve, hogy ez is én vagyok.... Honnan ez az érzés? Talán az életem sötétebb korszakaiból, talán olyan filmekből, mint a "Bitter Moon", (alaposan félrefordítva "A keserű méz"-nek). Nem a legjobb Polanski film, de megfogott a különös, néha dermesztő perverzitással átitatott hangulata. A másik ilyen: az Utolsó tangó Párizsban. Ugyanaz a noire hangulat, ami engem is gyakran elsodor. Ilyenkor a keserű méz ízére vágyom...