Álomrabló 5.

Braveheart Soundtrack

Álmodom...testem könnyű s bár szemem csukva még, vöröslő forró fény ölel.
Lassan félve pillantok fel.Mintha repülnék és magasról nézném a suhanó tájat..de hisz azt teszem..köröttem felhő foszlányokat formál a szél.Kezemmel megfognám, megérinteném .
Mint a hab oly fehér, mint égi hótakaró, hintók, emberek, mesék változó alakjává formálja a szél és a napsütés a fellegeket.Testetlen csak szárnyalok ..s tudom csak a képzeletem szabhat határt tudatomnak meddig és hová jutok el.
Alant hegyek magas vonulata, s közte a megbújó völgyeknek mélyén végeláthatatlan mezők virágözöne tárul elém. Szemvakító színes világ, eddig még sosem látott színek , pompáznak élnek.Folyók, patakok szelik ketté a zöld mezőt s tűnnek el sziklák közt, mélybe vissza bújva, vagy zuhogva  épp alá a magasból szivárvány cseppeket szórva szét.
Majd a távolból egy torony csúcsa látszódik ki a felhőket áttörve.Egyre közelebb érve kirajzolódik előttem egy kastély, fehér sziklákból épült sok kis toronnyal .
Zöld fákkal körbevett falain borostyán fut itt-ott, ablakain vissza tükröződik a fény.
Halk nevetést hallok s közelebb lebegve látom meg az udvar közepén álló szökőkutat .
S bár ott vagyok nem lát senki se, hisz álmodom.
Behunyom szemem, érzem...itt van! Ez nem lehet..felnézek és meglátom zöld szemét, s bár Ő sem lát engem, mintha rám tekintene.Pillanatnyi mozdulatlanság...jaj bár most megállna az idő, ha csak szemét nézhetném.De tovább lép s elfordul.
Magasban fent díszes nyitott kapu áll, két oldalról megközelíthetően lépcső vezet felfelé, fehér márványkorlátját megérinti s elindul.Fokról fokra követem mellette lépek , nézem arca élét , haját ..megérinteném de nem tudom, bárcsak ne álmodnék.
Felérve belép majd egy hosszú folyóson lépked végig.A falakon képek...tartalmuk változó, mintha mind egy-egy álmot rejtett élet volna.
Belép egy szobába, minek magas ívelt ablaka nyitva áll, s a huzat mozgatja a függönyt mi földig ér. Nap sárga színén apró virágok..mintha a függöny is élne.
Kis szekrény tetején pohár, mellette egy kancsó bor.Tölt magának iszik s ajkáról egy vörös csepp csordul állára.Felé nyúlok , de keze mozdul s letörli onnan a bíbor ízű mámorhozót.
Majd az ágyra ledőlve szemét lehunyja, s kezét feje alá teszi, álomba merül.

Hirtelen hatalmasat dördül az ég, Ő összerándul álmában.
Nézem arcának változó vonásait egyre sötétül bőre, színes ruhája szürkül majd átmegy feketébe.Ez nem lehet...!Mintha belőle jönne a sötét..ágya huzatán végigfutva falakon padlón elfeketül a szoba.A függöny színét vesztve, rongyossá szakadt szürke durva lepelként borul az ablakra, honnan  már nem süt a fény.
Hidegen fázom ránézek... s előttem az ágyon ott fekszik az Álomrabló.
Nem! Nem! Nem! Kiabálok, ez nem lehet, nem lehet hogy Te légy az.
De felkel s látom fekete szemét mely üres gyűlöletként öl.Féve hátrálok, széket borítva földre ülök.S a képek a falakon elsötétült gonosz álmokat mutatnak, haragot bánatot hoznak.
Kiabálok...Ébredj.ez nem Te vagy, de elsétál mellettem s az ablakon kirepülve kísértet hangon kacag.Mögötte fekete leple kavarog..
Hatalmas sikoly, hisz én kiáltok. Felülve körülnézek. Ott vagyok az erdőben, s a fénytündérek állnak mellettem.Szomorú szemükben látom, megálmodtam a valóságot.
Az álomhozómból lett a szörny, kit üldözök, az ki minden hozott...s majd el vitt mindent.
A sok keserűség és gyűlölet mi összegyűlt, egy nap belé költözött.
Könnyek közt nézek fel, mit tegyek? S a tündéreket látva már tudom a választ.
S bár fáj, ismét útra kelek.