Mese a csalafinta palacsintáról

Mese a csalafinta palacsintáról meg a pákosztos macskáról

 

 

              Volt egyszer, réges-régen, egy parasztasszony, akinek volt egy tehénkéje. Mindennap kétszer megfejte, aztán a tejből készített tejfölt, aludtejet, túrót, vajat – meg nem is tudom én, hogy még mi mindent lehet belőle készíteni.

 

Egyszer úgy döntött, a férjét ebédre palacsintával várja. Azt is tejjel készítik, tudtátok? Hozzálátott, bekavarta a belevalókat, aztán begyújtott a tüzhelybe, amit régen sparheltnek neveztek. Ma inkább villany vagy gáztüzhelyen főznek, sütnek az asszonyok, de ennek az ügyes teremtésnek akkor még nem volt ilyen újmódi csodaszere.

 

Jó sokat kevert be, mert nem csak a férje, de a kilenc gyerekük is nagyon szerette a palacsintát. Ti is szeretitek? - Meg is kezdte a sütést, egyiket a másik után borította a tányérba. Nagyon ügyesen forgatta őket: feldobta, és azok a levegőben megfordulva visszaestek a serpenyőbe. Éppen az utolsót, a századikat fordította, de az a csalfinta palacsinta olyan csintalan volt, hogy inkább a serpenyő mellé esett, egyenesen le a kőpadlóra, ahol épp a macska lábatlankodott. Pontosan a fején landolt a forróság...

 

Hej, volt nagy miákolás, fújtatás, nyávogás! Rázta, cibálta a fejét, de az úgy odaragadt, hogy sehogy sem tudott megszabadulni tőle. Ijedtében és fájdalmában kirohant a félig nyitott ajtón, és így, vaksin, egyenesen a kutya mellett találta magát, aki nem gondolkodott sokat: lenyalogatta, rágicsálta róla az ízletes tésztát. Ilyen jószagú, jóízű macskával addigi életében még nem találkozott, ezen el is ámult.

 

Ettől persze a cicus még jobban megrémült, hiszen sosem voltak barátok, hát feliszkolt egy fára, és onnan kiabálta lefelé a kérdését, hogy mi a jó?... azaz miaó, miaó! De nem tudta meg, mert a kutya nem árulta el, hogy a palacsinta az bizony jó! Persze nem a fejtetőn, hanem a nyelven meg a gyomorban.

 

A gazdasszony először ijedtéban azt se tudta, mit csináljon, de aztán, hogy látta, nincs különösebb baj, nagyot nevetett, és gyorsan rendbe tette a konyhát, aztán bement a szobába, és egy karosszékben várta haza a családot. Kit a munkából, kiket meg az iskolából. Szegény cica meg szégyenében még feljebb mászott a fán.

 

Ahogy várakozott az asszony, hirtelen homlokon csókolta a múzsa, és a következő versben örökítette meg a történetet:

 

Csalafinta palacsinta

meg a pákosztos macska

 

Csalafinta palacsinta

rákacsint a kőre,

serpenyőben ide-oda

riszálgat a dőre.

 

Csalafinta palacsinta

csintalanul fordul,

lenn a díszes, hideg kövön

a macska is mordul.

 

A gazdasszony parasztasszony,

érti ám a módját,

csak magában mondogatja

híres monológját:

 

Bár haragszom, nem marakszom,

etetem a macskát...

Hogy a manó vinné el e

pákosztos úr mancsát!

 

De a macska, az a csacska,

nem tudja a helyét,

palacsinta heve alól

cibálja a fejét!

 

              Hogy a hazaérkező család mit szólt a történethez, nem tudom, bizonyára jót mulattak rajta, de hogy a palacsintából egyet se hagytak nekem, az biztos. Pedig én is szeretem!!!

 

 

2019. november 22.