Az ég ajándéka

Az ég ajándéka

 

 

              Hol volt, hol nem volt, nem tudom, de hogy igaz volt, az biztos, mert magam is láttam a történéseket.

 

              Volt egy bácsi, de nem ácsi. Falunkbéli volt ő, mint azok a gyerekek, akik napról napra kijártak az utcára sétálni, szaladgálni, meg persze görkorcsolyázni. Szerették a természetet, sokat nézték az eget is, ahol a repülőgépeken kívül bizony mindenféle felhő is járt-kelt, fújta a szél.

 

Egy alkalommal gyönyörű bárányfelhők vándoroltak a magasban, és ezek a gyerkőcök észrevették, hogy milyen sok, és hogy milyen különös alakja van némelyiknek. Volt ott nyuszi, bárány, kutya, nyaklánc, meg még sok minden. Gyorsan kiosztották egymás közt, kinek mi tetszett, azt kapta. De ami a figyelmüket leginkább felkeltette, az egy óriási kucsma, azaz téli sapka volt, amilyet a nagyon öreg bácsik viseltek régen.

 

              – Hú, nézzétek! Ilyet csak a régi könyvekben láttam eddig – kiáltotta Vanda.

              – Ez pont az én papámnak való! – válaszolta Rami, aztán összebújva sugdolózni kezdtek.

 

Hogy mit tárgyaltak meg, azt nem tudom, de mindnyájan a kertben kapálgató nagyapó, – azaz a bácsi, aki nem ácsi – felé futottak, és szinte egyszerre kiáltották:

 

              – Papa! Találtunk neked valamit! Gyere gyorsan, mert eltűnik... – és kézen fogva kivezették az utcára, mert ott jobban lehetett látni, nem takarták a házak. Ott aztán a mindig mosolygó, szöszi kis Panka vette át a szót, és a többiek kíváncsi tekintetétől követve, ravaszkás mosollyal az ajkain mondta:

 

              – Papa, vettünk neked sapkát.

              – Sapkát? Nekem? És hol van? – kérdezett vissza a papa, gyanítva, hogy valami turpisság van a dologban.

             – Ott van ni! – kiáltották egyszerre, és az égen még mindig épségben lévő felhőre mutattak. – Látod, az egy kucsma, amit régen hordtál – vette át a szót Rami, az unokája. – Ha azt felhúzod, egész biztosan nem látszik ki a kopasz bucid! – fejezte be, és mindnyájan nagy nevetésben törtek ki. Természetesen a papa is velük hahotázott, majd egy-egy puszival köszönte meg az ajándékot – vagy inkább a vidámító viccecskét.

 

              Hát így történt, vagy igaz volt vagy mese, de elmondta Emese, na meg persze én is ott voltam ám, ahol elmondta! Remélem, jól szórakoztatok rajta?!

 

 

2019. február 19.