Zenéhez a szó

Haldokló vágyak angyala



Hol van az a régi nyár, amikor megérkeztél hozzám,
hullámzó vágyak és halványuló kételyek között
megoldottad könnyű ruhád, levetted angyalszárnyad,
és elhitetted, hogy magányom végleg elköltözött?

Hová lett az óra, amikor zihálva vágytunk egymásra,
te még egy-két pillanatra megálltál a tükör előtt,
utána úgy ültél az ágyra, mint aki ajándéknak szánta
a halhatatlanság lágy selymébe öltöztetett időt?

Sokáig úgy gondoltam, néküled üres lenne az élet,
de jött sok jel és fura árnyék, ami meggyötört,
és már hiába hazudtam magamnak, hogy nem félek,
hogy még vágylak: valami már végleg összetört.

Messze járt a felhő, amin kacér angyalként megjöttél,
eltűnt a forró érzés, amit kezdetben úgy élveztél,
megdermedt az olvadt méz, a kéj, amivel mérgeztél,
és többé nem kértem tőled, hogy szeress még...


~~~~

A múlt árnyai


Amíg együtt élsz a múltaddal,
hiába kelsz a Nappal,
hiába énekelsz a madarakkal,
jó kedved csak illúzió,
és elszáll a tünde pillanattal.

A napnyugtát is hiába várod,
hiába sodorsz holdsugárból
ezüstfényben úszó, édes álmot,
mert túl fösvény a Sors,
és szűken méri a boldogságot!

~~~~

A múlt falán az árnyak


Sajnos nyoma sincs még
A holnapi reménynek,
A jövő is csak szép ígéret,
Csak halvány szivárvány,
Az időcseppekből született
Megáradt folyó felett,
De egy korhadt fatörzs hátán
Eljuthatsz a végtelenig.
 
Mint botcsinálta látnok,
Különös álmot látok:
A farönkön egyensúlyoz
Egy magányos vándor,
Egy hős, aki elszánta magát,
Hogy a hullámokkal bejárja
Akár az egész világot,
Mert magához hívja egy szív.
 
Egy távoli vár tornyában,
Ahol összekeverednek
A hagymázas emlékek
És a múlt falán az árnyak,
Már szabadulnának
A kalitkába zárt vágyak,
De ma még hősükre várnak,
Talán holnap megérkezik.

Egy fekete hattyú álma

 
Fehér hattyú, kérlek vigyél magaddal,
Szállj velem magasra a felhők közé,
Oda, ahol minden puha és hófehér!
Hogy ne fázzak, takarj be szárnyaiddal
És mesélj halkan, hogy lágy szavaddal
Elringass lassan, amíg az álom utolér,
Fehér hattyú, kérlek vigyél magaddal!

 Minden éjjel után jön egy új nappal,
De úgy érzem, hogy ez az álom elkísér,
Nem múlik el, ha az éjszaka véget ér,
 Amikor majd kacagva köszönt a hajnal,
Fehér hattyú, kérlek vigyél magaddal!

~~~~

A távolság és az üveggolyó
 

 
Ha meghallasz egy réges-régi számot,
dallama magába szippant lassan,
elrepít, hogy álmodd egykori álmod,
még álmodban is dúdolod halkan.

Pedig nem szabad(na) nosztalgiáznod,
újra vágysz, de minden változatlan,
eszed azt mondja maradj, de lerázod,
lelked vulkán, szíved izzó katlan.

Visszahúz a múlt, és mindig megbánod,
nincs fehér nyúl a bűvészkalapban,
álmodozhatsz még, de egyszer belátod,
rendet kell(ene) tenned magadban.

Gyűjtsd egy üveggolyóba a Nap tüzét,
benne tündököl majd lankadatlan,
minden más belefér, az Idő, s a Tér
ott lebeg a kis üvegdarabban.

Előre nézz, és egy új világhoz érsz,
lépj be, ha kapuja zárja kattan,
vezet a fény, s ha kialudna se félj,
ami fontos, úgyis láthatatlan.

 
~~~~