Zenéhez a szó

Nyomainkat, mint erdei tisztáson
a félénk őz nyomát az őszi eső,
lassan elmossák majd a múló évek,
ezért szívesen adnánk valamivel
több értelmet e röpke földi létnek, 
verseket írunk, így vésünk jeleket 
az idő falára, hogy ne merüljön
nevünk a feledés mély mocsarába,
és tudassuk: teljes életet éltünk,
nem születtünk e világba...hiába.

Sajnos még e modern korban is jönnek
a bajok sorban, az emberek félnek, 
ezért akik rájuk bukkannak egyszer,
és verseink görbe tükrébe néznek,
biztosan nem találják majd mindegyik
sorunkat elsőre annyira szépnek,
egy olyan világról mesélnek, melyben
már hétköznapiak a szörnyűségek:
éhség, nyomor, betegségek, háborúk...
sok dolga lenne az emberiségnek...

Baljós időkben szükség van csodákra, 
a hamis próféták is jól megélnek,
a mátrix lassan mindenkit felszippant
magába, okosnak mutat és szépnek,
sokan mégis kiállnak, és megteszik 
amit a gyávák sohasem mernének.
Mi is bátran kiállunk, s varázsolunk,
mikor érzéseink versekké érnek,
ezekkel hagyunk megannyi szív-lélek
lábnyomot a legújabb nemzedéknek...

 
 
Innen vagy messze túl a horizonton
hét angyal kísér, semmitől se félek,
magamat régóta hiszem már, s mondom
Szindbádnak, a legendás tengerésznek.
Hiába mondják, hogy ott van az otthon,
ahol nyugalmat talál a szív s lélek,
engem a lelkem visz új útra folyton,
s ha szívem harangja zúg, hazatérek...
Út közben könnyű az élet, és tisztább,
mintha sűrű ködben ablakot nyitnánk,
s rálelnénk az Úrra, újra meg újra...
Utazom, és bár a csodák már ritkák,
Isten az égre festi összes titkát,
mintha kezéből hullna rá(nk) azúrja.

Ám ahogy Szindbádot, engem is eltölt
néha a honvágy, s bár gyengeség talán,
megfordulok, még ha mást is jövendölt
az a szép szemű cigány lány hajdanán.
Ezután nem érdekelnek sem fennkölt
célok, se a tiltott gyümölcsök a fán,
nem csábít el szirén, messzi Csodaföld,
saját Édenem kell, a tóparti ház...
Most is itt vagyok, bámulom a Napot,
sugárból készít épp aranyfonatot,
hogy beszője a szendergő vidéket,
a felhőkre kottát ír, lágy dallamot,
én meg öreg zongorámhoz ballagok,
s játszom, hogy hallja aki idetéved.

Azt mondják, szeretni jó, de fáj nagyon,
de jobb, mint amit valaha megéltél,
és bár nincs egy másik szív túl a tavon,
mely több sebet hordozna az enyémnél,
nem baj, ha fáj, érted azt is vállalom,
egy szót se szólj, ha közben ideértél,
csak ülj mellém, itt várok rád a padon,
nehéz lesz, nézz a szemembe, ha félnél.
Mindent elveszít, mégis mindent megnyer,
ilyen az, mikor szerelmes az ember,
indulj, hogy ami rossz volt, sárba taposd,
ölelni, csókolni százszor, ezerszer,
az sem érdekel, hogy elmúlik egyszer,
semmi sem számít, csak az itt és a most. 

Furcsa játszma

Vajon miképp rohant el mellettünk ennyi év,
hová tűnt a szelíd patak, napsütötte rét?
Elpárolgott jókedvünk is mára, démon-könny*
ült szemed sarkába, és felfalta a közöny
álmainkat, amiket szívünk dallamára
vágy-ecsettel festettünk a felhők falára...
Bár csillagaink rég elvesztették fényüket,
mégse hiszem, hogy sokáig bírnám nélküled,
féltékenység, vádak, kitartó tagadással,
szeretni egymást, közben harcolni egymással,
életünk boldogságpohárba töltött káosz,
cseppnyi Éden, közel a Pokol kapujához...

Mostanában gyakran esik, s annál meglepőbb,
hogy elég egy verőfényes hétfő délelőtt,
és hirtelen minden más lesz, úgy ölelsz újra,
mintha nem tévedtünk volna egy alagútba,
ilyenkor nem számít, hogy mi történik velünk,
mindegy hova indul(t)unk és hová érkezünk.
Persze később folytatódik a furcsa játszma,
ki lép (le) előbb, a kör ász vagy a pikk dáma,
menekülni lenne jó, de szívem visszatart,
a tűz ellobbant már rég, csak a hamu alatt
parázslik szikra, elnyelt egy ócska kalitka...
néha besüt a nap, igaz, ez elég ritka...

***

// *Melanie is always (in) blue... mégis mi ez a mélabú? // 

Sétálj egy plázában, vagy zöldellő réten,
légy kiégett, vagy dédelgess ábrándokat,
bámulj tó vizén úszó hattyúkat éppen,
vagy óceán partján csendes hullámokat,
pihenj kis parkban a belváros szívében,
vagy hódíts meg égig érő hegyormokat,
ülj a tévéd előtt, vagy régi hintádon,
felidézve múltba hullt gyerekkorodat...
mindegy mi történik, hol élsz a világon,
állj meg egy percre, elfeledni gondodat,
ne törd most fejed életen vagy halálon,
csak fordítsd a Nap felé fáradt arcodat...

Fürödj meg éltető fényében, mint régen,
mikor még nem vívtál naponta harcokat,
gyorsan elillan majd a bánat és szégyen,
mert nem váltottál valóra szép álmokat,
én például... ilyenkor látom, s megértem
Istent, az Otthont, utamat és dolgomat,
a világ gondját, baját palackba zárom,
és a házra némult csend magába fogad,
mikor búcsút int a Nap, a Holdat várom,
hogy felváltsa az égen hű barátomat,
még napcsepp-rét vöröslik a retinámon,
holdsugár fest rá színezüst virágokat...  

Nem gondolsz a távolságra, míg nem áll közétek,
míg nem fest remény-délibábot szíved falára,
a Nap sem hiányzik, s még a sötétet sem féled,
míg nem olvad álmos vidéked az éjszakába,
csak akkor csodálkozol rá, hogy a napfény éltet,
mikor beborul, esni kezd, s szivárványra várva
a szürke égboltot fürkészed, hátha megérted,
Isten könnyei miért hullanak a világra...

Én is csak akkor jöttem rá, mi történt, mit érzek,
mikor elmentél, és ránéztem valaki másra,
hamar feladtam, hogy másban keresselek téged,
inkább visszatérek hozzád az álomvilágba,
várom az estéket, az álmokat, s szép meséket,
mert egy mesekönyv főhőse lett belőled mára:
látom ahogy mosolyogsz, de halványul a képed,
mert gomolygó köd ereszkedik az óceánra...

Ám ma éjjel cserben hagytak álmaim. Kint éppen
elállt az eső, csillám-fátyol borult a fákra.
Gyertyát gyújtok a zongorán, itt ülök fényében,
magába olvaszt, elvarázsol imbolygó lángja,
halk metronóm szívverésem a szoba csendjében,
monoton üteme mintha csak zenére vágyna:
és én játszom, hogy amit megéltem, felidézzem,
mielőtt minden ami voltál, álommá válna...