gota

Olyanok vagyunk,
mint húsát vesztett kagyló a parti fövenyen,
mit a folyó locsogó hullámai csiszolnak.
Mattra  marja a nap, meg a szél,
és a mintái is lassan elsimulnak.
Egymás héjában élünk.
A puhatestűnk' is közös,
már nincsen fölösleges szívünk,
és a megmaradt  zsigerdúcaink száma is kötött.
Kihörpölt  belőlünk mindent az idő.
Mára csak törékeny vázakat hagyott,
- de jókedvében -
a még bennünk tanyázó élet
egymáshoz illesztette
a két, sodródó
kagylódarabot.

Tücsök cirpel  egymagában;
ő, és én a félhomályban,
ereszkedő meleg este,
mályvabokor védő teste
a lakása.

Belebújok csendcsuhámba;
a csillagok ragyogása,
a föld esti párolgása,
árva tücsök bús nótája
elringat.

Álmodom, hogy megvirrad.
A parton, derengő remegésben,
ködfátyolban ül a nap,
s a hajnali szél,
ölbe kap.

Nádszárán fuvolázik,
sáslevélen citerázik,
más fülébe dudorászik,
a hajammal sosem játszik már
a parti szél.

Az édes esti illatot,
a kesernyés fűszagot,
a hullámot, a csobbanót,
a kikötőben koppanót
már nem  elém teszi.

Megbocsátom neki.
Hiszen én hagytam el.
Álmaimban énekel,
hűs ölében altat el:
örök ez a szerelem.

Torokhangon szelídít a zuhanás.
Porondmester az álom,
ki a fakó
- a nagyérdeműnek láthatatlan -
foltok között bújócskázik veled,
a foszló,
posztó  fellépőkabáton.
Nagyra-nyílt-zárt szemekkel
nézed,
hogy emlékeid zuhataga,
mint  cseppkőbarlang
rejtett csipketerme tárul,
és kristályrácsaiból
fagyottan,
csilingelve csillog
egy valós-valótlan világból.
Keveredik a tegnap, és a ma.
Alattad roppan az  új alom,
friss az illata,
nem nyomja el
a régi manézsok  szaga.
Míg lustán nyújtózik benned,
elszöszmötöl  az álom,
magadba ölelhetsz egy kicsit
az  opálos ragyogásból.
Hajnalodik.
A karzatról dobpergés szól,
és ébredező víziód,
a fináléban drótkötélen
előad  egy táncot.
Majd  szaltót ugrik,
hogy újra magára gombolja
a háló nélküli  világot.

   Piroska  már nem féli a farkast,
kinek fogsora, s szeme
rég SZTK-ra van,
s kárt benne,
- még ha tudna is -
akkor se tenne,
hiszen lánysága,
khmm...na igen,
-   pár éve már -
úgyis odavan.
Tényleg szűk a pruszlik,
s melltartó kell alá,
ha nagy a sár,
s a bokorugró kis piros szoknya
évek óta
a ládafiában, egy alapos
- Norbi-féle - diétára vár.
A Piroska-szerelésből egyedül
már csak a csizmácska, ami jó,
milyen szerencse, hogy akkor régen
- úgy is belenősz fiam -
öt számmal nagyobbat vett nagyanyó.
Így, most szépen elfér benne a bütykös lába,
és amikor felveszi,
arról ábrándozik,
ha arra jár a farkas,
majd
egy baromi nagyot
seggberughati.

 cicamica vadászik
(Esti mese a Grimm testvérek nyomán)

Felröppen az este,
mint egy hangja-nincs madár.
Leül a legfelső  grádicson,
aztán macskabőrt ölt,
és  nesztelen talpakon
tovább oson.
Falak rejtekén a néma árnyak
éber fülekké válnak.
Villannak a sötétben pásztázó,
résre zárt  szemek.
A vadász csendes és gyors halált hoz,
mikor a farka megremeg.
Éles karma a torkodba vág,
és csap majd belőled,
hetedhétre  szóló
 lakomát.