Egy perc

Nem vagy létező, s én sem önmagam. Mégis minden percben látlak. Nem számít hová bújsz, nem takarhat el a Nap. Én is rejtőzöm örökké, de előled vajon hová bújhatnék? Mondd! Meddig tart majd az élet? Lesz újra? Lesz tovább? Nem tudok elfutni, s már nem is akarok.  Nincsen hová menekülnöm. Páncélos lovagokat küld le az ég hozzám, olyan tájakra visz ahol sohasem jártam. S lehetek önmagam hőse vagy bárki támasza, lehetek akár villám az óceánban.
Most zavarosak a sorok, de ettől még, ez is én vagyok. Ahogy Te is Te vagy. Itt szó sincsen véltetlenről, hibákról vagy bűnösökről. Csak arról van szó, hogy bennünk él a varázslat. Nem érdekel hogy mások csodaborgárnak látnak. Nem érdekel a rámagatott kényszerzubbony. :) Ez csupán mások ítélete. A mi valóságunkban: ott vagyok én, és ott vagy te.

Nézem ablakon át a rohanó világot. Arra gondolok, milyen volt, amikor még itt voltál velem. Nem tudom elfelejteni azokat, az eltelt perceket. Az együtt töltött időt. A nagy nevetéseket. Mostanában egyre többet gondolok rád. Visszacsengenek fülembe a mondataid, hallom a nevetésed. Létezik barátság téren és időn át? Lehet, hogy már nem lehetsz itt, de még mindig érzem jelenléted. Kezedet a vállamon, amikor nyomasztanak napi gondok. Nem a világmegváltó beszélgetéseink jutnak először eszembe, hanem a legidétlenebb dolgaink. Azok a vacsorák, amiket sosem ettünk meg, mert annyira elmélyültünk az egymásra figyelésben, hogy az étel elégett a tűzhelyen. Nem a legszebb tájak ahol együtt jártunk, hanem amikor a térdig érő sárból próbáltuk kitolni a kocsit, miközben szakadt az eső.

Nem a legjobb filmek, amiket együtt néztünk, hanem az ügyetlen srác, aki az öledbe öntötte az üdítőjét. A bosszankodásod, hogy akkor volt először rajtad az a póló. Nem a megnyert versenyek, hanem amikor rettegve néztem, ahogy elvisz a mentő, és nem mehettem veled. Azt kérted, nyerjem meg a versenyt, és megtettem érted. Nem az átvirrasztott, át sírt éjszakák, hanem amikor le föl rohangáltam a lakásban, különböző öngyilkossági kísérleteket kiagyalva, és te kupán vágtál egy serpenyővel. Nem arra emlékszem, hogy milyen csodákat tettél velem, hanem arra, hogy mindig ember voltál a legigazabb, akit valaha ismertem. Mindig bátran nevettél, rajtam, magadon, rajtunk.

Nem emlékszem olyan időre, amit ne töltöttünk volna együtt. Te voltál a jobbik felem. Amióta nem vagy jelen, azóta káoszban élek. Azt mondják sokan, hogy ez könnyebb lesz idővel. Olyanok mondják, akik egy percet sem töltöttek el a veled. Milyen szépek is voltak azok a reggelek, amikor arra ébredtem, hogy morogva keresed a kávét, és nem érted mit keres a hűtőben. Nem emlékeztem, hogy odatettem. Azóta a hűtőben lakik nálam a kávé, hátha egyszer újra hallom majd a bosszankodásod. Olyan sok dolgot nem mondtam még el neked. Annyi mindent meg kellett volna még kérdeznem tőled. A világ összes istenét átkozom azóta, hogy nem vagy velem. Nem tudom elfogadni, hogy elvették tőlem az egyetlen embert, aki szeretett, és akit szerethettem. Nem voltak kérdések, nem voltak feltételek. Csak Te meg én. Azt mondják, máshol nagyobb szükség volt rád. Hazudnak mind. Nekem volt a legnagyobb szükségem rád. Elvesztek a színek a világból, az ízek, a hangok.

Szeretnék, már ott lenni veled, ahol most vagy, de mikor álmodom veled, mindig azt mondod, az én időm és helyem az, ahol most vagyok. Azt mondod, bízzak benned, mert valaki vár még itt rám, akinek én leszek a világ, ahogy te voltál nekem.

Én csak annyit kérek: Siess vissza hozzám Dyltamon!

Vannak az életben ajtók, melyek sosincsenek zárva előttünk, kérdések és feltételek nélkül ki-be járkálhatunk rajtuk keresztül. Aztán vannak olyan ajtók ahol kopogás nélkül rontunk keresztül, akkor is, ha nem tudjuk biztosan mi vár a másik oldalon. Megint más ajtókon finoman kopogunk, és várunk, amíg kinyílik, hogy beléphessünk a biztosnak hitt boldogságba, s lehet később pánikszerűen menekülünk ki onnan, vagy kitartunk addig, míg az ölelő karok fojtóvá nem válnak. Aztán itt vagyok, én amint állok, egy ajtó előtt mely mögött a csodák világa sejlik, és még csak kopogásra sem merem emelni a kezemet, meghoztam egy döntést és most nem merek lépni, csak állok ott oly megrendülten és alig is hiszem el, hogy ez ott gyáván én vagyok.

Tehát állok az ajtó előtt miközben egy másikat magamra zártam, és még a kulcsot is elforgattam vagy százszor benne, mindkét ajtó maga felé húz, miközben én csak állok dermedt némán szótlanul egyik kezemben a kulcs a múltba a másikon egy ujjam kopogásra görbítve... Nem megoldás kell hiszen a dilemma én magam vagyok :)

 Talán csak idő kell, úgyhogy állok még kicsit mielőtt bekopognék....

A nevem Hachirobei Airi Kori. Egy halott yakuza vezér lánya vagyok. Meg fogom találni apám gyilkosát, azt a becsület nélküli embert, aki képes volt hátba szúrni, majd megcsonkítani apám testét. A bal gyűrűsujját vágta le, apám ezen hordta a pecsétgyűrűjét. A gyűrű eltűnése óriási katasztrófához vezethet, de előbb elmesélem ki is vagyok pontosan.
25 éves vagyok, yakuzák közt nőttem fel, aki ismeri a szó jelentését és a mögötte lévő történelmet, nem ítél el minket rögtön. Nő sosem lehet yakuza tagja, tiszteletbeli címet csak a vezér felesége kaphat, de az én anyám eltűnt. Sosem tartottam be a szabályokat. Rendőrnek tanultam, meg akartam védeni másokat. Lázadásommal elértem, hogy rendes kiképzést kapjak apáméktól, hogy ha már folyton bajba keverem magam, ne másnak kelljen megvédeni. Termetemet tekintve nem lógok ki a nagy átlagból, állítólag különleges hogy szürke szemem van, és fekete hajam, amit egészen a derekamig növesztettem, és általában befonva hordom így nincsen útban.
Mindig is vonzottak a fegyverek, a tradicionális fegyverek, hamarabb tudtam tökéletesen használni a shurikeneket, és forgatni a katanát mint ésszel felértem volna mennyre nem játék ez az élet.
Nem szeretem a mai modern fegyvereket, a pisztolyoktól kifejezetten viszolygok. Ami a foglalkozásomat tekintve elég kellemetlen.
Apám haláláig nem fogtam fel mit is jelent yakuzának lenni. A helyét a nálam 6 évvel idősebb bátyám Toushiro vette át. Senki sem akart segíteni, hogy megtalálhassuk a gyilkost. A kapitányom szabadságra akart küldeni, hogy eltávolítson a középpontból, de megelőztem, leadtam a fegyverem és eldöntöttem használni fogom apám kapcsolatait, hogy igazságot tegyek. Nem bízhatok senkiben.
Nem elég nekem a levakarhatatlan állítólagos "vőlegényem" akit a család jelölt ki nekem, a nyakamra küldtek egy izgága nyomozót, hogy kikérdezzen, felügyeljen.
Nem mondtam el neki, hogy megtaláltam apám régi naplóját, amiből hiányzik az utolsó két oldal, azt sem hogy miért fontos ennyire nekünk a gyűrű. Nem tudhatom, hogy aki elvitte apám ujját tudta-e, hogy a gyűrűnek titka van. Az a túlbuzgó Gushiken Kayuu megtiltotta, hogy elhagyjam a várost, de nem maradhattam ott. Összepakoltam a legszükségesebbeket motorra ültem, és Tottoriba az  Izushicho Kuchiononál lévő rejtekházunkba mentem. Éppen elmerültem volna apám naplójában, mikor az, az idióta Kayuu berobbant a ház ajtaján, és ordítozni kezdett velem.
Legszívesebben kinyírtam volna, készültem kitessékelni mikor elkezdtek lőni ránk. Az a pancser állat nem vette észre, hogy követik. Beszedett két golyót mire el tudtunk menekülni. Kénytelen vagyok ápolni, ha nem akarom, hogy meghaljon itt nekem.
S közben folyamatosan lüktet fejemben a naplóból szerzett információ, hogy apámnak van egy bátyja, akit kitagadtak a klánból mikor apám 20 éves volt, így került a klán élére. A bátyja eltűnt, senki sem tudja hova. Nem akarok belegondolni abba, hogy köze van apám halálához. Hiszen ő készítette a gyűrűt, amiben mikrofilmeket rejtettek el. Mikrofilmeket melyen biológiai fegyverek képletei, összeszerelési képei vannak.
Meg kell találnom őt és a gyűrűt mielőtt elpusztítja valaki az emberiséget, de előbb meg kell szabadulnom ettől a kolonctól...

Egyedül állt a csípős hidegben, s nézte a hófödte hideg tájat. A hegyek időtlen zordonsága talán meghátrálásra késztetett volna másokat, de ő felszegte fejét, és dacosan nézett a világba. Nem hátrált meg a legyőzhetetlennek is nevezett hegy lábánál, mint oly sokan, a rémtörténeteket meghallva. Összeszedte felszerelését, élelmet vásárolt magának, jobbára szárított húst, instant kávét, és kétszersültet evett az elmúlt két hétben, de felért. Most a naplemente meleg színeit látva, elábrándozott milyen lesz mikor hazatér. Az első gondolata ez volt: folyóvíz, csapból folyó forró víz, és persze fürdőkád, szappanok, és olajok. Nem csak a jeges hóval fogja átdörzsölni a bőrét, mint az elmúlt időszakban. Megfogadta magának, hogy legalább egy órát áztatni fogja magát, és nyugton marad. Ahogy hosszú fekete hajába belekapott szél, és incselkedni kezdett vele, smaragdszín szemében vidámság csillant, ajkai mosolyra húzódtak.

Hát még te sem hiszel nekem, nevette magában a szelet, és igaza volt az utolsó dolog amire, ő képes az, az hogy nyugton maradjon. Hazagondolt, időn és téren át a szeretteihez, vagy azokhoz, akik megmaradtak neki. Egész élete viharos, és végtelen hosszúságúnak tűnik. Eltörpül az átlagos emberekéhez képest. Szemében most könny csillant, mikor felidézte a férfi arcát, meleg gesztenye haját, olvadt csokoládé színű szemét, mosolyát, mely édesebb volt a frissen pergetett méznél, és nevetését mely karcos volt, mint egy jó erős érett merlot. Elemi erővel tört rá a hiánya, és a düh az arctalan ellenséggel szemben. Így nem jó gondolta s próbálta visszanyerni nyugalmát. A szelet szólította, és vihart kavart vele, a hópihék most már éles pengének hatottak, s neki csak folytak a könnyei megállíthatatlanul.