Egy perc

Felébredtem reggel van. Szokás szerint Davor ébreszt... édes kis mocorgása... Felülök melletted az ágyban, mosolyogva simítok végig az arcodon. Még órákig aludni fogsz. Ezen újra mosolyognom kell. Én édes alvómacim.
- gyerünk Davor csináljunk reggelit, és kávét apunak - súgom. A tenyerem a pocakomra simul.
Ahogy említelek, azonnal élénkül a rugdalózás
- Karácsony van Davor... karácsony... Este jönnek a többiek... itt lesz szép hangú Pietro és Ulqyama... jön Lyan és Beckett, és persze jön a papus is, meg Jerome és Liz... bizony kicsikém együtt lesz, a család
Halkan suttogok a kicsinek, míg a kávéd főzöm. Család lettünk mindannyian család lettünk. A valaha élt legkuszább család, és mégis összeköt minket valami... azt hiszem leginkább Ulqyama különleges szeretete.
Kinézek az ablakon. Ez egy új világ.
Az ágyra nézek, ahol békésen alszol. Ez egy új élet... és az első karácsonyunk... Veled...
A világ legcsodálatosabb férje...
Szeretlek Tristan Messpeh de Siorac

Ez az első napom a konventben. Reggel kisebb gyomorgörccsel ébredek. Aggódok, mi lesz, ha elrontok valamit. Míg Tristan készülődik, én egy rövid farmer sortot veszek fel, csorgassa csak a nyálát, amikor hosszú lábaimat nézni, egy fehér trikót, a késeimet a táskámba teszem. Közben Ulqyama küldönceként Titus hozza, a gólyagátló-főzetetet. Bemutatom a Tristannak, jót játszanak,de sietnünk kell. Életem értelme öltönybe lép elém. Végignézek lenge ruházatomon. Kicsit topis vagyok, mellette, elvigyorodik, végül is edzeni megyek. Mikor megérkezünk, Elizabeth valami baromi büdös vörös színű löttyöt keneget a körmeire, totál nem értem mire jó ez. Ránézek a körmeimre, elképzelem vörösen, mintha vérben turkáltam volna, hányingerem lett a gondolattól. Néztem, ahogy Trisnek nyivákol, komolyan úgy felment bennem a pumpa, mégis mit képzel? Hiszen itt állok Tris mellett, mikor megunom a hülyeséget, a lift felé indulok, Trisem az utolsó pillanatban érkezik, átkarol, és rám vigyorog. Elmerülünk egy csókban, éppen Pietrora morgok már előre, mikor kinyílik az ajtó, és ott áll ő.

Már megint meghallgatom, hogy milyen arrogáns, és stb. vagyok. Kb. pont nem érdekel a véleménye. Kicsi pite… szívesen megenném reggelire. Aztán megint érzem azt a kardot, megérintem, felveszem, de a pengében meglátom a kefefejűt. Sóhajtva teszem le a kardot. Utána megyek. Mindenféle kütyüket ad a kezembe, aztán magyarázni kezd. Olyan a hanga mintha valaki ostort pattogtatna a fülem mellett. Nem is értem Tristan hogyan tudja elviselni. Ezt ide hűtsed, azt oda, amikor meg majdnem sikerül, akkor beszól valamit. Havazást varázsolok, majd lefagyasztom a fél padlót, de egész délelőtt gyakorolok. Hátamon patakokban folyik a víz, érzem, hogy a szemem már állandóan jégszínű. A két lábon járó ebéd, ekkor pihenni küld, később kardozni. Én választhatok, kezembe a vágyott fegyver simul. Egy utolsó vágás előtt, megjelenik a rejtőzködő koreai, hogy leállítsa a harcot. Ha áram rázott volna meg akkor sem dobom el ilyen gyorsan a kardot, ahogy a múltjáról többet tudok meg. Soha többé látni sem akarom. Hihetetlen, hogy egy tárgyban ennyi gonoszság legyen.

Ekkor elém lép a fehér hajú hegyesfülű srác, beleszimatolok a levegőbe… Ó te jó ég! Egy elf, még ha nem is teljesen, de akkor is egy elf… Tudtam, hogy gáz lesz a csávóval. Porig aláz azzal, hogy csupán egy kardhüvellyel áll ki ellenem. Szívem szerint megmártogatnám benne a saját kardját ezért. Magára hagyom a döbbent társaságot, és meglátogatom Bruce-t. Meglepem a kéréssel. hogy mutassa meg nekem a tengert. Később sokkolom, azzal, hogy elárulom, nudista strandra járok, mielőtt megleshetne, üzenetet hagyok neki az asztalán.

Visszatérek az arénába. Pietrohoz megyek. Enged játszani. itt megszűnik körülöttem a világ.

Tristanra gondolok, annyira hiányzik a jelenléte, annyira szeretném hallani azt az érett karcos hangot, melybe éj-kék, és jég-ezüst csóvák vegyülnek, azt a mindent elborító nyugalmat, ami mögött ott sejlik, a szerelem fényes csillogásának feszültsége. A lassan kavargó pelyhekből arcod rajzolom magam elé. Szívem mosolyog, és akkorát dobban, hogy beleremegnek a falak. Innen tudom, hogy megérkeztél. Elsimítom az utolsó hópihét is ebből az univerzumból.

Felnézek, szemem téged keres. Te ott állsz teljes valódban, a hihetetlenül fénylő szemeddel, az aranyba mártott hajszíneddel, délcegen, erősen, és úgy mosolyogsz rám, hogy minden izmom kocsonyássá válik. Rohannék, repülnék hozzád, visszafogom a lépteim, fegyelmezem magam, olyan szorosan simulok ölelésedbe, hogy szinte te vagyok.

Elmesélem a napomat. Itt –ott látom, hogy szörnyülködsz, Nephrit viselkedésén szinte felnevetsz… Nem lesz könnyű velem, soha nem lesz könnyű, de ígérem gyakran szép lesz…

Ébredezek lassan, érzem, ahogy valami hűvös a homlokomhoz ér. Tristan. Halkan suttogom neved.

-          Milyen hideg vagy – mondom rekedten

-          Te vagy túl forró – hallom a hangod távolról szólni, mintha dobozból beszélnél

Aztán eszembe jut a tombolásom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Látnom kell, hogy neked nincsen bajod. Nem tudok fókuszálni, csak elmosódott pacákat látok.

-          Tristan… ugye neked… ugye téged nem?

-          Semmi bajom kis buta. Miért csináltad ezt?

-          Tristan! Bocsáss meg – hangom elakad, ég a torkom, de ki kell mondjam, tudnod kell, hogy értelek téged, hogy én vagyok a hibás – Kérlek, Bocsáss meg!

-          Jól van Kincsem – csitítasz – Semmi baj

-          De fáj - a szívemhez emelem a kezem – Itt

Érzem, ahogy felemelsz, és elindulsz velem. Nyelni szeretnék, de nem tudok. Levetkőztetsz, és a kádba teszel. Víz ömlik rám.

-          Hideg! – kiáltok fel

-          Tudom Kincsem az a jó – mondod

-          Volt itt?

-          Kicsoda?

-          Ulqyama

-          Nem, de küldött valamit. Már megittad. –mondod, nem emlékszem rá, semmire sem emlékszek azóta, hogy összeestem, csak arra az egy könyörgő mondatra „Engedd meg!”

-          Nincsen több?- kérdezem.

Elrohansz, itt hagysz egyedül, de egy pohár hideg vízzel térsz vissza. Hálásan nézek rád, mohón kortyolom a vizet. Aztán kérek valamit lázra. Ekkor telefonálni mész. Csak foszlányokat hallok, majd elég gyorsan egy csengetést. Yamato jött. A kezedbe nyom valamit, megitatod velem. Aztán a sebeimet kezdi el kezelni, érted nyúlok, s te nem hagysz egyedül. Szeretlek.

Mikor Yamato végez, halkan beszélek hozzád. Kérlek, hogy kicsit egyedül lehessek, hogy összeszedhessem magam, hogy ne láss ilyen összetörtnek. Megalázott a helyzet, ám a következő mondatod, még ettől is jobban fáj.

-          Tegnap este mondtam neked először nemet...és mi lett a vége.. – ezzel egyedül hagysz

Nem is tudod, mennyire érzem a fájdalmad. Most értem meg, hogy te mit érezhettél mindig. Óvatosan kimászok az ágyból. Megkeresem a táskámat, és előhalászok némi ruhát. Egy fehér vékony vászonnadrág, és a kimonószerű felsője kerül kezembe. Az elemibb darabok után magamra öltöm, és örömmel veszem észre, hogy sebeim kevésbé fájnak. Yamato egy zseni, fogok készíteni neki rizsgombócot. Miután felötözök, felfogom hajamat is, egy egyszerű copfba kötöm a derékig érő hajzuhatagot. Keresésedre indulok, mivel nem akarok kiabálni, az orromra bízom magam, hamarosan meg is állok, egy könyvtárszoba ajtajában.

Illedelmesen kopogok, próbálom megmutatni, hogy tisztellek, hogy hálás vagyok, mégis minden mondatommal mintha egyre jobban összetörnélek.

Miután meggyőzöm magam, hogy nem fogsz kidobni, elmesélem, ki vagyok, és honnan jöttem. Ki az a Gaiden, az a pokol kutyája, és miért üldöz engem. Nem látok döbbenetet, mikor elmondom, hogy tulajdonképpen egy félresikerült kísérlet vagyok. Akkor mutatsz először érzelmet, amikor azt mondom, nem szabadna léteznem sem. Balga szívem azt suttogja, még nincsen veszve semmi, hiszen figyelsz rám. Nézel azzal a gyönyörű szemeddel, tudom, hogy minden egyes kiejtett szavamat, megjegyzed, és majd később összerakod belőle a neked legfontosabbakat. Egyszer eléri a fülemet egy szó. Gyerekek. Gyerekekről beszélsz, a mijeinkről, mosolyogva. Fájdalom szorítja össze a szívemet. Nem tudhatom, egy magamfajta szörnyetegnek lehetnek-e gyerekei.

Eszembe jut az ajánlatod, hogy dolgozhatnék nálatok is. Most megkérdezem, van-e bármi olyan, amihez nem tapad vér. Eleget öltem már, nem akarok többé. Bólintasz, és látom, ahogy kattognak a fogaskerekek. Közben azért te is mesélsz, megtudom, hogy létezik egy Bruce nevű fickó, ő kamerákon keresztül ”figyeli” a várost. Szerintem egyszerű kukkoló. Ki is jelentem gyorsan, hogy soha többé, nem megyek nudista strandra.

Szemeid kistányér nagyságúra kerekednek

-          Te ilyen helyekre jársz?

-          Meztelen embernél nincsen gyilok – mondom neki

Mikor mindenről megegyezünk, és megígérem nem ölöm meg Brucet, akkor hozom szóba az utolsó dolgot.

-          Akkor hazajöhetek ide Hozzád?

Mosolyogva a kezedet nyújtod, mikor elfogadom, egy kis tárgy hűvöse simul tenyerembe. Ahogy megnézem, látom, hogy egy kulcsot kaptam. Szívemben táncra kel a fény, még incselkedni is lesz kedvem. Nem veszítettelek el, annak ellenére, aki vagyok, szeretsz. Szíved fölé helyezem, a kezem mielőtt elalszok.

 Tristan:

Az ágy szélén ülök, arcom a tenyerembe temetem.

Csak azt szeretném, hogy boldog legyen. De nem csak akkor szeretnék mellette lenni, amikor boldog. Szeretném, ha megbízna bennem, és a bánatát is megosztaná velem, nem csak az örömét. Miért lök el folyton magától, mikor csak segíteni szeretnék? Miért van az, hogy a “mi” megszűnik, ahogy felkel az ágyból, és újra csak ő és én vagyunk? Pedig olyan jól indult a nap.
Miért nem hiszi el, hogy ami neki fáj, az nekem is? Ami megrémíti, az engem még jobban. Mert aggódom érte. Régen azt mondtam, a szerelem önző, és csak azért féltjük a másikat, mert nem akarjuk elveszíteni. Most már tudom, hogy ez nem így van. Nem attól félek, hogy elveszítem, hanem attól, hogy saját magát veszíti el. Önként mennék a halálba, hogy ő tovább élhessen. Mert tovább kell élnie. Annyi szenvedés érte már az évszázadok alatt. Most kezdené csak élvezni az életet. Annyi mindennek kellene még örülnie. Mégsem állíthatom meg, ha a vesztébe rohan? Miért nincs ehhez jogom? “Nem volt hozzá jogod!” Nem, mégis megtudtam. Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Mert nincs jogom tudni, hogy fél, hogy veszélyben van?
Nem jogomnak, de kötelességemnek érzem, hogy megvédjem.

 

Shianna:

Reggel, furcsán ébredek. Olyan üresnek érzem magamat. Fázok. Még nem nyitom ki a szemem. Nem is tudom hirtelen, hol vagyok. Aztán lassan felderengenek a tegnap este eseményei. Ahogy megölelt, ahogy szeretett. Aztán a beszélgetésünk, ahogy faggatott mit és miért teszek. Ahogy arannyal vonta be szívemet a szerelem, mikor azt mondta, dolgozzak vele. Aztán… aztán Gaiden. Indulatok, csalódottság, düh, végül kétségbeesés, hogy megint megtörténik, hogy nem vagyok ura a jégnek. A rettegés a szívemben, hogy meg fog sérülni, végül magam ellen fordítottam a jeget, erre elkezd lángolni a bőröm, még mindig tiszta seb lehetek, de legalább az a csontjaimba maró fagyottság most nincsen. Add, kérlek Lerien, hogy neki ne legyen semmi baja! Még emlékszem, ahogy Ulqyamát hívtam időn, és téren át. Nem érzem, hogy itt lenne, vagy itt lett volna. Pedig érzem kiszáradt, láztól égő ajkaimon főzetének különleges aromáját.

Nem akartam bántani Tristant, csak meg akarom védeni őt. Távol akarom tartani attól, ami engem követ. Nem akarom, hogy baja essen. Úgy tűnik ő is, ezt szeretné. Tényleg ilyen nehéz a szerelem? Ilyen, amikor két igazi harcos szív találkozik? Mikor Cyten annak idején akart engem, sosem egyetlen percig sem jutott eszembe félteni őt, ahogy eszembe sem jutott szeretni őt. Vajon Cyten árult el?

Tristan azt mondta nekem, hogy nem enged el, körülöttem táncolt a jég. Emlékszem rá. Ott álltam, rémülten, hogy baja esik, láttam szomorú szemét, de láttam mást is benne. Az aggódást, az elszántságot, ha kell, magamtól is megvéd, határtalan szerelmet láttam benne. Érzetem a belőle kiáradó hőt, hogy megolvassza a körülöttem tomboló jeget. Ez volt az a pillanat, amikor elfáradt testem, és zaklatott szívem feladta. Mikor ez eszembe jut, fájdalmas erővel omlik el bennem a szerelem. Ekkor megértem, miről beszélt. Itt érnek véget bennem a kérdések, és a kételyek. Itt értem meg miről beszélt Cyten.

Vajon hol van Tristan? Lassan óvatosan próbálok megfordulni. Felnézek, őt keresem. Kedvesem arcát a tenyerébe hajtva az ágy szélén ül. Ahogy kinyújtom felé kezemet, rám néz. Látom rajta, hogy egész éjjel fent volt. A kialvatlanság karikákat rajzolt gyönyörű szemei alá.

Az egész testemben visszhangzik, hogy mennyire szeretem. Egy darabig még néz, aztán felsóhajt, és így szól:

-         Engedd meg!

Nem Játszom a hülyét, hogy nem értem miről beszél. Itt már ilyen gyerekes viselkedésnek nincsen helye. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy ha ő nem lesz mellettem, akkor visszatérhetnek a most olyan gyönyörű színekbe burkoltak helyett a szürke nappalok, és fekete éjszakák. Nincsen erőm szólni, attól félek, elsírnám magam. Nem akarom, hogy ez is magára vegye. Csupán bólintok, de tudom, hogy tudja, ez válasz mindenre, és a szívemet a tenyerébe helyeztem.

-         Szeretlek – mondom neki, mielőtt újra elaszok, s még látom, ahogy elmosolyodik a szeme.

Kábán ténferegtem az utcán, kezemben egy jó erős feketével. Még nem voltam teljesen ébren. Izmaim itt-ott kellemesen húzódtak. A múlt heti bordazúzás fájdalmai, mintha sosem lettek volna. Nem értem miért bámulnak rám az emberek. Komolyan idegesítő ilyen korán reggel, amikor még az első adag kávét sem ittam meg. Ekkor egy kirakat elé értem. Ahogy belenéztem az üvegébe, már nem volt kérdés, hogy miért is vagyok ma reggel ilyen érdekes. A következő képet láttam: Egy nőnek látszó lény, kezében egy cserép bögre, egyik lábán 45-ös férfipapucs a másikon cipő, fentebb sem jobb a helyzet… nadrág ugyan van rajta, de lila hálóinggel együtt igen érdekes külsőt kölcsönöz. A feje tetején lévő szénaboglyából egy toll kandikál ki.

Lassan eljut az agyamig a kép, a retinámra ég. Ettől remekül felélénkülök. Az első sikátorba befordulok, falnak vetem a hátam, lassan lecsúszok, közben röhögés ráz. Szeretettel nézek a kezemben lévő bögrére, a lábamon lévő kb. 45-ös papucsra. Szívemet elárasztja, feltölti a szerelem, boldogan mosolygok a kávéra. Megiszom a kávét, majd felállok, és kerülőutakon a lakásom felé indulok, hál Istennek egy ismerőssel sem futok össze.

Belépek a lakásom ajtaján, már három napja nem töltöttem itt harminc percnél hosszabb időt. A fürdőszobába indulok, ott belenézek a tükörbe, és kitör belőlem újra a nevetés. Kiveszem a hajamból a tollpihét, és az ékszeres dobozomba rejtem. Megfordul a fejemben, hogy megírom az életem egy szexmániással című könyvet, mikor komolyabban belegondolok, elvetem az ötletet, nincsen az a kiadó, aki egy ilyen könyvet kiadna. Megnyitom a csapot a kádnál (nem felejtem el a dugót, ez ma reggel győzelem) fürdővizet engedek. Illóolajokkal, gyertyával kényeztetem magam. Jázmin illatú habfürdőt öntök a vízbe. Amikor a kád majdnem tele van vízzel, elzárom a csapot, és a habokba merülök. Miután megmosom, vörös áfonyás pakolással kényeztetem a hajam. Míg a pakolás kifejti hatását, a tegnap estére gondolok. Az utolsó közös repülésünkre. A szívem felett ökölbe zárom a kezemet. Tompán érzem lüktetni az eddig mindig oly erős fájdalmat. Az ő szerelme eltörli a múltam árnyait. Arcát látom magam előtt, cinkos mosolyát, nevető szemét. Tudom, hogy el kell neki mondanom Cyten tegnapi üzenetét, de most még szeretném élvezni azt, hogy végre egyszer nekem is gondtalan a szerelem.

Fürdés után fehér bőszárú háremnadrágot húzok magamra, egy rövid fekete mell alatt megkötős inget. Táskámba teszem a papucsot, a bögrét, edzőruhát. Lábamat saruba bújtatom, és elindulok a kedveshez. Imádkozok, hogy ne legyen otthon, így elkerülhetem, hogy magyarázkodnom kelljen a táskám tartalma miatt.

Amikor belépek a lakásba, azonnal tudom, hogy itthon van. Sosem téveszteném össze az illatát senkiével. Tolvajként settenkedve táskám kínos tartalmát a helyére teszem, remélem nem tűnt fel neki tárgyai hiánya. Végül a szobája felé indulok, látom, ahogy az ágyon pihen. Nagyon korán kelt, egyből megéreztem, amikor kimászott mellőlem az ágyból.

Most csak nézem a szívemnek, oly kedves arcot. Az ajtókeretnek támaszkodva megköszörülöm torkomat. Megvárom, amíg rám emeli tekintetét, pupillái kitágulnak, ahogy végignéz rajtam, látom, ahogy szeme éhesen villan, amint meglátja csupasz hasamat. Megremeg bennem a vágy, de most elnapolom

-         Szia Életem! Jössz velem edzeni?