Egy perc

1485. július

A kard ébresztett. Ahogy kezembe vettem szikrákat szórt, és hangosan dalolt. Ünnepelte, hogy megszületett az, ki majd utánam forgatja, s mivel hárman most egy helyen vagyunk, a Láng Tánca és a Tűz szeme áldotta a legforróbb szív születését.

1512. szeptember

Fekete eső hullik az égből. Elveszítettük Raxont. Mind érezzük a felborult világrendet, hogy egyensúlyát veszítette a világ. Utolsó erejével Byronnak adta a gyűrűt azzal, hogy tudni fogja, kinek adja át. Xandros dühe fékezhetetlen. Már csak Raxon élt az övéi közül. Félek, ha nem leli meg a békét önnön tüze pusztítja majd el.Napok óta nem megy ki a fejemből a rigmust, mit transzban mondott el Saya és Raxon.Lejegyzem hát a jövő nemzedékeinek, ők talán érteni fogják majd, ezt a számomra megfejthetetlent.
Íme:
S félelemmel tölt el a gondolat, hogy mi elvész itt marad. S ha nem múlik, és még megáll, szívedre borul száz halál. S ha jő idő, mi záport hoz, nem mindegy, hogy merre volt a szemednek ragyogása, égi fénynek kiáltása szakítja be, azt mi kék, s világ pusztul semmiért. Harcosoknak lőn halála, mikor hitték csak ellopott, s mint a szívből három sarjad, pernye száll, s villámot hoz. Három marad már csak hátra, de egy lesz, majd ki fent ragyog, S bár előbb mindent veszítetten fénytelen szobában sikolt. Újra s újra beléjük tép, míg kék fény rájuk nem talál, hogy biztonság repítse őket új hazába tűzmadár. S ki vándor volt, majd minden lesz, ha szíve titkát rejti is. Kezében lesz ajtók kulcsa, egy várnak majd mi rejtek is. Ott lesz majdan mind a hat pár óvni, ki első jön utánuk. Nap ragyogón, jeges tűzben, kék fényben újra meglelt hitben, mindent hallva, tűz és villám dörgő hangja, s Ayra fénye, minden emlékek kezében.

1613. január

Yaranak álma volt az éjjel. Mostanában egyre gyakrabban kínozzák látomások. S nehéz az én szívem, mert mást tenni, mint kezét fogni, míg tart a fájdalmas képözön, nem tudok. Baljós árnyak gyűlnek jó uram, mondta. A képekben látta Silahot és Morgana-t menekülni, s fekete lángok kísérték őket. Majd egy születést, melyben egy ifjú érkezik, s látta őt felcseperedni Dóchasyn szárnyai alatt, bár szerinte inkább tűnt utódjának. Elképzelni sem tudom, hogy Lahrom bármi jót adhatna a világnak. Asszonyom még bízik a főnixekben, annyi szenvedés után is. Látta a felcseperedő ifjú szívének ezer fájdalmát, s ujján jóságos Raxon gyűrűjét csillanni, s álmában Silah Inawaka-nak nevezte el a fiút. Nem tudom, hogy álom volt-e vagy inkább üzenet, hogy ha megtörténne a tragédia, legyen ki nevet ad a fiúnak. S látta ifjú Lyant amint Beckettet követi szüntelen, s évszázadok hullanak majd el, míg megérik a találkozásuk. Nagyon régen elment már Beckett nyomát követni, s bár nekem magamnak is találkoznom kellene vele, Yara álmai szerint életemben ez bekövetkezni nem fog. A híre megelőzi az éj vándorát. S olyan múltat kutat, melyhez Byronon keresztül visz az út. Tanul az ifjú, erőst fejlődik, s bár a gondolattól is berzenkedik, elfogadja, hogy ha eljön az idő, ő és az éjben járó lesznek a kulcs védelemre toborozni. Vannak zavaros, megmagyarázhatatlan jelek, hogy valami olyan közeleg, amit mi a jelenlegi tudásunkkal megállítani képtelenek vagyunk. Csupán feltartóztatni tudjuk, hogy a Jég Leánya felcseperedhessen.
S újra láttam a Crói Dóiteáin örökösét. Imádkozok Istenhez, hogy a megfelelő időben találják meg egymást.

1617. december

Készülünk a csatára. Düh és fájdalom tombol bennem, hogy Shiannát megára kell, hagyjuk. El kell rejteni. Ezek a fajzatok hazugságokkal mérgezik asszonyom szívét, s mindenkibe a pusztulás képeit ültetik.Láttuk a halálunkat. Egyszerre értek minket a képek. Isten tudja mi célja velünk, velem. Elkészítettem a vésetet a kardra, s újabb álmom volt az örökösével. Láttam tisztáson állni, míg a szent lándzsából égig érő lángoszlop tört elő. Istennek tetsző ifjú.

Most, mikor oly sötét az éjszaka, hogy árva csillag fényét sem látni, a lányom az ölemben édesen álmodik, könyörgök Istennek, hogy áldása kísérje a léptét mikor majd erős nővé cseperedik.

Lyan hajnalban érkezett. Összetörten, sebesülten, mint akit lángok téptek szét. Most először láttam félelmet a szemében. Most először beszélt a szívében lakó fájdalomról. Bolond lány… beleszeretett

Yara mosolyogva jegyezte meg, hogy amilyen makacs és elszánt képes lesz élővé szeretni.

Azt hiszem tegnap eldőltek a dolgok. Persze erre csak ma reggel jöttem rá. Reggel, amikor megtaláltam a konyhában az érintetlen vacsorát. Mindenki mindenkivel viccelődik, és oda-vissza mennek a dolgok, és senki sem haragszik meg senkire. Egyetlen kivétel van ez alól, és az a kivétel én vagyok. Gyakran gondolok arra, hogy Magiszter miért bízott Lyanra. Az erő, a villámok bennem, ez nem olyan, mint az övék. Kezdek rájönni, hogy igazából nem is vagyok ember. Nem tudom mikor mit műveltek velem mielőtt kijutottam a fényre. Alig vannak emlékeim. Csak azt tudom, hogy hiába van itt Magiszter és a többiek, valahogy mégsem tartozok ide.
Még nagyon korán van. Mostanában veszem észre, hogy alig alszok pár órát éjjelente és mégis el tudom végezni a napi dolgaimat. Egyszerűen nem vagyok fáradt. Lemegyek az arénába, és egymás után futom a köröket. Az életem is ilyen. Körök. Kis körök, nagy körök, egymásba futó vagy egymást metsző körök. Teljesen mindegy merre akarok indulni, sosem oda érek, ahová szerettem volna. Lehet nem is az iránnyal van a baj, hanem mint másban is velem.
Bruce megtalálta a születési adataimat, és egy képet arról a nőről, aki a világra hozott. Annyira erősnek tűnik. Most úgy érzem, sosem leszek olyan, mint ő.
A kezem a nyakamban lévő medálra simul. Nem akarom hordani. Megígértem Magiszternek, hogy nem fogom levenni, de nem akarom hordani. Napról napra egyre nehezebb viselni. Azt mondta meg kell várni, míg megértem az emberek viselkedését, az önmaguknak hazudásukat. De már rájöttem, hogy ehhez hallanom sem kell, elég a szemükbe nézni. Bárkire nézek, mindig ott van egy árnyék a szemekben. Nem, nem félelem, sokkal rosszabb. Közöny.

Sosem leszek olyan, mint ők. Mindenki az mondja legyek Thora, ha Thora vagyok, viselkedjek, akkor most én is kezdjek el hazudni magamnak magamról.
Nem tudom szeretem-e a bennem lévő erőt, csak azt, hogy nem maradhat kontroll nélkül. Megöltem vele egy fát. Magiszter szerint nem halt meg, de tudom, hogy fájt a fának. Magiszter megígérte, hogy itt
majd ültethetek fát, de szerintem ez csak nekem fontos.
Már nem gondolom azt, hogy hercegnőnek kellett volna születnem. Úgy gondolom jobb lett volna, ha embernek születek.
Erős leszek, hogy ne bánthasson a bennem lévő erő másokat. Erős leszek, hogy medál nélkül élhessek. Erős leszek önmagamért. Amikor elég erős leszek, akkor majd elmegyek, és mindenkinek jobb lesz így. Elmegyek, és fel sem fog tűnni, hogy itt volt valaha egy buta lány. Én nem hiszem magamról, hogy felnőttem, csak sejtem, hogy más gyerekek másként élnek, és örülök, hogy nem mással történt az, ami velem. Én erős leszek, erős elmenni. Addig pedig mindenkinek jobb lesz, ha a szobámba maradok. Ott van velem a pietrom. Rajta keresztül bármilyen világba eljuthatok. Ő megőrzi a neki elmondott meséimet egy másik világról egy másik Thoráról, egy olyanról, aki boldog.

Felébredtem reggel van. Szokás szerint Davor ébreszt... édes kis mocorgása... Felülök melletted az ágyban, mosolyogva simítok végig az arcodon. Még órákig aludni fogsz. Ezen újra mosolyognom kell. Én édes alvómacim.
- gyerünk Davor csináljunk reggelit, és kávét apunak - súgom. A tenyerem a pocakomra simul.
Ahogy említelek, azonnal élénkül a rugdalózás
- Karácsony van Davor... karácsony... Este jönnek a többiek... itt lesz szép hangú Pietro és Ulqyama... jön Lyan és Beckett, és persze jön a papus is, meg Jerome és Liz... bizony kicsikém együtt lesz, a család
Halkan suttogok a kicsinek, míg a kávéd főzöm. Család lettünk mindannyian család lettünk. A valaha élt legkuszább család, és mégis összeköt minket valami... azt hiszem leginkább Ulqyama különleges szeretete.
Kinézek az ablakon. Ez egy új világ.
Az ágyra nézek, ahol békésen alszol. Ez egy új élet... és az első karácsonyunk... Veled...
A világ legcsodálatosabb férje...
Szeretlek Tristan Messpeh de Siorac

Olyan gyorsan rohantak el a napok a nagy csata előtt, mintha valami kergette volna az időt. Lassan összeállt a csapat, mi heten, heten a jók… Lyan és Beckett, Ulqyama, Pietro, Nephrit, Tristan és Én.

Rengeteg gyakorlás, két hétbe sűríteni mindazt, mit más évekig tanulhat, két hétbe zárni egy új életet, és közben felfedezni, hogy egy élet készülődik benned.  Rettegni, és mégis erősnek lenni, meghajolni, lerombolódni, újraépülni.

Újra átélni a múltat. S közben az ujjamra simítanak nyolc végtelent.

Hibázni újra s újra, de menni előre töretlen, készülni a harcra… Egy harcra ahonnan nem biztos, hogy hazatérsz. Titkolni a benned lévő életet. Nem a társad elől, nem a párod, nem a barátok elől. Csak a gonosz elől, hogy ne tudhassa, hiszen ekkora fegyvert nem lehet a kezébe adni.

Álmodni sem mertem volna, hogy ilyen hosszú idő után, ennyi halál után, nekem még jár ekkora csoda. Szeretnek, és többé nem vagyok egyedül. Szeret, és egy életre a társad akar lenni, egy életre… a miénk hosszú nagyon-nagyon hosszú. Szeret, és a szerelmünk gyümölcse a szívem alatt.

Nehezen, sőt egyáltalán nem szokom meg Pietrot, egy életre rontja el az a két hét azt, ami ha elég időt kap barátság is lehetett volna. Nem mentség, a túlfeszültség, nem mentség az értetlenség, vagy az hogy egész életemben egyedül álltam Nem tudok, mit kezdeni a fagyosságával, nem tudok mit kezdeni a szótlanságával. Én szavakból értek, és a jeges közöny azonnal védekezésre kényszerít. Oké talán nem kellett volna az asztalára ugorva az arcába vicsorogni… de úgysem haraptam volna meg… nagyon… nem eszek embert… nem finom.

Gyerekkorom óta nem ettem semmi élőt, azóta nem vadásztam… teljesen domesztikált farkas vagyok

De közeledett a harc, és már nem csak magamat kellett féltenem. Attól a pillanattól, hogy biztos voltam a sejtésemben, önmagamból kifordultan óvtam az egyetlent, azt az apró lényt, aki a testemben él, nő, fejlődik… Ő az én reményem, a reményem családra, a reményem arra, hogy megtöröm az átkot, amit az élet húzott rám. Tristan, a kicsi, én család leszünk…

Kijelenthetem, hogy elkezdődött az életem hátralevő része.
Délután elmentünk, és Tristan bemutatott A Főnöknek. Szimpatikus határozott ember, akinek van humorérzéke.
Utána elmentünk a konventbe. Na, itt mindenféle alakok vannak, mindenféle... szó szerint.
Először ott van Elizabeth, ő egy titkárnő, és a körmét reszeli, de mindig tudja, ki hol van.
Aztán végre találkoztam, az oly sokat emlegetett Bruce-szal. Egy felnőtt kopaszodó férfira számítottam, amolyan perverz fejszerkezettel. Ehhez képest... ez egy kisfiú, egy gyerek. Kicsi és vékony, mint egy zsenge gallyacska. Esetlen, mikor megbotlott, akkor majdnem ugrottam, hogy elkapjam, de sikerült kiegyeznie a gravitációval, bár gondolom, sűrűn elesik... úgy néz ki, mint aki képes felbukni a saját árnyékában is. Olyan lelkesedéssel köszöntött, hogy azt hittem, még vörös szőnyeget is terít elém. Úgy mesélt a munkájáról, mintha háló a teste része lenne. Meg akartam kérdezni meg tudja-e nekem mutatni a tengert, de Tristan már indult. Végül még hallom, ahogy megnyikkan, mikor életem értelme közli, hogy itt fogok dolgozni. Rámosolygok, mielőtt tovább indulunk.
Vissza az előcsarnokban, utána megesz minket egy fémkabin, kedvesem átölel, míg a föl alá érkezünk. Itt elég sokan rohangálnak le föl. Mintha Ulqyama szobájában lennék. Tekercsek, pacsmagok, különböző számomra idegen tárgyak, aztán egyszer csak megpillantottam a kardot. Nem tudom miért, de muszáj voltam megérinteni. Előtte azért megkérdeztem szabad-e, bár ha nemet mondanak is megfogtam volna, egyszerűen vonzott magához. Ahogy felemeltem, különös erő sugárzott belém, mintha szólt volna a kard hozzám. Tristan szólt, hogy óvatosan, mert drága cuccok vannak körülöttem, de még sosem látott karddal dolgozni. Ahogy meglendítettem, életre kelt benne, és táncoltam vele, olyan puhán és gyorsan simult a lábam a formagyakorlatba, mint még soha. Aztán megszűnt a varázs. Elköszöntem a kardtól.
A terem hátuljában egy kefefrizurás fickó ült, olvasott valamit. Tristan beszélni kezdett vele rólam, egészen addig, nem is foglalkoztam vele, míg azt nem mondta öreg vagyok. Nem tagadom felment bennem a pumpa. Aztán közölte, hogy agresszív vagyok, ekkor kezdtem kiengedni a jeget, többen szóltak a háttérben, hogy nem kell légkondi. Ez a Pite csak mosolygott önelégülten, végül belegyezett, hogy tanít, nem mintha kértem volna. Még nem tudja, hogy gyakorlatilag halott... nem fogom megkönnyíteni a dolgot.

Ezután már csak a költözés volt hátra.
Végül megkezdődött az új életem, egy olyan éjszakával, amit nem bírna el papír, olyan jó volt fáradtan a kedves karjaiba omlani, és tudni, hogy végre itthon vagyok szeretetben