Egy perc

Kicsivel több, mint két hónapja, hogy végre a karjaimban tarthatlak. Csoda vagy.
A legszebb álmom vált valóra a születéseddel.
Vasárnap volt a keresztelőd, és mindenki itt volt, aki hozzánk tartozik.

Azt kívánom

Nőj fel! Cseperedj, légy majd erős a bajban,
ahogy apu kardot tart.
Boldog légy és áldott, óvjon a fény szárnya,
ahogy hópihe csillan.
Szállj sebesen messzire, viharos gyorsan,
ahogyan a szíved hajt.
Álmodd meg az életed, s éld az álmodat,
ahogyan szeretnéd majd.

A mi kis csodánk: Davor René Romanowskaya Messpeh de Siorac

1485. július

A kard ébresztett. Ahogy kezembe vettem szikrákat szórt, és hangosan dalolt. Ünnepelte, hogy megszületett az, ki majd utánam forgatja, s mivel hárman most egy helyen vagyunk, a Láng Tánca és a Tűz szeme áldotta a legforróbb szív születését.

1512. szeptember

Fekete eső hullik az égből. Elveszítettük Raxont. Mind érezzük a felborult világrendet, hogy egyensúlyát veszítette a világ. Utolsó erejével Byronnak adta a gyűrűt azzal, hogy tudni fogja, kinek adja át. Xandros dühe fékezhetetlen. Már csak Raxon élt az övéi közül. Félek, ha nem leli meg a békét önnön tüze pusztítja majd el.Napok óta nem megy ki a fejemből a rigmust, mit transzban mondott el Saya és Raxon.Lejegyzem hát a jövő nemzedékeinek, ők talán érteni fogják majd, ezt a számomra megfejthetetlent.
Íme:
S félelemmel tölt el a gondolat, hogy mi elvész itt marad. S ha nem múlik, és még megáll, szívedre borul száz halál. S ha jő idő, mi záport hoz, nem mindegy, hogy merre volt a szemednek ragyogása, égi fénynek kiáltása szakítja be, azt mi kék, s világ pusztul semmiért. Harcosoknak lőn halála, mikor hitték csak ellopott, s mint a szívből három sarjad, pernye száll, s villámot hoz. Három marad már csak hátra, de egy lesz, majd ki fent ragyog, S bár előbb mindent veszítetten fénytelen szobában sikolt. Újra s újra beléjük tép, míg kék fény rájuk nem talál, hogy biztonság repítse őket új hazába tűzmadár. S ki vándor volt, majd minden lesz, ha szíve titkát rejti is. Kezében lesz ajtók kulcsa, egy várnak majd mi rejtek is. Ott lesz majdan mind a hat pár óvni, ki első jön utánuk. Nap ragyogón, jeges tűzben, kék fényben újra meglelt hitben, mindent hallva, tűz és villám dörgő hangja, s Ayra fénye, minden emlékek kezében.

1613. január

Yaranak álma volt az éjjel. Mostanában egyre gyakrabban kínozzák látomások. S nehéz az én szívem, mert mást tenni, mint kezét fogni, míg tart a fájdalmas képözön, nem tudok. Baljós árnyak gyűlnek jó uram, mondta. A képekben látta Silahot és Morgana-t menekülni, s fekete lángok kísérték őket. Majd egy születést, melyben egy ifjú érkezik, s látta őt felcseperedni Dóchasyn szárnyai alatt, bár szerinte inkább tűnt utódjának. Elképzelni sem tudom, hogy Lahrom bármi jót adhatna a világnak. Asszonyom még bízik a főnixekben, annyi szenvedés után is. Látta a felcseperedő ifjú szívének ezer fájdalmát, s ujján jóságos Raxon gyűrűjét csillanni, s álmában Silah Inawaka-nak nevezte el a fiút. Nem tudom, hogy álom volt-e vagy inkább üzenet, hogy ha megtörténne a tragédia, legyen ki nevet ad a fiúnak. S látta ifjú Lyant amint Beckettet követi szüntelen, s évszázadok hullanak majd el, míg megérik a találkozásuk. Nagyon régen elment már Beckett nyomát követni, s bár nekem magamnak is találkoznom kellene vele, Yara álmai szerint életemben ez bekövetkezni nem fog. A híre megelőzi az éj vándorát. S olyan múltat kutat, melyhez Byronon keresztül visz az út. Tanul az ifjú, erőst fejlődik, s bár a gondolattól is berzenkedik, elfogadja, hogy ha eljön az idő, ő és az éjben járó lesznek a kulcs védelemre toborozni. Vannak zavaros, megmagyarázhatatlan jelek, hogy valami olyan közeleg, amit mi a jelenlegi tudásunkkal megállítani képtelenek vagyunk. Csupán feltartóztatni tudjuk, hogy a Jég Leánya felcseperedhessen.
S újra láttam a Crói Dóiteáin örökösét. Imádkozok Istenhez, hogy a megfelelő időben találják meg egymást.

1617. december

Készülünk a csatára. Düh és fájdalom tombol bennem, hogy Shiannát megára kell, hagyjuk. El kell rejteni. Ezek a fajzatok hazugságokkal mérgezik asszonyom szívét, s mindenkibe a pusztulás képeit ültetik.Láttuk a halálunkat. Egyszerre értek minket a képek. Isten tudja mi célja velünk, velem. Elkészítettem a vésetet a kardra, s újabb álmom volt az örökösével. Láttam tisztáson állni, míg a szent lándzsából égig érő lángoszlop tört elő. Istennek tetsző ifjú.

Most, mikor oly sötét az éjszaka, hogy árva csillag fényét sem látni, a lányom az ölemben édesen álmodik, könyörgök Istennek, hogy áldása kísérje a léptét mikor majd erős nővé cseperedik.

Lyan hajnalban érkezett. Összetörten, sebesülten, mint akit lángok téptek szét. Most először láttam félelmet a szemében. Most először beszélt a szívében lakó fájdalomról. Bolond lány… beleszeretett

Yara mosolyogva jegyezte meg, hogy amilyen makacs és elszánt képes lesz élővé szeretni.

Lopakodó tolvajként lépek be ajtódon. Emlékeztetem magam, hogy komolyabb biztonsági zárat kellene szerezned. Végignézek magamon. Ennyit arról, hogy csak bebújok melléd. Izzadt vagyok, koszos, ruhámra rászáradt a vér, újabb csodás emlékű éjszaka, a vadászok életéből. Belopakodok a fürdőbe, még jó hogy Lyan mondta jobb, ha otthon összeszedek pár ruhát magamnak. Ő jobban látta hogy nézek ki.
A fürdőben leltárba veszem a sérüléseket. Semmi komoly, csak a szokásos: pár zúzódás, karcolások, egy viszonylag hosszú vágás, de hál istennek, nem mély.
A tükörbe nézve azt látom, hogy mosolyog a szemem, talán nem is csoda, ahogy a tegnap estére visszagondolok. Szinte látom, ahogy megérintesz. Testem összerándul az elméktől. Ismerősen mosolygok a csempére. Samponod illatát mosom a hajamba. Szeretem, hogy ezzel is közelebb érezlek magamhoz.
Míg törölközök, és hajamat fésülöm, azon gondolkodok, mikor is jutottunk mi eddig, hogy reggel ide jövök, és itt alszom veled. Pedig nem is lenne szabad. Tudom, hogy veszélybe sodorlak, tudom, hogy önzök, de kell nekem ez a selyemfény a szívem körül, amitől olyan élőnek érzem magam, mint még korábban soha. Dimenzióváltás Veled minden pillanat.

Míg hajamat fésülöm, emlékszem ahogy ujjad siklott benne, az érintésedre tincseimen. Akaratlanul is elmosolyodok.  Lila hálóingben állok meg az ágyad mellett.

Visszatértem Hozzád mielőtt felkelt a Nap. Vége volt a vadászatnak. Csak ültem az ablakodban és néztem arcodat. Olyan békés volt, mint amilyennek még sohasem láttam.
Nem akartalak megzavarni, neked is pihenned kell. Jobban vigyázol Rám, mint arra talán szükségem van, de hálás vagyok. Tartozni valakihez, ez még nekem is fontos. Egy vadásznak nincsen családja, nincsenek barátai. Nem is értem téged mivel érdemeltelek ki.
Volt még pár percem, míg felkel a Nap, és más bőrbe kell bújnom… Ágyadhoz léptem, nagyon sóhajtva simítottam végig arcodon, mikor megmoccantál, azonnal az ablaknál termettem, és kiléptem a hűvös hajnali levegőbe. Egy részem mégis nálad maradt.

Nem vagy létező, s én sem önmagam. Mégis minden percben látlak. Nem számít hová bújsz, nem takarhat el a Nap. Én is rejtőzöm örökké, de előled vajon hová bújhatnék? Mondd! Meddig tart majd az élet? Lesz újra? Lesz tovább? Nem tudok elfutni, s már nem is akarok.  Nincsen hová menekülnöm. Páncélos lovagokat küld le az ég hozzám, olyan tájakra visz ahol sohasem jártam. S lehetek önmagam hőse vagy bárki támasza, lehetek akár villám az óceánban.
Most zavarosak a sorok, de ettől még, ez is én vagyok. Ahogy Te is Te vagy. Itt szó sincsen véltetlenről, hibákról vagy bűnösökről. Csak arról van szó, hogy bennünk él a varázslat. Nem érdekel hogy mások csodaborgárnak látnak. Nem érdekel a rámagatott kényszerzubbony. :) Ez csupán mások ítélete. A mi valóságunkban: ott vagyok én, és ott vagy te.