eferesz blogja

• Most
•  
•  
• parány-bemutatóra
•  
•  
• készülnek a csillagrendszerek
•  
•  
• feledve holnapot nem ismerve a tegnapot
•  
•  
• mindegyik előadja majd tehetségéhez mérten a saját világából
•  
•  
• származót helyet adva a kinyilatkoztatásnak mert ez benne van a zárókőben
•  
•  
• késő este történt            lágyszívű            rideg fém vágná el
•  
•  
• a földszín és az égbolt            ágfüzér            egy születés álmát
•  
•  
• szűk határvonalán            gyökerén            és az irgalmatlan
•  
•  
• kristály-bárányfelhők            kibontja            édes valóságban
•  
•  
• szikrázó lényekkel            szárnyait            gránátrepesz miatt
•  
•  
• vígan kergetőztek            az idill            üvöltő hajnalok
•  
•  
• a szürke nyüzsgésben            és egy halk            művégtagjaikat
•  
•  
• masinák mocskolták            szellő szép            tőből kicsavarnák
•  
•  
• az aszfalt szellemét            illata            a természet vértől
•  
•  
• és az olajozott            után száll            sáros harcmezein
•  
•  
• rohanók becstelen            fényre lép            hol jelmezt váltana
•  
•  
• vággyal csüngtek rajta            az árnyék            az arány szabálya

NEM SZERETNÉM...

Az idő úgy folyik ki eszközeimből, mint csepegő csapból a szökkenő vízcseppek: idegesítően és észrevétlenül.

Hova rohansz ember? – vágom mellbe magam ezzel a légből kapott kérdéssel, és mukkani sem tudok.

Az éjszaka parányi fénypontjai belém oltódnak, és zúgni, zakatolni kezdenek fogaskerekeim, én meg csak egyre lapátolok!

Álmaimból képtelen vagyok felébredni, és amikor nem alszom eszmék után tévedek, néha a múlttal flörtölök, de a jövő fele kacsingatok.

Nem tudom, hogy már mire számítsak.

Egy régen halott mondat üti meg hangvillámat, mégpedig a 'jó tett helyébe jót várj', ami békekötésre serkent.

Lehet, hogy mégis érdemes visszafogni a sebes(s)égből?

Nem szeretném megelőzni önmagamat, miközben versenyt futok árnyékommal.

AKAROM...

A súlytalanság vállamra nehezedett, és úgy lebegek, mint viharvert papírsárkány, alattam határtalan mélység tátong, fölöttem az ég peremei

összegabalyodnak.

Azon veszem észre magamat, hogy túlságosan is elrugaszkodtam a valóságtól, vajon mennyire nyúlékonyak gyökereim?

Nemes egyszerűséggel tűnődöm, vagy összeszorított állkapoccsal rágódom azon, hogy merre tovább.

Az ösvény nem siet, de nem is toporog, mindig mozgásban van.

Csillagrendszerem bölcsőjében a napsugarak tartják egybe a táplálékláncot, hogy az ellentétek gondtalanul ölelkezhessenek.

Már látom, még csak egy porszem, de benne van az ősanyag, fölszippantom, kicserélődünk, magába szív a legtisztább energia.

Akarom ezt a változást!

A VÉSZKIJÁRAT...

A vészkijárat fele rohanva eléggé nagy lehet a baj, de a választás lényei minden pillanatot megragadnak.

Előttem, csigalépcsőn kanyarog az 'aki mer, az nyer', hátam mögött – ami valamikor a jelenemben ugyancsak előttem volt – a 'lassan járj, tovább élsz' liftezik. 

Ha ismét száznyolcvan fokos fordulatot vennék, változnának a dolgok? 

Megérzésem szerint ugyanaz a test maradnék, és ugyanazzal a lélekkel kényszerülnék osztozkodásra. 

És ha kört írnék le? 

Beleszédülnék a részletkérdésekbe, mert nem az a lényeg, hogy melyik irányba haladok, hanem az, hogy megismerjem zarándokutamnak

domborzatát.

Amikor majd engedelmesen átadom magamat a beavatásnak, akkor elfogadom a visszaút lehetőségét is, és nem lesz szükségem vészfényre.

Gömblényemen

kereszt                      ereszt

Mély gyökeret

Nyílvessző

Testemen

éltető

szőlő

tő.