Szilánkok

Itt a reggel, kávé két cukorral 

- a fűben előttem futrinka szalad -

a nap mára is meleget forral,

eshetne már, az se baj, ha szakad!

Szabadnap van, ma nincsen gálya,

a balzsamfenyőmből a gerlém sasol’

- ideszokott, neki jó ez a pálya -

biztosan őt sem várja senki, sehol.. 

Délben már szinte olvad az aszfalt,

- egy szép szitakötő vizet keres -

kiégett fű alatt, a föld szabdalt:

darabokban vedlő, kemény, szikes.

Mit írjak máról az emlékkönyvbe,

-miben tobzódnak még az üres lapok-

a sors röhög, lejt az életgörbe,

körülöttem összegyűrt piszkozatok..

Most még eltakar a nap elől egy felhő

- tegnap hamvain, a ma hever félszegen -

ablakon át, olyan tört-barna az erdő

s fénysugár játszik rajt, boldog-féktelen

maszatos tükörbe zárom be az arcom

- alatta feldereng egy maradéknyi én -

amíg tenyerem szemeim elé tartom

odabent felsikít a múlandó remény

egykori énem, mára mindössze torzó

- közelről látok rá a lélek mélységeire -

bár az élet olykor nem tóparti korzó

megállok! /A szakadéktól néhány centire.. /

Falra nyúló árnyékot vet az este

- egy kis lepke a lámpára rásuhan -

mint holmi pernye hullik szét a teste,

nekünk nincs szívünk, neki csak lelke van.

Olvasol, kezedben egy pohár borral

- gyümölcsös rosé, szeretted régen is -

túl mai, ahogy haladtunk a korral, 

győzködtük egymást, arról ami hamis.

Átlépjük azt, mit a másik elhagyott 

- nyáron sincsenek, csak kihűlt szavak -

ha ajtót nyitsz, én biztosan ablakot,

életposzterünk málló tapéta csak.

A ‘szerelemben nincsenek határok’

- egy fedél alatt, máshol járunk megint -

köztünk a közöny, egy hatalmas árok,

minek mélyéről, már a múltunk is legyint.

Vörös csíkot fest az égre

a vérző nap a horizonton,

havat hord a tél a jégre,

vagdalkozva a szél tombol!

Ajtók mögül lesnek árnyak,

- két napja fúj és köd szitál -

de az öreg fák délcegen állnak,

mint kopjafák a Hargitán! 

Bennem apró jégkristályok,

- sodródnak az ereim mélyén -

kandallótűz mellett fázok,

bízva a harmadnap reményén.

Oly lassan múlik ki az este

- várva egy boldog ébredést -

mint viaszba hullt bogár teste,

mi a fényhez érzett késztetést.

Az arcodon könycsepp fénylett

- én kértelek, zárd el azt a csapot’-

amit tettem nem volt bűntett,

halucináltam egy szebb holnapot.

Gondoltad volna, hogy bedől minden

- bizonytalan lesz az mi biztos -

tudom, hogy te sem és én sem hittem,

mi tiszták vagyunk, a sors piszkos!

Olyan a fajtánk mint az állatok 

- ez talán rájuk nézve sértés - 

mögöttünk vérgőzös századok, 

s ami most megy: önkivégzés..

De nem adhatjuk fel, nem szabad 

- csinálnunk kell, azért is, dacból -

az arcodon egy könnycsepp szalad,

utolsó csepp, meghúzott csapból..